Videó

Varga Klára: A két torony meséje


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Bene Adrián: Véletlen, szerencse, halál – Hekl Krisztina: A legjobb sehol

 

 

 

 

 

Véletlen, szerencse, halál

Hekl Krisztina: A legjobb sehol

Parnasszus Könyvek, Budapest, 2019.

 

Hekl Krisztina kötete az elmúlt évtizedben a tárcanovella iránt megújult érdeklődés fényében tekinthető „trendinek” vagy épp a „magas” irodalomhoz képest triviális publicisztikai hangvételűnek. Bonyolítja a helyzetet a hangsúlyozottan autobiografikus kód, a homodiegetikus narráció és a folyamatos egzisztenciális reflexió. A Kerouac-mottó és a nyitó darab zárlata (és felemás módon ugyan, de a záró novella) megadja a kötet szemléleti kereteit: az úton levés filozófiája, a bizonytalan, a kiszámíthatatlan utáni vágy, a szabadság keresése tűnik a szövegek vezérmotívumának. Erre a nyugtalanságra, soha-meg-nem-elégedésre utal a cím is, jelezve a gyermeki idealizmust, amely a kötet első novelláinak álnaiv megidézett gyermekei perspektívájában alapvető szemléleti vonás. (Taknyontenyerellek, ha; Elbújok; Ottfelejtettek). Szerencsére a kötet egésze és néhány kiemelkedő írása túlmutat ezen a fogyasztható, jópofa, de jól ismert képleten.

A nyolcvanas évek élményvilágának és díszleteinek manapság divatos szellemidézése Heklnél nem hordoz nosztalgiát. Sokkal inkább jelenti a személyes fejlődéstörténet merőben esetleges kiindulópontját, az elbeszélő kalandvágyának első példáinak háttereként. Az önéletrajzi emlékek mozaikjából az egyéni világszemlélet mellett a társadalmi körülmények is kirajzolódnak. Az Elbújokban a vándorcigányokkal szembeni előítéletek és a nomád életmód vonzereje együtt jelenik meg, ablakot nyitva a véletlenhez, a kalandhoz tartozó fenyegető lehetőségekre. A gyerekrablással vádolt cigányok végül megmenekülnek, a ruhásszekrényben elbújt kislány viszont hatalmas pofont kap. Az Ottfelejtettek a gyermekkori nemi hovatartozás, illetve az ezt jelezni hivatott sztereotípiák konstruált voltára hívja fel a figyelmet, előrevetítve az azonosulás elutasítását bármilyen előregyártott szereppel, viselkedésmintával. A rövid novella kissé fellengzős csattanója a rejtett Bildungsroman újabb építőeleme: „Azon az éjszakán határoztam el, hogy mostantól kezdve csak önmagamra számítok.”

A Reggelente már a fiatal felnőtt nézőpontjából folytatja ezt a fejlődéstörténetet. A mindennapok mókuskerekéből való kitörés, a szabadság választása itt még csak álmodozás tárgya. A multinacionális cégnél végzett munka groteszk értelmetlenségéről szól az ironikus, prózaversként is olvasható Beleélés. A nyomasztó kafkai gépezettel szemben élhetőbb alternatívának tűnik minden, ami veszélyes, felelőtlen, Kaland. A Pókemberben a sziklamászó kolléga ennek megfelelően vonzalmat ébreszt a „kis vadnyúl” nőben, az elbeszélőben. A romantikus sziklamászó kaland azonban komikus véget ér. Az önirónia határozottan jót tesz a novellának, különösen Az esés és A szellemvárosban komoly hangjával és óhatatlanul kissé patetikus csengésével összevetve. Ezeknek erénye viszont, hogy a személyes mondanivaló mellett a társadalom- és korkritikai hang újra felcsendül bennük, megóvva a kötetet az egydimenziós egotrip szubjektivitásától. A magyar társadalmat átitató közöny a kerekek alá esett embert elgázolni képes villamosvezető példájában jelenik meg. „Ebben az országban nemcsak a zuhanás tompa, a villamosvezetők is tompák, a bolti eladók, a büfések és az emberek nagy része.”

