VideóA PécsTV videója Keresés a honlapon: |
Bene Adrián: „A kívánt rész tetszés szerint aláhúzandó.” – Halmosi Sándor: Lao-Ce szenvedélye
Bene Adrián: „A kívánt rész tetszés szerint aláhúzandó.” Halmosi Sándor: Lao-Ce szenvedélye AB-ART, 2018, 95 oldal
Halmosi Sándor lírájában a személyes kapcsolatok és az ezekből formálódó közösségi, nemzeti viszonyok ugyanabban a keserűséget játékosságba és iróniába burkoló hangnemben jelennek meg. Ezt fejezi ki a mottó: „Ahogy egymással bánunk, az a hazánk.” Érdemes ezt fejben tartanunk a Genderattack című vers olvasása közben is, amely tekinthető a kötet kulcsdarabjának, az én olvasatomban legalábbis azzá vált, mind formai megoldásai, mind a benne megjelenő problémák révén. Visszakanyarodva a kötet elejétől épülő értelmezési keretre, a mottó fényében a nyitó darab és a címadó vers a bűnök, a mulasztások és a felelősség, az ítélkezés referenciális mezőjében horgonyozza le a versek atmoszféráját. „És ki fog száradni egyszer ez a szép, zöld völgy. / (…) És akkor mindenkit / szólítani fognak név szerint.” (Azt az egyet) A bűnös néven szólításának motívumával találkozunk a halványan Ady istenes verseit idéző Lao-Ce szenvedélyében is: „Nevemen szólítasz, hosszasan sorolod bűneimet”. A bűntudattal együtt a megtisztulás lehetősége, a kegyelem vágya is megfogalmazódik, aminek a lehetősége a személyes, családi kapcsolatok és a hit bensőséges horizontján artikulálódik. A hiány, a magány, a messzeség „szerelmen túli” csendje fájdalmasan eleven ragaszkodást fed el és egyben feltárja azt abban a játékos asszociációs logikában, aminek köszönhetően a megadott szavakra rögtönzött Éhség című vers éppen ezt állítja középpontba. A szerelem erotikus dimenziója is megjelenik és összefonódik a kötet másik középponti témájával, a költészettel, a művészettel. Az érzéki szerelem és a művészet egymást értelmező analógiás alakzatként jelenik meg a JA JA-díjas költő Pessoát keresi asszociációs láncolatában. Az önazonosságot szerepek kavalkádjává bontó Pessoa kapcsán a magmegtartás, a kontinencia, a kéjesen hosszan tartó, nem gyors csattanóra irányuló szeretkezés lesz az igazi költészet mintája. „Kontinens szeretkezés. / Nincs élvezés, csak élvezet. Hosszantartó. / Mint az igazi költészet. / A tejóceán köülése. // Az óceánban fürdeni jó.” Jellemző ahogyan az emelkedett hang és a naiv egyszerűség összekapcsolása után , mintha csak ironikusan illusztrálni akarná a divatos, „trendi”, poentírozott szerkesztésmódot, gyorsan hozzáteszi: „Laktózmentes.” A vers születése is hasonló kettős kritikával közelít a kérdéshez, a pózoló és csücsörítő, mellimplantátumos múzsák képében játékosan összekapcsolva az ízlés két sivatagi területét, a rögtönzés könnyed humora és a szarkasztikus poétikai ventilláció között egyensúlyozva. A közönségességnek, földhözragadtságnak egy Radnóti-József Attila-pastiche ad nyomatékot (benne szó szerinti idézettel és palimpszeszttel): „a költő / a jelenben hisz, a giliszta tovacsusszan, a tűzhely sivít, a puliszka / nagyot fröccsen kacéran, kész ez a vers is, hozz túrót, büdöset, / kiterítelek úgyis.” A költészetről való elmélkedés szellemes, jó arányérzékkel megírt, ironikusan (?) „slágergyanús” versben is középpontba kerül. A vers, mint női frizura „néha egészen más színben tünteti fel / (…) a testet / és néha rácsodálkozol, / megáll benned az ütő, / csak kapkodod a levegőt / meg szeretnéd érinteni, / (…) egészen magadévá tenni.” Közben észre kell vennünk, ahogyan a festett hajra, a mesterkéltségre való utalás a közhelyes frázisokba csomagolva újra csak ironikussá teszi a vers hangnemét. A pótlékoktól, a technicizált hétköznapoktól való idegenkedés jelenik meg a Kütyüdalban is: „okos az otthon /csak üres / (….) / rahedli USB-d, / de mit dugsz és hova?” Halmosi versei általában gondolatokat közvetítenek, akár kifejtett, akár néhány soros terjedelemben. Ezek többnyire valódi intellektuális teljesítmények, de a kötetet átszövő aforizmáknál a mélység, a sokértelműség helyett időnként triviális megnyilatkozásokkal találkozunk (A költő útja); különösen könnyű belecsúszni ebbe egy