Keresés a honlapon:

Kántor Zsolt: Identitásjegyek – Gerőcs Péter: Árvaképek

 

 

 

 

Identitásjegyek

 

Gerőcs Péter: Árvaképek

(Kalligram, 2018, 280 oldal, 3500 forint)

 

 

A tapasztalat olyan értelemképződés színtere, amely megelőző várakozásokat állít szembe és új felismeréseket érlel. A dolgok megértése meg egyaránt feladat és egyfajta történés is. Így a lét jelenségekkel teli világában csak úgy igazodhatunk el, ha a lezárhatatlan események horizontjából kikukucskálunk a másik dimenzióba, a kitaláltba. És összevetjük a megálmodott konzisztenciát a tényekkel. Gerőcs Péter teljesítménye erre irányul.

Jó tendencia, hogy az online kritikai praxis egyre elevenebb s ennek egyik mozgalmas színtere a Revizor. A Műút, a Litera.hu és a Kulter.hu mellett ott vannak a legprímább recenziók. S a Gerőcs kötet jó kritikákat kapott.

Kezdjük egy Revizor idézettel, ami kitűnően összefoglalja a szóban forgó mű filozófiáját.¹ Domján Edit a kompakt, unikális elemzés szerzője, aki immár egyre inkább meghatározó karaktere a kortárs kritikai kontextusnak. (Írását még egy Petri vers kompatibilis betoldásával is megsózta.) „A regény viszonylagos rövidsége ellenére igen rétegzett. Olvasható identitás-, művész- és generációs regényként, továbbá izgalmas fantasy-motívummal (boszorkánymágiával, tavaszi áldozattal) fűszerezett szerelmi történetként és a művész-tudós értelmiségi szubkultúra szűkre szabott, ám annál karakterisztikusabb megjelenítéseként is. Ez utóbbiról elmondható, hogy korántsem olyan kritikus hangvételű, mint Mán-Várhegyi Réka Mágneshegyében a humán értelmiség tablója vagy Bartók Imre Jerikó épül-jében a belvárosi értelmiségi miliőnek paranoiddá torzított rajza (mindegyik 2018-as regény, akárcsak az Árvaképek), ám az is nyilvánvaló, hogy Gerőcs Péter a maga könyvével semmiféle társadalombírálatot nem célzott meg. A könyv kizárólag a személyközi szituációk, a kapcsolatok, az életforma és a verbális kommunikáció (az emelkedett választékosság és az elemi durvaság) differenciált megmutatásával éri el, hogy szembesít az értelmiségi elit esendőségével: tehetetlenségével, szerepkényszereivel, előítéleteivel, az önigazolási és önámítási fortélyaival.”

„A portréfotózás fenomenológiáját” is készen kapjuk a műben. (Ez is a Revizor cikk megállapítása.) A portréfotózást olykor prófétaságnak is lehet olvasni. (Sic!) A szaknyelv idiómája és a bölcselet írisze egymásba szövődik itt. Ez számomra a legrokonszenvesebb szál a könyvben. Szeretjük a fényképész epikákat. LengyelPétertől (Cseréptörés) Nádas Péteren (Saját halál), Márton Lászlón (Árnyas főutca) vagy Závada Pálon (A fényképész utókora) át Bartis Attiláig (A vége), és tovább, egészen Varga Zoltán Gábor 2018-as verseskötetéig (A fényrajzoló). A fotogén szépprózák nagy lehetősége az időszemlélet kitágítása, összehúzása. A narráció egyidejűségeket és (szinte) időtlenséget szimuláló időperspektívája. S ezzel él Gerőcs Péter. Bizony, elolvasás után összeáll a befogadó elméjében egy csinos mátrix. S annál több. Teremtett világ. Van benne spiritusz. A gyávaságok, a bizonytalanságok és beletörődések ellenére is: agapé-regény. Gregorián irónia, S az elbeszélt textus pókháló finomságú szövet, légies nyelv. Mégis teli. A végtelent úgy érzékelteti, hogy a végesített sorsokat egymásba forgatja. És zenél. Rezgések, triangulum-zengés. A nyelv újraírja Gerőcs mondataiban magát. A temetőbogár filoszok ízes lábjegyzetekkel fogják ezért megajándékozni valamikor, amikor majd a mérőzsinór az Ignotus-típusú esztéták kezei között szövődik Ariadné-fonállá.

