Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Ujlaki Csilla: „Van olyan ég, melyben otthon vagyunk." – Balla Zsófia: Más ünnepek

 

 

 

 

„Van olyan ég, melyben otthon vagyunk."

(Balla Zsófia: Más ünnepek)

 

       Ha a kötetet jellemző játékosság és transzcendencia felől közelítünk Balla Zsófia verseihez, azt mondhatnánk, már a családi névadás is költészetre predesztinálta: nevének megfordításákor -- Zsófia Balla – egy daktilusból és egy spondeusból álló hexametervég csendül a fülünkbe. Nyomatékot adhat játékunknak a zsidó származáshoz kapcsolható kabbalisztikus névmágia és Balla Zsófia zenei végzettsége is. Más ünnepek című kötetét 7 év hallgatás után jelentette meg, s különös észrevételnek tűnhet, hogy az utóbbi 3 verseskötete rendre 7 éves szünetek után látott napvilágot: A nyár barlangja 2009-ben a 2002-es A harmadik történet után, ez utóbbi pedig az 1995-ös Ahogyan élsz előtt. Ez a „számmisztika” a 2016-os dantei belső utazásként felfogható Más ünnepek kötet 9 ciklusból álló felépítésén is megmutatkozik, s talán az sem véletlen, hogy a címadó ciklus a kötet aranymetszetében, a 6. részben található.

       A borító kék színe is transzcendens szimbólum, egyszerre idézi a kötet fő motívumait, az égbolt és a tenger képét, a „kék bolygót”, de az elmélkedés, az emlékezés, a képzelet és az álmok világához is kapcsolódik, amelyek szintén fontos versszervező elemei a könyvnek. A kék szín a kötet legtöbbször ismétlődő, összetett jelentéseket hordozó motívuma: József Attilát idézhetik az ünnepkörhöz tartozó tél kékes villanásai és az Esterházy Péter halálára írt versben is ez a fő szín az író jellemzésekor a „mindenséggel mérd magad” erkölcsi és esztétikai mércéjéhez igazítva: „Hogy itt voltál – magas eget adott. / Könnyebb úgy élni, ha mér egy tekintet. / Okos és könnyed. Kék és szigorú. / Kísér még akkor is, ha ritkán láthatod. / A kék pillantástól mindenki magasabb lett.” A borító kék színébe ékelődő világosabb foltok mutathatják a teremtés vakfoltjait, az emlékezetünkön támadó réseket és tudásunk hiányait:„Életünk, a foltos valóság / a Cassiopeia távolába retten. / A csillag tűsarokkal tapos rád: / a teremtésnek pelyhe nincs, csak súlya.” (Időhatározó) Mindez azonban nem tarthat vissza bennünket attól, hogy a sötétlő erdőbe jutva alászálljunk a költő vezetésével létünk legmélyebb bugyraiba, hogy közelebb jussunk a világhoz és önmagunkhoz.