terjedelmesebb szabadversben, ha az vallomásos-korkritikai húrokat penget, felidézve az erdélyi (pontosabban partiumi) kamaszkor élményeit a Milonga Dor második és harmadik szakaszában. A nosztalgia mint köztes állapot, otthontalanság, tarkovszkiji örök sóvárgás fontos témája a kötetnek. A Nosztalgia több szempontból is érdekes darab. Ha nem tudnánk, hogy – a kötet számos verséhez hasonlóan – megadott szavakra készült improvizáció, elsőre inkább az egzisztenciális érzékenységre irányulna a figyelem, nem a könnyű kézzel összeszőtt jelölők meglepően egységes textúrájára. (A vers egy textilkiállítás megnyitójára készült.) A komolyság és a játék elválaszthatatlanságát jelzi az a gesztus is, ahogyan Tarkovszkij Nosztalgiáját idézi meg mottóként – egy, a port.hu honlapjáról származó filmleírás vendégszöveggé tételével. Hasonlóan elbizonytalanító, a mélységet relativizáló megoldás az eső, a gyermeki ártatlanság és a felnőtt szexualitás egymásra montírozása: „és ez a kifulladt zápor, / ami már csak / csurog / és puncinedves. / Jól mondom, apa?” Majd egy önreflexív-önironikus és egyben az olvasóra kikacsintó sorral zárja a szakaszt: „Nem keverem össze?” A verszárlatban pedig pontosan megfogalmazza nem csak a vers, de a kötet egészére is jellező technikáját: „Az ellenpont saját pátoszodon, / Az ellenfény, ami szépia.” Az ellenpontozás technikája a lélek intim rezdüléseivel kapcsolatban is működik Halmosi verseiben. A tűzzománc-alkotótáborban írt Wamsler-szvit I a köztesben-kívülségben-rekedtséggel együtt, a bensőségességet, a bizalom adta teljes oldottság állapotát formázza meg („Itt vagy legbelül, el se mentél”), a szokott ironikus ellenpontozással: „Beszélhetünk végre a hüvelygombáról, / és a jóindulatú prosztatamegnagyobbodásról, / arról, hogy például a féltékenység és a birtoklás nem azért / félelmetesen sötét, mert félelmetes és sötét, de mert ott roncsolja / az életet, ahol a legpuhább, az oldottságban (…)”. Fgyelemre méltó a Mire jó az irodalom, prózában és versben is, mert a prózavers formába öntött tudatfolyam jól illik a szerző vonzalmához az asszociatív szerkesztésmód iránt. Az újbudai kávéházi (Kelet, Szatyor, Hadik) hangulatból a „talpra magyar”-on, a Forest Gumpon és Murakami Harukin (futás) keresztül eljutunk a költői imázs és az életmű kritikai konstrukciója kérdésköréhez, ezen belül az életrajzi tények jelentőségéhez, a kellően költői vagy költőietlen témákhoz. Újra megfogalmazódik a felszínes értékrend kritikája és a költői (és versolvasói) pozíció devalválódása: „és jelentek már meg verseid, / kötetek is, ó, majd rádkeresek a neten, én is írtam verset / gyerekkoromban, és amikor szakítottam Lizivel”. A Mi lenne, ha tovább bővíti ezt a mozaikos ars poetica-t, kitérve az öncélú vallomásosságra, az alkalmazott, terápiás költészetre, a divatkövetésre, az elméletek puszta illusztrációjára. De akkor hogyan is kellene írni? A válasz részben elhatárolódásokat foglal magában: „nem nosztalgiából, szerelemből, hiányból, szenvedélyből, / vagy krónikásként a kamerának, / a sleppnek, / nem bárgyú médiumként, nem flancos vagányságból”. A maga elé kitűzött költői cél pozitív megfogalmazása is itt olvasható a lehetséges legnagyobb pontossággal: „ahogy ember beszél az angyallal / a kedveséről és a bűneiről / az emberiség nevében.” A Mind több homok így egészíti ki ezt: „A költő nem alanyi, / Langyos öncél”. A költészet és a kor viszonyainak kritikus értékeléséhez kapcsolódik a mesterséges „menőségek” kiváltotta nosztalgia egy tisztább, hitelesebb világ iránt. Pálinkaforradalom, üres reklámszlogenek helyett a táj szépsége, az ősképek, a klasszikus értékek vágya: „nosztalgiám van a gregorián iránt”. (Még nincs itt) Ezt jelzi a nyelvi archaizmusok és az erdélyi tájszavak kedvelése (Szemérmes pajzánok), a nyelvek ősi kapcsolatának játékos feltételezése (Cantata sacra), ami jól megfér az Esterházy Péter („Akit tegnap elvitt / Az irigy hasnyálmirigy”) emléke előtti tisztelgéssel A bölcsesség kavicsaiban. Ez a kissé zavaros, ressentiment-ból fakadó nosztalgikus konzervativizmus ugyanakkor a fürdővízzel együtt a gyereket