Ujlaki Csilla: A magány kartsztvidékén (Makay Ida: Szigetlakó)
"Rádgördül az idő. Betemet.
S nem lesz szó, amely hírt ad
rólad, aki égtél s elégtél.”
Nehéz felelni arra a sokszor feltett – ámde megválaszolatlanul maradó – izgalmas kérdésre, hogy létezik-e női költészet. Talán nem tévedek, ha azt állítom, hogy a magyar költészet női ága (hajtása) alapvetően elégikus-tragikus világlátású. Bölcselkedés és moralizálás helyett inkább vonása az egzisztenciális beállítódás, mely kész arra, hogy a legapróbb hétköznapi élményt is létélménnyé varázsolja. Egyszerre terjeszkedik felfelé és lefelé, hisz egyaránt jellemzője a kozmosz végtelenségének misztikus megtapasztalása és az anyagba szállás ősi, mitikus élménye (terra mater – a föld mint női princípium). A köztudatban élő női csevegő hajlammal ellentétben előnyben részesíti a szigorú, zárt formát, így sokszor a vers feszültsége éppen e határokat nem ismerő szenzitív nyitottság és a mértéktartó, fegyelmezett forma kontrasztjában rejlik.
A Nyugat és az Újhold költőin iskolázott Makay Ida így vall minderről az 1990-es Utolsó tárlat című kötetének hátoldalán: “... megvallom, hogy számomra a zárt forma jelenti a verset. Próbálkozom magam is olykor prózaverssel, de ez számomra lehet vallomás, lehet líra, de a vers feltételének a dobogó ritmust tartom, és lényegesnek tudom a rímet is... Minden művészet magányos küzdelem, és magányos gyönyörűség, még akkor is, ha később sikerül megosztani ezt a gyönyörűséget másokkal: nézőkkel, hallgatókkal, olvasókkal.”
A költőnő 1999-ben megjelent Szigetlakó című kötete (Pannónia Könyvek) olyan verseket tartalmaz, melyeknek fő témája az emlékezés. Emlékezés gyermekkorra, nyarakra, szerelemre, költőtársakra és a mindezzel szorosan összefonódó idő – mint legmélyebb létdimenzió –, mely egyaránt ragadja meg a pillanat visszahozhatatlan egyszeriségét és az emlékek lenyomataként őrzött örökkévalóságát. A versek hangulati-hangnembeli összetettségét e kettős viszonyból fakadó nosztalgikus és tragikus világlátás finom szövedéke adja. Emlékekből építkező, erős képiségű szuggesztív látványlíra ez, mely leginkább a fénykép műfajához hasonlítható, hisz “igazából nem a dolog itt-létének tudatát érezteti, hanem az itt-volt-lét tudatát... A fotó a múltbéli valóság kisugárzása, ama pillanatot ragadja meg, amikor alanyból tárggyá válok” (Barthes). Az “élő mozdulatlanság”, a “jelenléttelen jelenlét” lírája ez, melyről a legplasztikusabb jellemzést a költőnő maga adja Bronz című versében: “Sötét, de ragyog. Hideg, de izzó.”
E kontraszt nemcsak hangulatában, szemléletében, világlátásában tükröződik, hanem a kötet motívumrendszerében (rózsa, vér, lepke, gyertya, fáklya – egyszerre élet- és halálszimbólumok), árnyalt színvilágában (arany, vörös, mélykék, hűs kék, azúr, zafír, smaragd, ezüst, szürke, fekete), jelzős kapcsolataiban (oximoronok sokasága: “tűz zápora”, “sötét fáklya”, “izzó-hideg sírkő”), igéinek fokozati árnyalataiban (ég – elég – csonkig ég, lobog – föllobog – lángol – ellobban). A megidézett természet is kettős: valós, Pécs környéki, “délszaki” pannon táj és szimbolikus sziget, mely ősi, mitikus tereket, időket és művészeti alkotásokat (magatartásformát) idézve számos metaforát rejt magában. Egyszerre jelenti a gyermekkor színes, tündéri világát (“Nyár volt. Nyárutó. Délután. Feledhetetlen alkonyat. / Most tudom: az aranykor” – Szivárvány), a tengerbe süllyedt Atlantiszt (Elsötétült tó, Gazdátlan udvar), “az egyszer-volt Éden csöndjé”-t, s a költészet honát (“Ez a liget, ez a sziget a Költészet maga” – Liget a faluvégen). A tudatosan vállalt magány fájdalmas metaforája a sziget, ugyanakkor a csönd, a nyugalom, a titok, a költői alkotás születésének előfeltétele is (“ünnepi sátor”, “csöppnyi liget”, “sziget, kimetszve az áradásból” – Rézkarc). Egyszerre apollóni, azaz a rend világa: tiszta, áttekinthető, szigorúan körülhatárolt terület (“Arányos, pontos, megszerkesztett tér”, “Olyan mozdulatlan..., mintha nem is a természet, hanem a művész hozta volna létre. Rézkarc. Festmény.”) és ős-buja dionüszoszi világ, “pogány isteni tenyészet”, “sűrű, tekergő indá”-jú “félvad kert”, melyben a virágok “bohém tündérek” s “tündér kurtizánok”. Mértani pontosságú architektúra (“pengeéles horizont”) és erotikus vonzású ornamentika (“frivol pompa”). A sziget-metafora nem csupán teret, hanem időélményt is magában foglaló “kronotoposz”, melyhez a “még” emlékező, reménykedő lehetőségvilága és a “már” visszafordíthatatlan, fájdalmas-lemondó hűvös józansága társul: “A kert még teljes. – A kert már haldokol” (Jégvirágcsokor).
