Videó

A Törzsasztal Szabó Zoltán Attilával csatorna videója




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Simon Adri: Önmagát ismétlő történelem (Ľuboš Jurík: Egy évszázadnál hosszabb év – Alexander Dubček élettörténete)

 

 

 

 

Önmagát ismétlő történelem

Ľuboš Jurík: Egy évszázadnál hosszabb év – Alexander Dubček élettörténete, Magyar Napló Kiadó, 2020





1968, Csehszlovákia. A megmerevedett kommunista rendszeren már jól látható repedések húzódnak, a sztálinista diktatúra szorítása érezhetően enyhül. Az ország, a társadalom megújulás előtt áll, a szabadság bódító illatát hozza a szél. A csehszlovák reformtörekvések élére Alexander Dubček, az „emberarcú szocializmus” megálmodója, a prágai tavasz későbbi legendás alakja áll. Az ő élettörténetét tárja elénk Ľuboš Jurík történelmi-életrajzi ihletettségű, de szépirodalmi műhöz illően fikciós kerettörténetbe ágyazott regénye: fiatalkorát, későbbi politikai szerepvállalását, a Szovjetunióhoz fűződő ellentmondásos viszonyát, tetteinek mozgatórugóit villantja fel egy-egy epizódban. Megelevenedik a 60-as évek Csehszlovákiájának fullasztó politikai légköre, a keményvonalas kommunisták merevsége, kegyetlensége, az emberek közt gyanakvást szító kommunikációs stratégiái, ügynökeik beszervezése, a mindent letaroló kommunista propaganda árnyékában a diáktüntetések és ezek agresszív megtorlása, a diákok és tanáraik feljelentése, megfélemlítése, kirúgása; majd amire akkor senki sem számított: a reformhullám 1968. augusztus 21-iki vérbe fojtása, a szovjet hadsereg bevonulása.

1992. szeptember 1-jén Alexander Dubček súlyos autóbalesetet szenved a Prága–Brünn D1-es autópálya 88-as kilométerkövénél, Humpolec közelében. Kórházba szállítják, ahol a rákövetkező hetek során háromszor is megműtik, s miközben hol erőre kap, hol hanyatló egészségi állapotban, élet-halál közt lebeg, a kezelőorvosával folytatott beszélgetésekből kirajzolódik a forradalmár politikus élete. Különös tekintettel a prágai tavasz nagyszerű hónapjaira, majd a szovjet tankok felbukkanására a prágai utcákon és a megszállás napjaira, amikor Dubčeket Moszkvába hurcolják, fogva tartják, és ott erőszakosan kényszerítik a „békeszerződés” aláírására; továbbá az azt követő húsz évnyi „normalizációs időszakra”, amely során őt és családját mindvégig titkosrendőrök tartották szemmel és követték mindenhová. A valóságban ilyesfajta beszélgetésekre nem került sor, az orvos az advocatus diaboli szerepét tölti be, aki új szempontú, adott esetben kellemetlen kérdéseket tesz fel, és megkérdőjelezi Dubček egyes döntéseit. Ez az irodalmi módszer egyfajta kísérlet a történelmi tények és a szubjektív érzések egybeolvasztására, Alexander Dubček lelkivilágának, gondolkodásának és döntései motivációjának feltárására.

Dubček számára egészen az utolsó pillanatig elképzelhetetlen volt, hogy a szovjet pártvezetésnek alárendelt csapatok lerohanhatják Csehszlovákiát. Kizártnak tartotta, hogy Brezsnyev és bandája megszállással válaszoljon a prágai tavasz reformjaira. Bár a Szovjetunióban nőtt fel, ott tanult, ismerte az orosz emberek és a szovjet politika természetét, mentalitását, mégis alábecsülte az akkori szovjet vezetők birodalmi törekvéseit. És ennek katasztrofális következményei lettek: Csehszlovákia megszállása a Varsói Szerződés csapatai által, több száz halott, emigránsok tízezrei és üldözött csehszlovák polgárok százezrei az úgynevezett normalizáció idején. Emberek milliói, akiknek sorsát 1968-ban megpecsételték Dubček reformtörekvései. Lehet-e hibáztatni emiatt Dubček? Felróható-e neki, hogy naiv volt és tétovázó, hogy alábecsülte a lehetséges kockázatokat? Ha lehet is hibáztatni, a kérdőjelek, kétségek és fenntartások ellenére is általános megbecsülést és tiszteletet érdemel, amiért vállalkozott arra, hogy változtasson Csehszlovákia társadalmi, politikai és gazdasági helyzetén egy rettentően kényes és labilis nemzetközi politikai színtéren.

