Videó

A Petőfi Irodalmi Múzeum videója




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Ványai Fehér József: A rockirodalom örök és elpusztíthatatlan (Kiss László – Bérczesi Róbert: Én meg az Ének – behúzott szárnyú felfelé zuhanás)

 

 

 

 

A rockirodalom örök és elpusztíthatatlan

Kiss László – Bérczesi Róbert: Én meg az Ének –

behúzott szárnyú felfelé zuhanás

 

 

Olvastam Kiss László és Bérczesi Róbert Én meg az Ének c. könyvét, és tulajdonképpen tetszett. Sőt, nekem már a kiadványról szóló visszhang is a fülemben cseng (legutóbb például a Tiszatájban megjelent írást láttam, ismertetésnek kiváló), s mondhatom, mindegyik közlés okulásomra szolgált. Mindez, persze, nem akadályozhat meg abban, hogy közöljem saját véleményemet, nem lépve túl egy irodalmi recenzió lehetőségeit.

Idézett művön kb. két hét alatt jutottam túl, ami azt jelenti, hogy naponta 10-20 oldal volt penzumom, lévén a kiadvány 335 oldalas. Ez nálam jó időnek számít, mivel nem olvasok túl gyorsan, bár így is „elfogyasztok” havonta négy-öt kortárs művet. Bejött nekem az írás azért is, mert nem tettem le, ami (mint ahogy másoknál is) nyilván jelent valamit. A visszaemlékezés passzusait, az életrajzot ezzel együtt sem ismertetem tételesen, tekintettel arra, hogy elődeim már megtették.

Érdekelt a téma azért is, mert bár nem voltam/vagyok nagy rocker, azért kedvelem a műfaj értékes, klasszikus alkotásait, újdonságait. Még akkor is, ha tudom jól: ugyan (állítólag) a rock örök és elpusztíthatatlan, azért már nem dübörög úgy, mint évtizedekkel ezelőtt, mondjuk a hatvanas-hetvenes években. Nincs ezen mit csodálkozni, hiszen a legtöbb művészi önkifejezési formára igaz: a kezdet után (jobb esetben) jön a felívelés, majd a csúcs, aztán a hanyatlás, talán a nosztalgia. A rockban kiváltképp úgy van, hogy a zene a perifériáról indul, aztán eljut a tömegkultúrába, majd következik a süllyesztő – hogy aztán kezdődjön/végződjön újra az egész.

Ha szigorúbb, elfogultabb, szóval egészen szubjektív lennék, akkor beismerném, hogy számomra a P. Mobil és a Beatrice után semmi új sem történt a magyar rockban – de nem mennék el idáig. Már csak azért sem, mert távol áll tőlem a generációs elfogultság (hatvan vagyok), ráadásul igazam sem volna. Egyfelől megfeledkeznék a Tankcsapda és más formációk továbblépéseiről, másfelől nem számolnék azokkal a bandákkal, amelyek el sem jutottak a széles nyilvánosságig, holott tehetségük okán rászolgáltak. Akadnak gruppok, melyek nem kérnek a kis magyar sóbizniszből, szubkultúrák szereplői – róluk most kevesebbet, holott nyilvánvaló, hogy Bérczesi Róbert életműve éppen a két világ határán helyezhető el, hol ide, hol oda közelebb.

És nem szeretném keverni a szezont a fazonnal sem, mert nagyjából-egészében tisztában vagyok vele: Bérczesi Róbert inkább az úgynevezett alternatív rock jelese, s az bizony kicsikét más tészta. Sőt, annyiban finomítanám előbb felvázolt felfogásomat, hogy bizony ebben az irányzatban is születtek érvényes életművek, gondolok itt például a Bizottságra vagy a Kispál és a Borzra, s másokra. Megkockáztatom: a tánczene, a beat, a pop a nyolcvanas-kilencvenes években az alternatív rockban újult meg, már ha egyáltalán.