Játék a terekkel, amelyekről a végén derül ki, hogy nem a múltba nyúlnak át, hanem a képzeletbe. Egy biztos, a több fókuszú létszemlélés, s a hozzá „talált” hangütés: eredeti. Sok-sok álló pillanat. Fotók és világképek. Szó szerint, világ-fotográfiák, amelyek belépnek a valóságba. S a megnézésüket követően kitaláltnak tűnnek, pedig egyszer már voltak.

Bazsányi Sándor, aki keményen bírálja az Élet és Irodalomban² a könyv „édeskés fordulatait” és a megformálás elnagyoltságát, így fogalmazza meg az erényeiből fakadó, de mégis valamiként elszalasztott potenciál mikéntjét: „Gerőcs lefegyverző látás- és ábrázolásmódjában mindvégig érzékelhető annak lehetősége, hogy valami igazán nagyszabású szülessen ebben az egyre jelentősebbnek bizonyuló regényírói műhelyben. És csupán mohóságom mondatja velem, hogy az a bizonyos nagyszabású alkotás akár ez a szűkebb szabású mű is lehetett volna – amelynek befejező oldalain viszont tényleg megvalósul Tamás nagyszabású terve, rendhagyó fotókiállítása.”

Igen, tehát nemcsak a terjedelem kicsinysége tette lehetetlenné, hogy kibomoljon ama mega-narratíva. Hanem valami egészen más. Talán az, hogy ez a szöveg egy előjáték. Prae. Lúdium. (Ez Kántor Zsolt hipotézise. Mint Krasznahorkai Lászlónál a rövidebb textusok.) És nemsokára jön a gerőcsi poszt-eposz-rajz egy jövendő őskoponyán. Anamnézis, közvetlen társadalomkritika nélkül. Mert az elrontaná a szöveg örömét. Egyetértek.

Az integratív esztétikai doktrínák majdani, organikus világáról megálmodott kép, amit egyes hurráoptimista irodalomtudósok jósoltak erre az időszakra, illúziónak bizonyult. De a műfajok elegye, a formák szerves összerakásának sziptomatikus előrejelzésének fikciója valósággá nemesült. Megvalósulni tetszik egyfajta revü, amely belekóstolta a Pynchon-féle intertextualitás édes bájába, mi közben bele van csomagolva a keserű derű is.

De biztosra vehető, hogy abban sok mindent meg fogunk érteni, tudni az önelégültségről, az öncsalásról, az önámításról és az irgalmatlanságról, és arról, hogy miként lehet esetleg kitörni a ká-európai rabszolga-szemlélet kábultsággal bevont burkából.

Tudjuk, hogy távol áll az illuzórikus megoldásoktól. Prózapoétikája az áthajlások, a beékelések világa. „Olyan lombok hallatszanak a szél zúgásában, amelyek még nincsenek meg.” (Márton László: Árnyas főutca) Gerőcs újabb izgalmas tomust tett le. Nem szakadt be az asztal, mert ellopták. Egyre jobb az optikája a szövegeinek. Az aurája ízes- illatos-zamatos. Architektúrája koherens. Ennél nem lehet töményebb, sűrűbb a csend.

Itt van tehát az eszmény-nélküliség. Még a kis elbeszélések is porrá zúzódnak világunk daráló expresszivitásában. Nemcsak a fragmentumok kiáltanak valami egységesítő elvért, maguk a porszemek is.

 

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2019-09-04 18:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.