Videó

Hétvári Andrea: Esti vetítés




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Bene Adrián: Létmegvilágítás – Laura Garavaglia: Csendkvantumok, Fordította és válogatta Halmosi Sándor

 

 

 

 

Létmegvilágítás



(Laura Garavaglia: Csendkvantumok, Fordította és válogatta Halmosi Sándor, AB ART Kiadó, Budapest, 2020, Lyra omnis 10.)

 

A költészeti modernitásnak, amelynek előfutáraként Hölderlinre szokás utalni, lényegi mozzanata az önreflexió, gyakran visz színre olyan esztétikai-filozófiai problémákat, mint a hang és a csend, a saját és az idegen kölcsönhatása a szubjektumban, valamint a megértés, megérthetőség és a nyelvi kifejezhetőség, (ki)mondhatóság. A mű, a művészet kérdései a létre és a semmire való rákérdezéssel simulnak össze.Mallarmétól Rilkén át Celanig kapcsolódik ehhez a létezés esetlegessége vagy tragikuma, ezen keresztül a lét mint olyan megvilágítása. A létmegértésben levést az emberi létező (ittlét/jelenvalólét) kitüntető sajátosságának tekintő Heidegger számára a költészet mint poiészisz az igazság megalapítása: a létező létének megvilágítása, olyan esemény, amelyben megnyilatkozik minden dolgok lényege, a lét. Fenomenológiai-egzisztenciálfilozófiai olvastban Laura Garavaglia ehhez a szellemi tradícióhoz mérhető módon mutatja fel a természet, az anyag, a kozmosz emberfeletti létét és az emberi létezés személytelenül is bensőséges esetlegességtapasztalatát. Sajátossága, hogy ez a tapasztalat nem a viszonylagosságból fakadó perspektivizmusban, inautentikusság-érzésben és iróniában jelentkezik. Nyelvi és egzisztenciális válságtudat helyett az univerzum hérakleitoszi rendjére tekintő harmónia hatja át a verseket. A természet látszólagos szabálytalanságában megmutatkozó fraktálok, önismétlő geometriai formák rendje ez, amelyben az egyén életútjának kanyargó zsákutcái a létezés mintázataiként jelennek meg a tér-idő-képen, a lét egészének vásznán.

A lét kozmikus dimenziói és az emberi létezés esetlegessége, személyessége dialektikus mozgásban kapcsolódik össze a versekben. Ezt erősíti fel a struktúra, amelyben Halmosi Sándor zenei kompozícióvá egyesítette az általa válogatott darabokat. Az öt ciklusba rendezett anyag úgy haladja meg alany és tárgy ellentétét, a nyelv által megnevezve a lét nem nyelvi szövedékét, hogy a létező, a szubjektivitás és a Lét között egyfajta pulzálás figyelhető meg. A filozófiai értelmezés mellett adódik az írás esztétikai fogalmának Mallarmé és Blanchot általi megközelítése, miszerint az nem egy saját, szubjektív hang, sokkal inkább pluralitás, játék, zene. Garavaglia verseit olvasva a nyitóverseknek (Önarckép; Nyár I.; Nyár II.) az emlékezés helyzete, témája olyan alanyiságot biztosít, amelyet a természet állandósága („áramlatok”, „száraz alga”) és a szabályos ismétlődés („a műsor tulajdonképpen mindig ugyanaz”) helyez keretbe. Garavaglia jellegzetes költői fogása az enigmatikus költői kép vagy axiomatikus, esetleg szimbolikus kijelentés a zárlatban („A kifeszített fekete fonál megpattan.”), jelezve a hétköznapi racionalitás határait, a nem fogalmi megértés szükségességét. Itt még jellemző a klasszikus szürrealizmusra emlékeztető asszociációs logika a vers egészében is (A nő izzadtsága). A kötet rendfogalmának matematikai ihletforrásait tekintve önironikus az Asperger-szindróma ódai emelkedettsége a szabályossággal kapcsolatban („Rendezett sorrend, / tökéletes rendszer.”) ugyanakkor támogatja a hétköznapi ész, az úgynevezett normalitás fent jelzett zárójelbe tételét. A rend keresése még személyes keretben jelenik meg Az öregség fürgeségében a létezés rendszerességeként, a létező nézőpontjából, valójában egy hiányérzetet mutatva fel, a meg nem talált rendét, a lét igazságáét. Az ebből induló útkeresés („rendszeresíteni a létezést, / rendet rakni”) csak szemléletváltással lehet sikeres, „a Világegyetem vonalainak keresése” az Indikatív jelenben és a megismerés korlátozottságának megértése a Kvantummechanikában („Bizonyos dolgok csak megtörténnek, / és ennyi. Nem lehet tudni, miért.”) a létező részleges nézőpontján való túllépés kísérlete, a lét kozmikus rendjének meglátása felé. A rend és a sors távolról sem jelentenek transzcendens beállítottságot, a lét nagyon is világi, hozzánk is tartozik, szabályossága anyagilag, testileg nyilvánul meg, ahogyan az első ciklus záróverse plasztikusan fogalmazza meg: „A testből, jobban, mint bármi mást, / főleg a szájat szeretem, / amely a világból táplálkozik, / és szavakat farag.”