is hajlamos kiönteni: a divatokkal, polgárpukkasztással, feltűnősködéssel együtt az alapvető emberi jogokat és a másik másságának elfogadását. Mára a katolikus egyház is eljutott annak deklarásához, hogy Isten mindenkit szeret, beleértve a melegeket is. Mindenkinek joga, hogy olyan nemi identitással és szexuális orientációval keresse a boldogságot az életben, amit nem érez kívülről ráerőltetett kényszernek. A születéskor kapott nemmel való azonosulás nehézsége miatt történő nemváltó operáció nem divatmajmolás, feltűnősködés, szándékolt megbotránkoztatás – és igen-igen tájékozatlan, előítéletes dolog ezt egy napon emlegetni a pedofíliával, a vérfertőzéssel, a nekrofíliával. Ugyanígy, a #metoo kampány kapcsán sem a hatalmi pozícióval való visszaélés tűnik egyesek számára utálatosnak, hanem az áldozatot hibáztatja: „Legyünk kihívóak, / Hagyjuk magunkat megerőszakolni, / Hát nem mindegy!” A Genderattack uralkodó szólamában Halmosi fontos jelenségekre hívja fel a figyelmet, emlékezzünk csak a kötet mottójára. Olyannyira így van ez, hogy nem csupán sajnálatosan sok polgártársunk gondolkozik tudatlanul és előítéletesen ezekről a hűdeszörnyű-hűdeveszedelmes jelenségekről, ami tulajdonképpen az ember, a maga sokféleségében, hanem kis hazánk kormányzati politikája is igyekszik ellehetetleníti a társadalmi nemekkel foglalkozó kutatásokat. Pedig még a hatvannégyvármegyés-szimpatizáns kedves olvasó sem gondolhatja komolyan, hogy Trianonért például az LMBTQ emberek és a megerőszakolt nők (esetleg még a migránsok) a felelősek, de még csak azért sem, ha Temerinben történetesen magyarokat vernek. Nem függ össze minden mindennel, csak a demagóg populista konteo-franchise-ok receptje szerint. Ami viszont összefügg: az intolerancia, az idegengyűlölet, a kireksztő, agresszív nacionalizmus, és ezek magyar, román, szerb, stb. megnyilvánulásai, amelyek egymást táplálják. A Genderattack többféleképpen értelmezhető vers, a szerzőre jellemző irónia, az önazonosság hagyományos egysíkú modelljét megkérdőjelező Pessoa iránti tisztelete és a kötet mottója mind azt sugallják, hogy amire a fentiekben emlékeztettünk, ő is tudja, vagy legalábbis sejti. Ez esetben a „Miről van szó?” kérdés csak színre viszi azt az előítéletekbe torkolló tanácstalanságot, ami a naiv biológiai esszencializmus és a szubsztantív egyéni és kollektív identitásmodell anakronisztikussá válásából ered. A vers utolsó szakaszában a frázisok halmozása felerősíti az ironikus olvasatot, és a független gondolkodás távlatába helyezi az elcaminózós, székely-katalán-skót zászlózós tisztaság-, rend- és határpárti „önazonos” férfiak és nők eszményvilágát. Olvasatomban ezt az elhatárolódást erősíti meg a közvetlenül ezután következő Hogy lesz ebből lament? II gunyoros megszólítása: „kedves mélymagyarok és hígmagyarok (…) kedves szittyák, népiesek és urbánusok”. Hasonlóképpen, a Progressióról, a Szatyorban is ezt a lövészárok-logikát állítja középpontba, mindkét oldal „igazságának” látva a fogyatkosságait. A közéleti költészetnek ebben a formában van értelme művészileg: megőrizve autonómiáját, művészi távolságát, mégsem kerülve el annak felelősségét, hogy közös ügyekről, hazáról, emberről szóljon. Halmosi Sándor lírája fontos kérdéseket vet fel a költészettel kapcsolatban, és az sem feltétlenül baj, hogy a válaszokat nem mindig adja meg. Az irónia adta távolság képes mindentől ugyanannyira helyezni el a lírai ént, így az olvasó maga alkothatja meg ítéletét. (A Genderattack esetében talán kevesebb, vagy, horribile dictu, több álarc lett volna a szerencsésebb…) Mindenesetre a magány, a hiány, a szeretet, a ragaszkodás finom ábrázolása és az aforizmaszerű költői ötletek, szellemi lelemények mellett a kötet markáns jellemzője formailag az asszociatív és/vagy ironikus játékosság a szerkesztésmódban, hangnemben, tartalmi szempontból pedig a korjelenségekre való reflexió, a gondolati és a közéleti költészet közötti határmezsgyén, többé-kevésbé mentesen a képviseleti jellegtől, hangsúlyozva a költői autonómia és az emberi összetartozás igényét.
Megjelent: 2018-11-13 16:44:40
|