Bevallom, szívesebben olvastam volna itt többet Bérczesi gyermekkoráról, mert – bár nem szeretnék üres pszichológiai frázisokat puffogtatni – nyilvánvaló, hogy az önpusztító hajlam (időben) valahonnan innen ered. Már életének, sorsának eddigi állomásai sem mindennaposak, hiszen a Gyula-Kóróssziget-Komló-Budapest négyszög nem szokványos történet kereteit adja, ép pszichével túlélni e durva váltásokat (polgári, kulturált kisvárosból a periféria perifériájára, a nyomor legközepébe, szocialista, később pusztuló bányászvárosból a multikulturális nagyvárosba jutni), nos, visszamenőleg sem tűnik föl egyszerű feladatnak.

Persze, látom én, hogy Kiss László irodalmár ezúttal nem regény vagy dráma megalkotásához nyújtott segédkezet, a szellemi mélyszántás, lélektani búvárkodás nem lett volna magától értetődő, lévén szó műfaji szempontból portréról és/vagy népszerű ismeretterjesztésről. Mert világos, hogy a gitáros-énekes nem azért süllyedt egyre mélyebbre a drogozásban, mert szereti ezt az életvitelt (bár saját bevallása szerint alkotóként sokat köszönhet a marihuánának), és még csak nem is azért, mert kölyökkora óta belső hangokat hall. Hát akkor miért? Ezen a ponton a recenzens is elbizonytalanodik, tisztában van vele, hogy ezúttal sem találhatja fel a spanyolviaszt, mert elárulhatja, nem titok: ilyen esetekben az önégetés, önpusztítás valódi okairól fogalma sincs. „Könnyű” volt Thomas Mann-nak, mert pár finom, professzionális tollvonással felvázolta a kis Hanno profilját A Buddenbrook ház-ban, s mindjárt képben lehettünk, mi miért van. És Shakespeare-nek sem letehetett „nehéz” elhelyezni Hamlet bonyolult személyiségét a bűzlő Dániában – de mi Magyarországon vagyunk, Bérczesi és a hozzá hasonló emberek ebből a valóságból nőttek ki, s annyi tudással rendelkezünk e téren, amennyivel. Mert miért önpusztító gyakran a művész, miért ivott Ady és Latinovits, miért kábítószerezte halálra magát ez és az? Mindent megmagyarázó válaszok nincsenek. Jóllehet, nem kell ehhez világfájdalmas művésznek lenni, gondoljunk csak a Kárpát-medence millió alkoholistájára – a magyar Pimodán sűrűn vendégül látja áldozatait. Nincsenek az okokról egzakt ismereteink, és gyanítható, hogy rövid időn belül nem is lesznek…

Ismétlem, nem reméltem ettől a könyvtől, hogy majd fellebbenti a fátylat a nagy titokról, viszont bizakodtam, kicsivel mégiscsak közelebb jutunk hozzá. Ha van hiányérzetem egyáltalán, ezért… Tudom, hiába vagyunk a végletekig nyíltak, kényes téma ez. A „főhős” környezete (mint bárki másé) családtagokból, rokonokból, barátokból, szeretőkből és nemszeretőkből, zenésztársakból, riválisokból (stb.) áll, és nem olyan egyszerű nevesíteni vagy elítélni valakit, hogy ő maga a Sátán vagy az ördög cimborája – különös tekintettel arra, hogy a fennálló magyar törvények szerint a drog birtoklása és/vagy terjesztése bűncselekmény. Valódi önfeltárás nélkül viszont egy drogkarrier ábrázolása lektűr felé hajló történet lehet, és ennél azért többet érdemel a „sztori”. Odáig azért nem merészkednék, és a remélt olvasókat is óvnám attól, hogy kimondjuk: a celebek negatív mintája életveszélyes, mert ez nem volna más, mint tőről metszett demagógia, túlzott didaktikusság, amiből megárt a sok, mint az egészségre káros drogból.