       A hasonmás című első ciklus az álomból ébredő ember emlékezési és öneszmélési folyamatát indítja el. Álom és ébrenlét határán olyan léttapasztalatnak lehetünk birtokosai, amely megmutatja, hogy egyszerre vagyunk polgárai a mindenségnek (Földi éjszakák), kiszolgáltatottjai a történelemnek (Holnap száz éve, Kolozsvár,1958), családi sorsnak, származásnak (Az álom tükrei, Nagyanyám, ovális keretben, Ha eltitkolnám) és testünk börtönének (A test, a test). A Glossza címet viselő második ciklus a Teremtőt és a hit mibenlétét veszi górcső alá. Játékos komolysággal és szelíd humorral fűz perlekedő jegyzeteket a Tízparancsolathoz, a modern ember hangján írja át az istenes versek hagyományát: „Téged elérnem az öröklét kevés, / még köpésed is mézes szenvedés.” (Régi korál) A Téli átkelés ciklus  versei a világban és a hazában helyét kereső ember idegenségérzetét fogalmazzák meg. (Az idegen, Haza, Pillanatkép, Az ember helye) A Páratlan nyomon szerepekbe szorított életünk identitáskeresése közben már a mércét is felállítja a példaadó Tordai Zádor emlékére írott -- Nagy László József Attila! versét idéző -- cikluscímadó versben. A halottat megszólító, ódai magasságba emelkedő költemény pátoszát ellensúlyozza a humor hangján   A számító gép című  vers, melynek kezdő sorai így szólnak: „Én csak egy betűsor vagyok, / üzenet s üdvözlet e-mailben, / egy megszólított női név, / választható menü.” A Sietni kell ciklus azt mutatja, hogy életünk csak mások életéhez (és halálához) viszonyítva mérhető, s azzal, hogy éreztünk-e részvétet, szeretetet embertársaink iránt. (Szegények karácsonya) A kötet cikluscímadó Más ünnepek verseiben a prousti időutazáshoz hasonló élményt átélő, szülőföldre visszatérő lírai alany számára a tér-és időbeli távlat tárja fel az idő kétarcúságát, s oldja képpé és zenévé: „Ez más tél. Más ünnepek. (…) A téli utcákat csak képen érem el. Itten hazám a hó: szitál, nő a lepel. / Nem a múlt hiányzik, hanem a remélt jövő. / De messze jár régi, szétoszlott koromtól! / Az egykori, ha dúlt is, / hízeleg és dorombol. / Már nem lesz nyugtom, csak nyugovásom / a telő télben. / Kolozsvár énekel.” (Képeslap) A konklúzió egyszerre rezignált és tényszerű: „Mert visszatérni lehetetlen: / alábukás, új emigráció.” (Kolozsvár) „Nem lettem pesti, csak egy itt-lakó / kolozsvári.” (Nem lettem pesti) A Két időnk ciklus címadó verse a párkapcsolati játszmákból fakadó vonzások és taszítások felől tesz fel kérdéseket („Két fényszóró vagyunk, / hol sötét tér fegyelmez. / Két kutató sugár. / Ölelkezik? Keresztez?”), miközben már az életen túlra is kitekint, azt kutatva, mi marad meg belőlünk, mit hagyunk magunk után: „Megigéztem-e vajon vakon / lángommal valakit?” (Ketten) A  Hiányok kertje az életből eltávozott barátokat (Rába György, Esterházy Péter) szólítva próbálja elfogadni-megérteni,„Ami mindünkkel közös.”. A svájci Zug magányában született Az óriási hárs kötetzáró ciklus azt sugallja, hogy csak a derűs melankólia révén juthatunk el a megértésig: „Lassan felöltöztet a csönd, / a néma lehetőség. S mi korábban / vastag dunyha volt, megfojtó teher, / az most fényes pléd, csillámos takaró.” (Magányban) A „csalás nélkül szétnézni könnyedén” kíméletlensége és humora egyaránt felcsillan: „Nem lehet kimenekülni semmiből. / Országot váltani. / Lakást cserélni. / Beleszeretni egy férfiba, aki elkér, / ki csupa villogás. / Kopott maszkban kell beszélnem.” (Olyan lassan) „Zug cúgja zúg.” (Esti napsütés)

       József Attilán, Nagy Lászlón kívül az európai és a magyar költészethagyomány hosszú sora rajzolódik ki a kötetben. Dőlt betűs sorokban evokálódik Pilinszky, áthallásokban bukkan fel Babits, Kosztolányi , Dsida Jenő, Rilke, Hölderlin és névvel nevezett emlék-és gyászversekben adózik a kötet barátoknak, költőtársaknak. Mindez azt mutatja, hogy élet-sors-költészet csak másokéba fonódva létezhet akarva-akaratlanul: „Lehet, nem fogom megtudni soha, / miképp történt ez-az / s miért épp úgy esett. / Amit átéltem, testem szilánkjaiba / épül, s nem sejtem, / miben csalok és miben tévedek. (…) Életem enyém – de a másokéba szőve.” Ez az Életem című vers befejezése, akárcsak Babits létösszegzését olvasnánk: „Életed gyenge szál amellyel szőnek / a tájak s mult dob hurkot a jövőnek: / amit hoztál, csak annyira tied / mint a por mit lábad a szőnyegen hagy. / Nem magad nyomát veted: csupa nyom vagy / magad is, kit a holtak lépte vet.” (Csak posta voltál) Nem csupán költők, hanem műfajok és formák sokasága mutatja Balla Zsófia költészetének sokszínűségét és virtuozitását: elégia, glossza, szonett, epitáfium és rengeteg zenei műfaj (korál, kóda, valcer, induló, csárdás, tangó), kötött és szabad ritmus váltja egymást.