Első olvasatra riasztóan ember- és istennélküli ez a táj, mégis a kozmikus egység, az isteni részt is magába foglaló csoda világa, hisz a kis kövület (“a rózsabogár páncélja a kövön”, “csigahéj a tengerparton”) és az egyén (a költő saját maga) ugyanúgy “része a Napnak és része a pornak”, “része a teljességnek” (Egység, Rózsabogár). Így válik a természet Makay Idánál pogány mítosszá, mely magában rejti a lét szépségét és esendőségét is. Egyszerre tükrözi túlérett pompáját, életteli, mámoros, izzó gyönyörűségét, “eretnek lázadásá“-t, és vetkőző “tárt virágok”, “halni készülő fák”, “bronz levelek”, “rothadó avar”, “rozsdálló füvek” lassú agóniáját. A táj elemei, a hol “piros hitvalló szerelem”-ként, hol “percig parázsló hullócsillag”-ként megjelenített rózsák és az azúr meg arany színekben pompázó, helyenként feketévé lényegülő lepkék (létmetaforák) egyaránt idézik az élet örök állandóságú szépségét és fájdalmas esendőségét.
“Nyár élő ékessége...
Lét hieroglifjei.
A pillanatnak röpte.
A jel. Öröklét-fényes.
Egy szárny fényvillanása.
Aztán örök sötét lesz.”
(Lepkehimnusz)
A kötet első két ciklusában (Rézkarc, Ikonok óaranya) az emlékezés többnyire nem a vallomás közvetlenségével vagy az élmény sugárzó erejével szól, hanem vagy szimbolikus látvánnyá (l. sziget-metafora), vagy “átesztétizált” valósággá válik. A látvány sokszor költői életműveket és képzőművészeti alkotásokat, az élmény pedig verssorokat idéz (Nyári zápor, A déli nyár kertjében, Rézkarc, Falusi kocsmában). Néhány verset költőtársak művei ihletnek (A Macska, Egy gyerekvers ürügyén). A költészet éterén átszűrt valóság (műalkotás-világ?) “árnya”, “füstnél illanóbb képzelete” tragikus, ámde elengedhetetlen életfeltétel, melyhez ragaszkodni kell mindhalálig. “Szorítja mind a fulladásig. / Szorítja, amíg megroppan bele” (Míg megroppan).
Érdekes megvizsgálni Makay Ida előző köteteinek címválasztásait is, hisz tudatosan vagy tudattalanul, de sokszor (szó szerint vagy kis módosítással) ismert művek címét adja verseinek (Végül, Nagycsütörtök, Akár a föld, A Senki földjén, Sirály, Triptichon, Epilógus, Aranykoporsó, Piéta, Litánia). Mindez azt bizonyítja, hogy a költőnő életében fontos szerepet töltenek be a könyvek, s erről eszünkbe juthat Babits keserű-szép gondolata: “Nem kell hinni, hogy aki könyvekbe menekül, okvetlen az élet elől akar szökni. Sokszor inkább tágítani akarja életét, több életre szomjas, mint amennyit kora s végzete kiosztott. Az élet néha különösmód összeszűkül és megszegényedik ezen a magyar glóbuson.”
A költészet Makay Ida számára (másoké és a magáé is) oldás és kötés: a vers fájdalomból fakad (Adhatsz-e többet?, Hagyd vérzeni), s a hozzá való viszony alapja is az egzisztenciális gyötrelem:
“mert nem enyhítő jégtömlő a vers,
ha elkínzottan fekszel, rádtapad,
véred s velődet ütemre szívja.