Az elmélyülés hiányának okait tehát főleg a műfaj szabta szűkös keretekben kell keresnünk. A szerzők felől nézvést ingatag egyensúly ez, nem könnyű a betartása, mert a függés pokoli stációinak szimpla felsorolása könnyen önismétlésbe fulladhat, másfelől (bármilyen bornírt) a halálközeli élmények lefestése önsajnáltatásba. Igen, a személyiségi jogok ügyes tiszteletben tartása fontosabb, mint tobzódni a naturalista részletekben. És – hála Istennek – a szereplők döntő többsége él…

Ami zeneközelségemet illeti, nem tartozom a vájtfülűek közé, e téren kevés dologra lehetek büszke. Ezek egyike, hogy a hetvenes évek közepén, vége felé három koncertjén hallottam gitározni Radics Bélát, s akinek nem véletlenül él ma is legendája, mert ő valóban a magyar rock egyik legeredetibb tehetsége volt. Mindezzel csupán azért dicsekszem itt és most, mert bizonyítani szeretném, hogy lehet fogalmam arról, mi ez a műfaj, mi fán terem a rocksztár, s hogy „mitől megy a villamos”. Máig emlékszem, hogy amikor (1977-ben) Nyíregyháza-Sóstón, az ifjúsági parkban a Tűzkerék lépett fel s Radics a húrok közé csapott, éreztem, kinyílik számomra egy másik világ, amely totál más, mint ami körülvesz. Nos, ez lehetett a rock and roll-életérzés, vagy valami ilyesmi… Nem hasonlítgatom össze Bérczesit és a gitárkirályt, bár sorsukban akad közös vonás, két kor gyermekei. A rock csak a Karpát-medencében a hatodik x-hez közelít, közelebb a nyugdíjhoz, mint az aktív férfiléthez. Olykor-olykor eszembe jut, hogy ma ez a zene (legalábbis egy része) tölti be az egykor nagyon népszerű magyar nóta szerepét, az érzelem kifejezésére alkalmas hiánypótló, nem vállalva többet, mint annak kimondása, hogy „jó vagy nálam, és ez nekem éppen elég”.

Vagy ez a legtöbb, amit a művész, művészete elérhet? Nem tudom.

Nem célom Bérczesi eddigi életművét szimplán a tömegkultúrában elhelyezni, mert nem egészen ott a helye. A magam részéről próbáltam elmélyülni munkásságában, az egyik netes megosztón sok dalát megnéztem/meghallgattam (így pótolva hiányomat), és summa summárum, az a benyomásom alakult ki, hogy tehetséges ember. Szimpatikus az is, hogy megtudtam róla: gyakran vért izzad azért, hogy a legtöbbet, legjobbat hozza ki magából. Nála dallam és szöveg gyakran együtt, kéz a kézben jár, azért nem véletlenül ő generációja egyik ikonja. Rendkívül érzékeny zenész, aki jól reagál az újdonságokra, s hogy elfoglalja az őt megillető helyet a magyar művészeti életben, nem illúzió.

Kiss Lászó pedig az irodalom profija, szerkesztő, tanár, író, aki mindhárom entitásából merített valamit ahhoz, hogy szerzőtársával minőséget tegyenek le az asztalra, ráadásul ő már az Ektomorf zenekarról, Farkas Zoltán pályájáról is írt egy hasonló könyvet. Bérczesi végtelen folyamatnak feltűnő ajzószer-használatának leírásából kevesebb talán több lett volna, de a végeredmény így sem rossz. A gitáros-énekes rögeszmés munkamániája lehet a biztosíték arra, hogy még sokat várhatunk tőle, már ami a produktumot illeti. Művész és legendája együtt él, együtt lélegzik, mint a magyar rock legérdekesebb figuráié.

 

Kiss László – Bérczesi Róbert: Én meg az Ének – behúzott szárnyú felfelé zuhanás. Athenaeum Kiadó Kft., 2019, 335 oldal

 

 

  
  
 

Ványai Fehér József (Dévaványa, 1959)

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.