Keresés a honlapon:

Ujlaki Csilla: BENEY ZSUZSA: KÉT PARTON

 

"A nap lemenőben volt...A hullámok 
a parthoz 
közeledve elvesztették ragyogásukat, 
és hosszan 
tartó, tompa ütődéssel zuhantak a 
partra, mintha 
egy kőfal dőlt volna le, szürke 
kövekből rakott fal,
 melyen egyetlen fénysugár sem 
hatolhatott át."
                       (Virginia Woolf )

         Beney Zsuzsa Két parton című kötetének létfilozófiai mélységeket faggató költészete akár régi hagyományok folytatásaként is értelmezhető, hisz sohasem volt idegen a magyar lírától a kezdet és vég, a létezés és megsemmisülés rejtelmeit kutató ontológiai szemlélet. Csokonai Halotti versek című művében a 18.századi felvilágosult ember nyugtalan, kereső hajlamától vezérelve öt részből álló filozófiatörténeti elmélkedésbe ágyazva teszi fel a kérdést: " Mért szükség nékem a haláltól félni, / Hát csakugyan egykor meg kell szűnnöm élni?”. Arany a Honnan és hová? című bölcseleti igényű, önmegszólító versében néz szembe anyag és szellem, halandóság és halhatatlanság problémájával: „S honnan jössz te, lélek.../ ... jövél a végtelenből / Ismeretlen hosszu pályán, / S visszatérsz azon megint?...”. A 20.században Babits Esti kérdés című egymondatos „drámai monológjában” a természet szépségének csodálatától, személyes sorsának emlékeit vizsgálva jut el az emberiség ősi alapkérdéséig: "ez a sok szépség mind mire való? ... / miért nő a fü, hogyha majd leszárad? / miért szárad le, hogyha újra nő?".

       A nagy erejű, sodró lendületű hosszabb gondolati költeményekkel szemben Beney Zsuzsa versciklusának számozott négysorosai leginkább a tenger hullámzását juttatják eszünkbe, vagy a vízbe dobott kavics által keltett hullámgyűrűket. A szembetűnő formai változástól eltekintve — a fent említett költőkhöz hasonlóan — az ötszáz áradó, azonos témát ismétlő- variáló verssor is az emberi lét szorongató kérdéseit idézi fel, járja körül a megnyugtató válasz reménye nélkül.

" Látják-e majd a világot helyettem?
Hová tűnik a múltam ha a lelkem
sár, por, talajvíz lesz csak, és a test
tőlem függetlenül olvad át a tavaszba?"

 ( 22 )

" Hogy bírja el az élet a halál
tudatát, hogy bírja a végtelenség 
és a végesség egyszerre-tudását?
Az egyszerre tudást és nemtudást?"

 ( 116 )

Beney Zsuzsa korábbi költészetének világlátására is alapvetően jellemző volt egyéni és egyetemes lét szintjének összekapcsolása, a külvilág és a lélek tájainak összefonódása. " A két világ: a benső, a csak érzelmekben élő, és a külső, az érzelmek nélküli, egymásba vetül. Mintha a külső: érzelmeid megtestesült, képpé vált világa lenne. Mintha a benső: a létezés vizébe vetett kavics továbbgyűrűzése: mint ahogyan a víztükör megremeg a szigetbeli tóban akkor, ha a tenger felkavarodik "—írja a költőnő egy korábbi művében (Madárka, 1986. ).
A kötetkezdő vers színtere is ilyen különös tájat exponál (" Szélbeverte ablak mögött fehér / pihék, olvadt kavicsok kavarognak. / A padlón nő a hó, mint papirok / foszlányai gyűlnek elolvasatlan." ), hogy aztán együtt járjuk végig a költővel a lét titkainak útját a teremtéstől a "visszavonatásig", szembesüljünk múltunkkal, jelenünkkel, jövőnkkel, s próbáljuk szóra bírni a " szótalan létet".
         A kötetcím ősi toposzt idézve kivételes tér-és időmetszetből tekint vissza a létezőkre, s fürkész előre a bizonytalanba. A múltbéli utazókkal ellentétben azonban egyedül kell megtennie útját, hisz nemcsak hogy lélekvezető nincs már, de hiányzik a két partot összekötő híd és a folyó is.

" A haldoklás és a halál közötti
úton, hol biztos hogy nincsen isten
és nincsen ember, aki elkísérne,
ott kezdődik el a pokol magánya."

 ( 66 )

 " Két parton állunk. Köztünk az idő 
és a távolság elzúgó folyója.
Két part közt csak illúzió a kép:
káprázat, hídroncs, sűllyedt komphajó."

 ( 111 )

"A halál semmijében állok, a halál
kiszáradt öblében, folyómederben.
Homokon súrlódik, siklik a csónak
két part közt nincs folyó." 

( 115 )

"A halál semmijében állok..."—csendül fel szinte zsoltáros hangon a modern ember magányos-kínzó létélménye, aki Isten erőt adó biztonságával, megnyugtató bizonyosságával szemben tüntető hiányával, " vak csöndjével" kényszerül szembenézni.

" Megteremtettük hiányod Nevét.
A semmiből így változtál hiánnyá
hogy a nemlétből léted megszülessék
s betöltse nemléttel a létezést."

