Keresés a honlapon:

Bene Adrián: Saját szoba – fiktív keret (Tóth Csilla: Velem mindent lehet. Parnasszus Könyvek, Budapest, 2019. 164 o.)

 

 

 

 

Saját szoba – fiktív keret

(Tóth Csilla: Velem mindent lehet. Parnasszus Könyvek, Budapest, 2019. 164 o.)

 

Van itt egy figyelemre méltó kortárs verseskötet; gyorsan megnyert magának, lassan elbizonytalanított, aztán vegyes érzésekkel tettem le. Elkezdtem róla írni, aztán hosszabb időre félretettem. Nem egyszerű kérdés, hogy van-e baj vele, hogy vele van-e baj. Elöljáróban megpróbálom ezt elmagyarázni, magamnak is, a kötet egésze felől közelítve. A sejtelmes, sokszínűséget, többértelműséget, változatos lírai szerepeket ígérő cím után 162 (!) oldalon sorakoznak a hat ciklusba csoportosított versek. Mivel a ciklusok sorszámozva vannak (ha jól értem, mert számomra érthetetlen módon a sorszám a ciklus címe után szerepel), hajlamos vagyok egy átgondolt kötetkompozíciót feltételezni. Főleg azután, hogy az első ciklus (Velem mindent lehet) maga is egységes, legalábbis a használt regiszterek, motívumok, témák számomra összeálltak egy fiktív lírai persona és egy egzisztenciális metafora, a „saját szoba” szervező középpontja köré. (Lásd alább részletezve.) A harmadik ciklustól kezdve azonban ez a mentális keret, amit befogadóként önkéntelenül felállítottam, valahogyan nem akart működni. (Valójában már az első két ciklusban sem tűnt végig adekvátnak, de nem lett helyette másik.) Az egyes verseket innentől kezdve egyre kritikusabban szemléltem, amelyiket nem tartottam gyengének, arról is hajlamos voltam úgy érezni, hogy nem tartozik ide, biztos korábbi termés, stb. Mindez talán csak a kötetkompozíció, az egység vagy legalábbis valamilyen átgondolt logika túl komolyan vett elvárása miatt. Ha elfogadjuk ezt az igényt, akkor ez valószínűleg maga után vonja a versek számának korlátozását is; ennyi biztosan túl sok, minimum önismétléshez vezet. Mellesleg, egy alapos, de terjedelmében az olvasóra tekintettel lévő kritika számára is sok, főleg ha többnyire beindítanak valamit, és kevés köztük a „töltelék”. Innentől tehát jobbára a kötet első két ciklusával foglalkozom részletesen, olvasatom – középpontban a „saját szoba” metaforával – elsősorban erre épül.

A nyitóvers (Ki híján van) mondókákat, népi rigmusokat idéző játékossága mintha helykeresést takarna: az önazonosság és egyben az elfogadás („Ki híján van önmagának […], azt valaki lelje meg”), a cél és a rend megtalálásának vágya szólal meg („ha eltűnnél, észrevesznek, / lapok között megtalálnak”), kétszeresen is eltávolított módon. A szokványos lírai én helyett szereplő határozatlan alany a teljes és mozaikrímek dalszerű könnyedsége mögött, a kint-bent, rész-egész szövevényes metaforikájába burkolva képviseli a saját hely utáni vágyat.

A hiányt viszi színre A nyár után deprimált életképe is: a négysoros szenvtelen nominális stílusa a romlás, a magány képeit meghökkentő, szándékoltan groteszk hatású rímkapcsolatra futtatja ki: „hajszál a kádban, utolsó küretek / az asszony felbont egy lekváros üveget”.

A kettő között, ellenpontként, a gyermekben megtalált boldogság jelenik meg A lejtő tetején soraiban. A szabadvers formájú helyzetdal az anyai szeretet és aggódás frivol himnusza. A rollerrel a lejtőn száguldozó büdös kölyöktől emelkedik el játékosan („és elhangzik egy picsába is”), idilli magaslatokba: „nézem, ahogy a szőke haja csillan, / a napba ér”.

Jellemzőbb azonban az elégikus hang, a veszteség, a hiány, a rezignáltság. Az Anyu eltűnt rekviemként szólal meg egy kiüresedett életért, egy tipikus női sorsért, ami „feloldódott a hétköznapokban”, „elkeveredett a krumplifőzelékben”. A következő darab (Törékeny) olvasható akár ennek folytatásaként is, ahogyan egy volt társ elgyászolásaként is, ahogyan tőmondatokban konstatálja a lírai én egy számára fontos személy kihullását az életéből, megfakulását-és-mégis-megőrződését az érzésekben, az emlékezetben. („Emlékszem rá. Az arcára. Néha. […] Fölösleges már. Látni őt. Egésznek.”) Ezután az Elmenni anélkül erős atmoszférát teremtő pillanatképei kevésbé tényszerűen, inkább közvetetten és feltételes módban jelenítik meg a búcsúzás témáját. („Elmenni anélkül, hogy beszélnél vele, / az elhasznált szalvéta attól még nem lesz tiszta, / olyan egyszerű ez a nyár, festékfoltok elszórva / a tenyéren […] / olykor gyümölcscseppek a fehéren”) A szürrealizmus klasszikusait idéző, szuggesztív Várni szintén a hiányt, a társtalanná válást állítja szembe a kiüresedő otthoni idillel („várni rád, akváriumcsend / a halak lebegése / a krumplihéj íve, a hús sercegése, / egy laptopnyi illúzió”), majd levonja a fájdalmas következtetést: „meg kellene már értenem, / hogy Isten ujja túlmutat rajtunk”.