       A kötet további motívumai a címadó ünnepen és a hozzá tartozó tél világán kívül az éjszaka, eső, hó, zápor, a mindent behálózó idő és az álmok. A világ a maga dualitásában egyszerre súlyos teher, nehezen felfejthető ellentmondás és természetes, velünk lélegző valóság. Fény és sötétség, hidegség és izzás, test és lélek, szárnyalás és kötöttség, álom és ébrenlét közt hánykódva tapasztaljuk meg a létet, miközben egyszerre vagyunk zsidók és magyarok, élünk a kisebbségi és az anyaországi kultúrában, diktatúrában és demokráciában, a mindenhol és a sehol kötelékében és szabadságában.

       A Más ünnepek cím (és a kötet egésze) egyszerre hívja elő a szakralitás lehetőségét és hiányát, az ember világába rendet és rendszert hozó ünnepek szent ritmusát, Isten iránti vágyát és lemondó csalódottságát. A kötet végkicsengése azt sugallja, hogy sem Isten, sem az ünnepek nem válthatnak meg minket: „Az ünnepekbe úgy bújunk, vakon, / mint bundás állatok egy fényes ólba - / leölnek majd egy más ünnepnapon.” (Téli átkelés) Az állatmetaforák-és hasonlatok több versben is feltűnnek az emberi lét szimbólumaiként: hol ostoba ludak, kik „a Kezet / dicsérgetik, // a Kezet, amely torkuk metszi el”, hol kiszolgáltatott más baromfiak („A nyelvhez vagyok kötve – csirke / spárgán a csaphoz”), hol ragadozó madarak vagyunk és „Mint saskeselyűk várunk / egy rettegett csodára”, hol pedig ugrándozó dühös majmok, mint egy „múlttól maszatos pávián”.  Ha megváltás nincs is, a mindent átható tekintet, a szemlélődő figyelem („Úgy figyelek befelé – ivarszagú, éles a csend --, / akárha a vemhes ló, ki saját hasára / hajtja fejét.”) eljuttathat olyan bölcs belátáshoz, ami a bizonytalanság ellenére is megnyugvást adhat: „folt lámpáink mögött mindig ott van / a csilló öröklét. Együtt süvít a csillagokkal. / Régi nyarak remegnek ezer csillagjegyen. / S mi vakon lépegetünk a nálunk nagyobban. // Van olyan ég, melyben otthon vagyunk.” (A szünet csodája)

       Itthon és otthon.Itthon vagyok itt e világban, / s már nem vagyok otthon az égben”— írja Kosztolányi.  Első olvasatra mást jelentenek Kosztolányinál és mást Balla Zsófiánál ezek a szavak. Vagy mégsem? Egyiküknél Szabadka és Pest, másikuknál Kolozsvár és Pest. Szülőföld és azt elhagyva egy választott új haza, és annak tudata, hogy ennél fontosabb, hogy születésünk pillanatától egyszerre vagyunk a mindenség tükörképei („a testem világegyetem”) és az univerzum részei („tagjaink tengeri csillagok”, „kis földi hagyma”). A számvetés végén mindketten tudják, hogy az átmeneti földi létben a csak sejthető Isten és a borzongató semmi között botolva létünk csak átmeneti. Kosztolányi ezt így fogalmazza meg: „Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem / s azt is tudom, hogy el kell mennem innen. / de pattanó szivem feszitve húrnak, /dalolni kezdtem ekkor azúrnak, / annak, kiről nem tudja senki, hol van, / annak, kit nem lelek se most, se holtan. / Bizony, ma már, hogy izmaim lazúlnak,/ úgy érzem én, barátom, hogy a porban, / hol lelkek és göröngyök közt botoltam, /mégis csak egy nagy, ismeretlen úrnak / vendége voltam.” (Hajnali részegség) Balla Zsófia pedig minden pátoszt mellőzve így vall erről: „Isten ha van, ha nincs, működik.” (A reggel színe) Vagy ironikusan így: „…kamarazenét spriccel egy adó. / Majd mindent magammal viszek. / Ez itt az összecsukható, / tábori kis haza.” (Kis zugi hadjárat). A felismerés csodája mindkettőjüknél hajnalban-reggel történhet csak, egy mindent átható zene kíséretében, s a dantei úton egy fiktív  poklon és purgatóriumon át, ha nem is a paradicsomba, de talán mindketten eljutnak-eljutottak ahhoz a tudáshoz, ami Madách Éváját erre a felkiáltásra sarkallta: „Ah, értem a dalt, hála Istenemnek!”           

                                                                                                

(Pesti Kalligram Kft., Budapest, 2016.)

 

(Műhely, 2018/2)

 

 

 

  
  
 

Ujlaki Csilla

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.