( 53 )

Mégis, a hallgató Istennel való párbeszédet, a " megszólítás kényszerét " már az 1992-es Versek a labirintusból című kötet is alapmagatartásként jelölte ki: " A rejtőzködő Istenhez testem és lelkem legnagyobb erőfeszítésével, a mindennél erősebb vágy, a mindennél fájdalmasabb keresés, a remény és a reménytelenség együtt-létezésének gyötrelmével kell — alighanem életem utolsó pillanatáig— közelednem... Közelebb van bárminél, amit a földön megérinthetek, távolabb mindannál, ami örökre elviselhetetlenül hiányzik.". A hiányt növeli bennünk a látás homályossága ("Látjuk a teremtést de vak tükörben"), az emlékek fakulása, szemléletünk töredékessége.

 " Miért volt? Néha látni a másikat,
felismerni benne tükrét a létezésnek,
megtanulni, hogy nincs tér a tükörben,
szilánkok között látni: átlépni lehetetlen."

( 78 )

A versek képvilága ( köd, füst, szürkeség, derengés, sötétség )a látvány szintjén is erősíti ezt az érzést.

A mulandóság megrázó élménye emelte oly magasságokba líránkat, mint Kosztolányi, Babits, József Attila, Radnóti költészete. E téma motiválója lehet eredendő költői-alkati beállítottság,valamely konkrét kiváltó élmény (háború, betegség,, társ vagy barát elvesztése ), bizonyos életszakaszokban azonban mindenki számára elkerülhetetlen a halállal való szembenézés, s ez többnyire együtt jár a számvetés igényével.
        Beney Zsuzsát lénye, sorsa egyaránt arra predesztinálta, hogy az elmúlás élményköre vissza-visszatérjen költészetében.Korai líráját, az 1972-es Tűzföld című kötetet éppúgy befonja, mint az 1986-os Gyász ciklusát. Jelen kötete Dantéra utalva az emberi lélek megtorpanását idézi ( "Jóval túl az emberélet felén / az erdő egyre sűrűbb, tömörebb lett" ),melynek következménye az eredetre és a végre való rákérdezés mind a világ,mind az egyén sorsát illetően. A teremtés-megsemmisülés ciklikus körforgása az egyetemes lét tükrében is fájdalmas, ám a természet örök törvényének bölcs tudomásulvételével elfogadható.

"Porból lettünk és majd hóvá leszünk  
beszivárgunk, honnét jöttünk, a földbe.
Mint víz, mint csillogó kékes elem.
Bennünk fordul az anyag más anyaggá."

 ( 10 )

"Majd összezárul mögöttem a víz,
a fent, lent tengerei befogadnak.
Megszűnik az idő s vele a lét is
és a tér, elmúlásunk otthona." 

 ( 71 )

      A földhöz és a vízhez tartozó képek (homok, hamu, por, kő, kavics / tenger, folyó, pára, jég, hó, könny) motivikus hálózatként szövik át a kötet egészét,mint a tűzhöz társuló fény, gyertya, lámpa és az éghez köthető nap, hold, csillag, felhő képzetkör. Föld és ég, tűz és víz, rend és káosz, forma és formátlanság, test és lélek, anyag és szellem, szó és csend, látható és láthatatlan, véges és végtelen megtapasztalása ráébreszti az embert saját esendőségére, kicsinység-voltára, létének tűnékenységére. A józan belátás azt sugallja, hogy nem alanyai, csupán tárgyai vagyunk a létezésnek, hivatásunk nem a szeretetben és a megismerésben rejlik, rendeltetésünk," hogy bennünk lássa a világ, /hogyan foszlik az egykor létezőből / semmivé az anyag s anyagtalanság."

      A személyes létszférában az elmúlás — " a haldoklás kitinbőrébe zártan, de mégis különváltan-meztelen" — szorongással, félelemmel, tehetetlenséggel tölti el az embert. A legkínzóbb érzés a halál személytelenségéből, a kapcsolatok hiányából fakad.

"Nem a haldoklástól, nem a haláltól 
félek, hanem attól a mérhetetlen 
kis lépéstől, végtelen zuhanástól 
míg odaképzelt kezed eleresztem."

 ( 65 )

Szemléletes képben jelenik meg a költői létmód megszűnése is:" Az elgurult toll nyomán a vonal / lecsúszik a papírról." A "kettős létezés" és "kettős nemlét" paradox átmenetiségét, ugyanakkor a formai fegyelmet erősítik a kötet címlapján Anna Mark grafikájának konstruktív formái, a fekete-törtfehér színpár puritánsága.
        Beney Zsuzsa versciklusa egyedülálló a kortárs magyar lírában. A szerző szinte a lehetetlent kísérti meg: azt a filozófiai "szótlan tudást" kívánja versbe szedni, mely szerinte "elbírhatatlan, mert kimondhatatlan.". A megszólalás igénye azonban olyan örök költői szándékot sejtet,mely bízik abban, hogy " a kimondhatatlan...talán az a háttér, amelyből az, amit ki tudtam mondani, jelentést kap"( Wittgenstein ). Ez a tudás pedig mindnyájunk közös, magától értetődő birtoka.

(Argumentum Kiadó) 

Ujlaki Csilla

(Műhely, 2001/1)

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2014-08-09 17:45:39

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.