Csak találgatni lehet, milyen irányt vett volna a társadalmi fejlődés, sőt a világ fejlődése, ha valóra válnak Dubček elképzelései, ha a szovjet megszállók nem fojtják el a remény csíráit, és ha a Husák-féle normalizáció nem dermeszti meg a csehszlovák társadalom bizakodását, változásra való igényét. A történelem számtalan ehhez hasonló „mi lett volna, ha” feltételezést ismer. A történelmet azonban nem valamiféle rejtett, belső – ismert vagy ismeretlen – logika irányítja. Nem érvényesek rá a matematikai törvények, az eredmény nem meghatározott szabályok következménye: a történelem futóhomok, minden társadalom ingatag és bizonytalan alapokon nyugszik, számos gazdasági, pénzügyi, vallási – és nem utolsósorban irracionális – tényező befolyásolja; és ily módon kiszámíthatatlan.

Alexander Dubček 1992. november 7-én a kórházban belehalt sérüléseibe. Halála máig termékeny talaja az összeesküvés-elméleteknek; hiszen Dubček mindvégig a reformtörekvések, a megszállás és a normalizáció évei során, társadalmi megbecsültsége, népszerűsége ellenére – vagy épp azért – haláláig ellentmondásos figurának számított a nemzetközi politikában a kommunista elnyomó rezsim bonyolult és sérülékeny viszonyai közepette. Továbbá számos politikustársával ellentétben mindvégig az egyesült Csehszlovákia mellett szállt síkra: útjában lehetett azoknak is, akik a két állam szétválását szorgalmazták. A baleset eső után történt, az úttest nedves volt és tócsák borították. Az autó az előírt 130 km/óra sebességgel haladt. A nehéz BMW nyilván ráfutott az egyik tócsára, az autó megcsúszott a vízen, és kirepült az úttestről a szántóföldre. Ján Rezník, a beosztott sofőr az autó mellett feküdt, Dubček azonban – holott a hátsó ülésen ült – az autótól húsz méterre. Furcsa, hogy az autót nem Dubček sofőrje, Jan Želízko vezette, akivel Dubček korábban utazni szokott, és akit már megszokott. Ján Rezníknek már korábban is voltak gondjai a veszélyes vezetés miatt, és a bíróságon elutasította, hogy valljon Dubček balesetéről. Inkább hagyta, hogy elítéljék, és leült tizenkét hónapot – ki tudja, milyen áron. Ugyanez a Ján Rezník volt az egyike azoknak az ügynököknek, akik 1990 elején elvitték az Állambiztonsági Hivatal iratait a trencséni Tiso-villából. Az is különös, hogy sehol sem találták meg Dubček kényes dokumentumokat – például az Oroszországi Föderáció Alkotmánybíróságára szóló meghívóját – tartalmazó aktatáskáját. Azazhogy az aktatáska megkerült, a nyomozótisztek vitték el, azonban sohasem került vissza Dubčekhez, illetve családjához. Bizonyára olyan dokumentumokat tartalmazott, melyek érdekelhették a titkosszolgálatokat, különösen a KGB-t.

Az orosz alkotmánybíróság az 1991. augusztusi sikertelen puccs után újrakezdte a tárgyalásokat a Szovjetunió Kommunista Pártja működésének alkotmányba foglalt betiltásáról. Az Oroszországi Föderáció akkori elnöke, Borisz Jelcin határozatot adott ki a kommunista pártvagyon elkobzásáról, és Galina Sztarovojtova orosz parlamenti képviselő, Jelcin tanácsadója azt javasolta, hogy a bírósági tárgyalásra hívják meg Alexander Dubček, Piotr Jaroszewicz egykori lengyel kormányfőt és Mohamed Nadzsibullah afgán elnököt, hogy tanúskodjanak a Szovjetunió Kommunista Pártjának bűncselekményeiről. Alexander Dubček hosszan habozott, tanúskodjon-e, végül döntésre jutott, és azt üzente Jelcinnek: „Szeretném, ha az emberek megtudnák az igazságot.”