Ezek után érthető az elvágyódás, a menekülés, akár egy ebola sújtotta országba is, védőoltás nélkül. (Száncsengőt dalolnak) A következő helyszín már Norvégia (Kétféle ember), ahol egy hostel lakói arról értekeznek, mi különbözteti meg az utazót a nem utazótól. Az utazó nem gyűjtöget, nem kuporgat, túllép a szülői mintákon, megküzd a bűntudattal. „Nekünk nem volt szabad jól érezni magunkat. (…) Felelőtlenül kóstolgatom a forrásvizet, bármi bajom lehet tőle, szórom a pénzt, míg mások szenvednek. Meglesz még a böjtje.” A szabad függő beszédbe bújtatott irónia tréfás hangütésében megint csak ott kísért valami baljós árnyék, mint a legtöbb írás zárlatában. Az utazó a kalandot hajszolva a véletlent teszteli, ha nem is olyan radikálisan, mint a nonkonformista Robinson, az egyik elbeszélés hőse. A több szereplőben testet öltő hemingway-i férfieszmény halálmegvető adrenalinfüggőségét igazolja annak ironikus ténye, hogy a halál a veszélytelennek tartott helyeken is éppúgy lesben áll. (Meg akarom menteni)

Az életveszélyessé váló kihívás általában némi öniróniával, eltávolítva jelenik meg, a jelen idejű énelbeszélés forma ellenére. A Feltámad drámaisága viszont lehetővé teszi a majdnem vízbe fulladás átélését. Ehhez képest a bűnözők, a szicíliai sikátorok, a trópusi betegség, az ellenséges szlovák benzinkutasok, a stoppost molesztáló tagbaszakadt kickbox-edző szokványos kis egzotikumoknak tűnnek, útirajz epizódjai, karcolatokká hegyezve. A lélek mélyrétegei és a poétikus próza iránti érzék leginkább a Van egy hely pszichoanalitikus értelmezésre is nyitott szövegében mutatkoznak meg. A legtöbb szöveget meghatározó önéletrajzi-egzisztenciális reflexió viszont megfelelő művészi közvetítettség, a fikciós eltávolítás hiányában némi alanyi költészet-jelleget ad a kötetnek. („Képtelen vagyok felnőni.”) Mintha a szerző is érezné ezt a hiányt, időnként teret enged a játékos fikciónak, mint A párhuzamos univerzumok című, nem éppen eredeti, mégis jól sikerült, karinthysan filozofikus krokiban.

A kötet intellektuális és irodalmi értékéhez sokat hozzátesz, hogy a véletlen, a szerencse, a kaland mélyén valójában az élet esetlegessége és a halál kísérti és szervezi egységbe. Így nem meglepő a morbid jelenléte sem, ami a Meddig utazik?-ban összefér a megrendítő tragikummal. A közhelyes befejezés ellenére az ügyesen eltalált hibrid regiszter kimondottan jó tárcanovellává teszi a darabot. A kötetzáró írás didaktikus kommentárt ad az addig olvasottakhoz, nyit azonban egy új perspektívát is, tágabb kontextusba helyezve a kalandvágy dicséretét. Annak ellenére, hogy a kalandra nem épül olyan bölcseleti konstrukció, mint Jean-Paul Sartre-nál, a kötet szövegei helyenként többet éreztetnek lételméleti súlyából, mint a szemléletileg közelibb Hemingway, vagy Camus abszurditása. Filozófiai konstitúció nélkül ugyan, de Hekl pontosan azokat az alapvető ontológiai kérdéseket viszi színre friss hangon, amelyek az egzisztencialisták műveit örökzölddé tették.



  
  
 

Bene Adrián (Pécs, 1977) irodalomtörténész, narratológus, filozófus, pedagógus

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat szerkesztője, az Acta Romanica rovat vezetője.

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.