A Szemérem az eddigi elégikus hangot öniróniával ellenpontozza, ahogyan a szerelemhez a problémátlan giccsromantikát társítja Valantin napostul, Hugh Grantestül, aztán mégis visszacsúszik a könny és a pocsolya szavaknál az emlékezés költői minőségébe, abba az intim nyilvános térbe, aminek jelképe is lehetne a motívumként megjelenő saját szoba, különösen, ha figyelembe vesszük a Virginia Woolf-i, feminista konnotációkat. A „saját szoba” része a költészet (A stégen, Két szoba között), valamint a Megváltásban az olvasás – mint a művészet rilkei parancsával szembesítő aktus: „de talán van még itt / elrejtve valami, / egy titok, egy ráébredés, / […] / de nincs / mondják a lapok / […] / amíg te nem változol”.

Az eddig felvázolt narratívába kevésbé illeszkedik a ciklus következő néhány darabja, egyúttal erősebbnek tűnik bennük az invenció, a fantázia szabadsága. (Az őszinték vére; Az én szerelmeim; Mimóza; Velem mindent lehet; Ők) Ezek a versek a kötet több más darabjával együtt (például Börleszk) tematikailag és versnyelvileg is egy más réteget képeznek.

Ezután az Egészen jól érezném magamat újra előtérbe állítja az identitás, az autonóm személyiség keresését: „mit rontottak el velem, már az anyaméhben, / de az előző életemben biztosan, / mit nem csinált jól velem az anyám, az apám, szegény, / és én mit cseszek el most a gyerekeimmel”. A hangyákról és az Egy kutatás dokumentálásának dokumentálása ezt a keresést teszi idézőjelbe némi iróniával. Előbbi az egyéni öntudat, az önmagaság nem szükségszerű voltára mutat rá, utóbbi pedig – egyik lehetséges olvasata szerint – illuzorikusnak minősíti az élet, az önmagaság mint idegenség késszé, lezárttá merevítését, „megtalálását”, „dokumentálását”.

A második ciklusban is jelen vannak a tematikus kapcsolatokat mellőző darabok, mint a Kerengő, a Rishi hotel, a Ráolvasó, a Realitás amelyeket legfeljebb a játékos könnyedség és a szürrealista, asszociatív képalkotó technika köt össze. Továbbra is megjelennek azonban a saját élet szimbolikus térigényének és az emlékezésnek, a hiánynak a motívumai, kapcsolódva az első ciklushoz. Ilyenek sorokra bukkanunk: „ma mindenki szebb és okosabb (nálam), / […] / magamat okolom mindenért / […] / ne fuss el tőlem, nyugodtan hívj fel” (Túltoltam); „én sajnos káoszban élek, per pillanat” (Az én gugliságom); „vigyázok, ne hagyjon el szó, semmilyen, / ne sértsek senkit, és ne sértsem magam” (Gyász). Ide tartozik a Múlik, ahogyan a zárlat egyértelművé teszi: „úgy szédültem alá veled az időben / míg egy reggel az egészet kinőttem”; a Világra hozni, és egy filozofikus identitásvers, a Véletlen, amelyben személyes létezésünk, létbe-vetettségünk kontingenciája fogalmazódik meg.

A harmadik ciklus (Poszt, humusz) darabjai nem illeszkednek az első két ciklus egyik versrétegébe sem, többnyire a könnyedséget a súlytalanság váltja fel, se mélységek, se magaslatok, talán megszokásból íródtak. Üdítően hat köztük Az ördög és az Esendő humora. A negyedik ciklus (Néma és időtlen vonzásban) erősen kezdődik (Fondorlat; A nő, aki megvett egy villamost; Észak-fok), majd változó színvonalú darabok következnek, ízléstől függően.

A versek ötödik csoportja (Dobozolgat, őrnagy úr?) szerencsésen nyúl az örkényi groteszk látásmód hagyományához, ez a hang közelebb áll a fentiekben kiemelt, erősebb költemények eszköztárához, a váratlan asszociációk akár humoros, akár sejtelmesen poétikus formájához és főképp ahhoz a magabiztos esztétikai distanciához, a jó értelemben vett lazasághoz, amely a gyengébb versekből hiányzik. Ez az anyag fölötti uralom többnyire meggyőző marad az utolsó ciklus játékosan komoly verseiben, végül a megtalált szerelem szép egzisztenciális költeményeiben.

Mint látszik, Tóth Csilla versei ellenállnak a dobozolásnak, a szerző a „dobozon kívül” képzeli el saját költői működését, az általa megelőlegezett „narratívának” sem hagyja, hogy keretek közé szorítsa, sem tematikusan, sem hangoltságban. Ez a sokszínűség a versek túlnyomó többségében kiegyensúlyozott színvonallal párosul, ami ekkora korpusznál önmagában érdem. Van emellett néhány kiemelkedően erős darab a kötetben, így kijelenthetjük, hogy az nem csak mennyiségi szempontból emelkedik ki az elmúlt évek magyar költői termésének átlagából.

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2020-03-24 12:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.