A bíróság 1992. szeptember 5-én ült volna össze Moszkvában, erre azonban végül sohasem került sor. 1992. augusztus 31-én éjjel ismeretlen tettesek meggyilkolták Piotr Jaroszewiczet és feleségét, és erőszakos halált halt Mohamed Nadzsibullah is, akit ugyanaz év szeptember végén a tálib mozgalom hívei öltek meg. Felmerül hát a kérdés, hogy ebben a gyilkosságláncolatban nem volt-e benne a keze a szovjet KGB-nek, és nem állt-e Alexander Dubček halálának hátterében is.

Az Egy évszázadnál hosszabb év nem könnyű olvasmány, de nem azért, mert vaskos terjedelme vagy helyenként szárazabb, társadalomtudományos nyelvezete nehezen olvashatóvá tenné, sőt inkább mindezek dacára lebilincselő. Teljes figyelmet kívánó, beleélést igénylő komplex elbeszélői térbe helyezi szereplőit, szuggesztíven, az olvasót minden idegszálával a szövegbe láncolva ábrázolja a megszállás után Dubčeken elhatalmasodó depressziót, a kiélezett politikai helyzetben ránehezedő elviselhetetlen nyomást. A könyv címe a huszadik század egyik nagy regényének címét idézi – Csingiz Ajtmatov: Az évszázadnál hosszabb ez a nap. Ezt a kortalan remekművet érdemes volna manapság is olvasgatni, pedig „csak” egy kirgiz írta, ráadásul a szovjet érában. A közbeiktatott mankurt-történetnél kevés költőibb, egyszersmind vérfagyasztóbb elbeszélést írtak.

Hasonló írói módszerrel, a tényirodalom és a szépirodalmi fikció ötvözésével írta Ľuboš Jurík A miniszter halála (Smrt’ ministra) című regényét a Vladimír Clementis – a Csehszlovák Köztársaság történetének első szlovák külügyminisztere, jelentős szlovák politikus – kivégzését megelőző utolsó éjszakájáról. Clementist az ötvenes években, a koncepciós perek idején ítélték el és végezték ki.

Az érsekújvári születésű, idén 72 éves Ľuboš Jurík író, publicista, politológus több mint két tucat könyv, valamint számos televíziós sorozat és színmű forgatókönyvének szerzője, az Euroreport Plus című folyóirat főszerkesztője. Újságírói diplomáját a pozsonyi Comenius Egyetemen szerezte, de tanulmányokat folytatott a párizsi Sorbonne egyetemen is. Szépíróként 1973-ban debütált; elbeszélésköteteket, regényeket, interjúköteteket, bűnügyi regényeket ír. Számos műve angol, bolgár, cseh, horvát, lengyel, litván, német, orosz, román, ukrán nyelvű fordításban is megjelent. A szerző több irodalmi díj kitüntetettje, munkásságát szakmai elismertség övezi.

Sosem alkonyul be a diktátoroknak. Bár egyesek elmennek, garantáltan újabbak és újabbak lépnek a helyükbe; a korszak mindig megtalálja a maga megváltóit, demagógjait, populistáit, akik a demokrácia és a választók nevében tönkreteszik a demokráciát, és kizsákmányolják a választókat.

A napok, hónapok és évek körforgása nem áll meg, egyének, nemzetek és társadalmak történetei születnek és érnek véget, sikeresek és sikertelenek, örömteliek és tragikusak. Tulajdonképpen szerencsém volt, hogy megéltem hatvannyolcat, és fáradozhattam az alakításán. Megéltem azt az évet, amely egy évszázadnál is hosszabb volt. Nemcsak nekem, hanem kortársaimnak is szembe kellett nézniük a maguk augusztusával. Egyesek beletörődtek, mások ellenálltak, de mindenkire rányomta bélyegét, és mindenkin nyomot hagyott. Még egy ilyen év nem lesz. Minden nemzedék saját elképzelései szerint akarja majd alakítani az életét, jobban szeretne élni, mint a szülei. Hatvannyolc folytatódik, míg az emberekben él a remény, míg izzik bennük a szabadság szikrája, míg vágynak az igazságosságra, és míg megőrzik belső büszkeségüket… Ez egy végtelen történet.”

 

 

Országút, 2020. szeptember





  
  
 

Simon Adri (1974) költő, a Veranda Művészeti Csoportalapító tagja.

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat szerkesztője.

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.