Mégis: tudod, hogy el nem engeded,
és hogyha elhagy, nincs helyette más,
mégis: anyádnál ő irgalmasabb,
halálos órán ő az oldozás.
Szerelmeidből semmi nem marad.
Elhagytad érte mindet, mindörökre.
A vers szerelme seb, és megmarad.
És akkor is, ha elhullott gyümölcse.”
(A vers szerelme)
A “magány kartsztvidékén” építkező költő számára a vers életpótlék, még akkor is, ha a tiszták józanságával tudja, hogy “a csöndbe térnek a dalok.”
“Nincs szerelmem. A szerelemmel
van csak iszonyú-szép kötésem.
Szótalan költő. Örök-egyedül.
S már magamnak írt verseim is
szétröptetem a téli szélben.”
(A Szécsi-kötet margójára)
A Mintha nyár című ciklusban teljesedik ki, válik személyessé, izzóvá, élővé ez a költészet, hiszen a versbeszélő a kötet e részében megszólít valakit, aki már nem lehet vele. Kettejük viszonyát mégsem a nosztalgikus emlékezés, hanem a megélt élmények újraélése jellemzi. A jórészt szerelem–elmúlás élményszférájában építkező ciklus most is tárgyszerűen konkrét és plasztikusan megrajzolt látványt varázsol elénk, melyben a kert az Én–Te emlékekben őrzött intenzív kisvilágává, az emberi kapcsolatok és a szerelem pedig az értékőrzés, az ünnep szimbólumává válik. E szenzitív alapélmény nem engedi a verset a látvány szintjén maradni, szükségszerűen csendül fel sok mű végén a személyes vallomás: “amíg a gyertyák még lobognak, / addig Te itt vagy. Itt vagy. Itt” (Amíg lobognak a gyertyák).“A pillanat, a vesztőhely s a trón / veled teljes” (Megkoronázott).
A szerelem túlnő a személyesség hatáskörén, a világ totalitását, a mindenség és a szubjektum egységét sugallja. Azonos értékűvé válik a misztikus szemlélődésben nyert tapasztalattal – metafizikai élmény. “Szemedből süt föl minden világ. / Minden, mi volt s van. Élet-halál / már mind csak rajtad világlik át” (Pereg a film).
Az izzó lobogás mellett a ciklus “mintha” kulcsszava fájdalmas iróniát sejtet: “Mintha még nyár. Mintha szerelem.” A mintha a játék kulcsszava (a gyermekkor szerepjátékai, a színészmesterség alapmetaforája), s egyszerre tükrözi a teljes átéltség, azonosulás (benne-levőség) és a tudatos távolságtartás (kinn-levőség) magatartását. Intenzitás és nemlétezés paradox világa ez, melyben a “lét / Siratni való. Gyönyörű”. A játékból való kilépés után el kell fogadni az elfogadhatatlant.
“Megtörik végül a varázs.
Versek, szerelmek nem sebeznek.
Csillagig érő sáncait
Köréd zárja a hallgatás.”
(Rapszódia III.)
Ez a hallgatás (“mélytengercsönd”, “Atlantisz csöndje”) s a nyárból őszbe vetkőző természet (“súlyos őszragyogás”) lesz a meghatározó motívuma a Visszhangtalan címet viselő záróciklusnak. Menni és maradni vágyából az előbbi válik meghatározóvá. Nemcsak a természet sorsa, az emberé is beteljesedett. Kiáltás nélkül, természetes módon simul a tájba.
“Úszom a néma őszi tóban.
Hullt lepkékkel, bronz levelekkel.”
(Már őszi tó)
“Elalszom csöndben. Mint a rétek.
Sötét felhőkbe takaródzom.”
(Sötét felhőkbe)
Makay Ida – verseinek témáját és világhoz való attitűdjét tekintve is – hű maradt önmagához. Az általa tisztelt példakép, Pilinszky szavaival ő is elmondhatná magáról: “Amiként kezdtem, végig az maradtam. Ahogyan kezdtem, mindvégig azt csinálom.” Az ilyen életművekről jegyzik az irodalmárok, hogy “egy idő után már nem kifelé terebélyesednek, miként az évente új évgyűrűt vető fák, hanem befelé rostosodnak, s lesznek egyre tömörebbek, mint az ében”.
(Pannónia Könyvek, 1999)
Ujlaki Csilla
(Műhely, 2000/4)
Megjelent: 2014-08-09 16:30:18
|
|
Ujlaki Csilla |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.