A következő ciklus folytatja azt a költői kutatást, amelynek tárgya az anyagnak és az életnek a nyelv előtti, rejtélyes működése ([Ideje leásni]; Születés; Tudod). Kezdésként tudatosítja a létező nézőpontjának („tapasztalat”) korlátozottságát annak lényegével, a léttel szemben (és/vagy a léttel mint egészleges struktúrával, renddel szemben), annak anyagiságában és vitalitásában („élet”). Egyúttal a fogalmi megértés és a nyelvi kifejezés, kifejezhetőség elégtelenségét is jelzi: „egyedi absztrakt főnév, / haszontalan tét, illuzórikus játék”. ([Ideje leásni]) Az egyén magányáról, szubjektivitásba zártságáról szóló két vers ([A magány nem ismer kegyelmet]; [Csillagsejtek, hippokampuszok]) biológiai beszédmódja folytatódik a Születésben és a Tudodban, hogy aztán a következő versben (az időről) meghökkentő, szürrealista képekkel párosuljon: „Felveszem a nap csikkjét, / csontig hámozom a szavakat, / szopom a csontvelőt, ameddig csak tudom.” A szubjektivitás és az idő kapcsolatát járja körül a Lina nővér, a [Nincs kedvem kimenni] és [Az ég folyton változó fraktálokba fagyva] kezdetű vers, utóbbinak a konklúziója: „Semmi sem marad meg abból, ami vagyunk.” Az (egyéni) időhöz – a jelenhez – itt a semmi a következő darabban, [A holnap éjszakája már közel] kezdetűben – a jövő kapcsán – a csend, a pusztulás, a sírás asszociálódik. A lét tragikus értelmetlensége, abszurditása jelenik meg a [Ki tudja, mit gondolt magáról] és az [Olyan volt anno] kezdetű versekben; az élet végességével szembesít a Rövid vakáció. Ezzel áll szemben a természet, az alkotó anyag örök, ciklikus, embertelen rendje: „A gleccser patakfonalként vérzik, / örök áramlásban. / Mindent a szél javasol.” ([Lassú. Szürke.])

A harmadik, A test nullára feszül című ciklus az eddigiek folytatásaként a szubjektivitás hiánya és jelenléte közötti váltakozás ritmusára lüktet. A [Gyenge erők] kezdetű vers egyik lehetséges olvasata szerint a kozmosz működésmódjának, a káosznak és a kontinuumnak a végtelen hátterén jelzésszerűen, hiányával és kínjával tüntet az én: „kegyetlen tökéletesség, ahol nem vagyok”. Az [Elektronok] általános emberi szubjektumot csempész a fizikai világba: „Zúzott kövek vagyunk, / kihagyott fogadások, / átláthatatlan szükségű anyag.” A ciklus verseiben ezután végig ez a fizikai-kémiai beszédmód uralkodik („ahol minden fel van függesztve / egy elvont képlet tökéletességében”), amibe beszűrődnek az olyan antropomorf nyomok, mint az érzés, a lelkiismeret, a fájdalom, a szórványos első személyű megszólalás. A rövid, 4-10 soros szabadversek szinte mindegyike tömör és nagy hatású, paradoxális módon monumentális, ahogyan egy-egy villanással feltárja a létezés terhének, a léthez való viszonynak egy-egy nyelvileg csak költőien megfogalmazható aspektusát.

A „Számok és csillagok” részben szereplő versek az univerzum törvényszerűségeinek, harmóniájának olyan faggatói előtt tisztelegnek, mint Püthagorasz, Arkhimédész, Descartes és egy sor új horizontot nyitó matematikus, rendszerint tragikus sorssal. Ezekben a nyelv referenciális, inkább eszközszerű, mint teremtő. Ilyen szempontból a ciklusba rendezett hommage-ok felfoghatóak egyfajta poétikus lábjegyzetként a kötet poiészisz funkcióban értelmezhető műveihez. Az utolsó részben („A dolgok élő jelenléte”) a tudománytól, az univerzum rendjétől és ennek szomorú sorsú kutatóitól visszakanyarodunk az emberi létezéshez, élethez és halálhoz, aktuális barbársághoz, tragikus félreértéshez. Meghatározó motívumok a búcsú és a gyász (Online Skype; Yusuf; Anyák; Vég; Távollét), majd az emlékezés és a szeretet. Erős és kevésbé kiemelkedő darabok következnek egy a korábbiakhoz képest banálisabb, de konkrétabb, személyesebb költészetet is bemutatva a szerző repertoárjából. Összességében ez a közel száz oldalas, bő merítés Laura Garavaglia munkásságából nem csupán világirodalmi tájékozottságunkhoz járul hozzá a kortárs líra terén (már ez sem volna kevés), hanem az elmúlt években magyarul megjelent egyik legjelentősebb verseskötet. Nem mellesleg, arra emlékeztet – amiként a Lyra omnis sorozat egész vállalkozása –, hogy igencsak ráfér a magyar nyelven verset olvasó közönségre a kortárs külföldi költők megismerése, az igényes műfordítások friss ingere.

 

 

 

  
  
 

Bene Adrián (Pécs, 1977) irodalomtörténész, narratológus, filozófus, pedagógus

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat szerkesztője, az Acta Romanica rovat vezetője.

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.