Videó

Nagy Zsuka felolvas – Irodalmi Jelen


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Ujlaki Csilla: Czilczer Olga, Szavakban egy erdő

 

 

 

 

CZILCZER OLGA: SZAVAKBAN EGY ERDŐ

 

„Jelen vagyunk, ha ezt jelenlétnek hiszed.”

(Euripidész)

 

          A Csongrád megyei Szegvár két híres íróval is büszkélkedhet: az 1976-os születésű Grecsó Krisztiánnal és a nála 36 évvel korábban született Czilczer Olgával. Grecsó napjaink kortárs irodalmának egyik legnépszerűbb szerzője, Czilczer Olga nevét viszont valószínűleg csak szűkebb irodalmi berkeken belül ismerik.  Azért meglepő ez, mert a Jelenkor, a Holmi, a Liget és a Műhely több számában is régóta publikáló költőnő szívesen ad interjút és rendszeresen találkozik olvasóközönségével irodalmi esteken és könyvbemutatókon. Czilczer Olga sokműfajú alkotó: a verseken kívül írt már lélektani és gyerekregényt (Mehetünk, kedves, Világjáró, Bobó könyve), valamint drámát és hangjátékot is. Olyan neves pályatársak biztatták, illetve írtak róla elismerő kritikát, mint Rába György, Határ Győző, Örkény István, Lator László, Kalász Márton, Parancs János, G. Komoróczy Emőke. Legfőbb példaképe Nemes Nagy Ágnes és Csorba Győző, mesterének azonban Rába Györgyöt tartja, az ő emlékének két verset is szentel legújabb kötetének Költők soraikban című ciklusában (Cento, Narkisszosz).

          A Cédrus Művészeti Alapítvány és a Napút Kiadó gondozásában megjelent új és hat előző kötet válogatott verseit tartalmazó Szavakban egy erdő című könyvének fókuszában kedvenc formája, a prózavers áll. „Vonzott a különös műfaj, mely noha költői, mintha megunta volna a sorokba szabdalt vers-létet. Nem éri be saját eszköztárával, líraiságával, örökölten kéznél levő alkotóelemeivel. Kölcsönért fordul hát az epikához. Hamar kiderül azonban, hogy ami ott cselekmény vagy történés, itt legfeljebb csak díszlet vagy kellék. Premier planban a lírai tartalom áll”– írja a kötet fülszövegében. A borító Andrew Carnie Mágikus erdő művének felhasználásával készült, s az emberi érhálózatra emlékeztető rajz azonnal modellezi Czilczer Olga versvilágát, amelyet legtöbbször a tárgyi, növényi, állati és emberi szféra hol finoman érzékeny lírai, hol meghökkentő, bizarr egymásba tűnései alakítanak. Ez utóbbiból néhány: „Ágaim küllői, mint az évszakok. Az égnek hitt semmit szeletelik.” (Csak elmondom még) „Cserépbe ütköző gyökeremet egy kimustrált bögréből szomjaztatták. A bögrébe kihajtani letört szárnyvégemet ültették.” (Mozdulatlanság) „Mondhatnám, csupa uszony, semmi test. Egy lomb akváriumából kelt szárnyra, evezett az este hullámaira.” (Előlebbennek) A képzelet, az álmok és az emlékezet által átrajzolt, sokszor téren és időn kívüli világban a makro-és mikrokozmosz felcserélhető, a tárgyak önálló életre kelnek: „Ekkor a radiátor, az asztal s a többi, megindultak a felületek. Kiléptek, mint matricák félrenyomott körvonalaiból a színek.” (A vízjel). „Leültem az ároknak nézett folyóparton, a folyópartnak hitt éjszakában. Előttem hömpölyögtek a megélt órák. (…) Zöld pulóverem halma tovább lélegzett, ott süllyedt, emelkedett egy bokor ágain. A szoknyámmal magát fellobogózta valami karóféle, papucsaim szárnycsattogva köröztek fejem felett.” (Emberek, történeteim) Tér és idő legyőzésének vágya, a határok, küszöbök átlépése, nem csupán az emberre, a tárgyakra is jellemző. A kötet Ébred a szél című nyitóverse így kezdődik: „Egy képét elhagyó festett fakeret törött / székláb fél karok kiült ülőkék és háttámlák / furnérba préselt lengedezések / iramodnak szépen megnyílik / ablak ajtó zárja / a sort a menetben / elfordul a kilincs / aki alvó / megpróbál utánuk lopakodni.”

          Ez a fajta „szökés”, lebegés és eloldódás nem csupán a tárgyak és a lírai én szabadság-és menekülésvágyának sajátja, hanem – leginkább a szürrealizmusra emlékeztető – alkotói módszer is: „Amikor az első sort vagy mondatot leírom, még nem tudom, mi lesz az utolsó. Mi tárul fel abból, ami eddig nem, vagy csak részben volt nyilvánvaló; amit az útszélen hagytam vagy elfelejtettem. Ami mellett elmentem. Jó esetben a végkicsengésben valami mintha felvillanna bizonytalan körvonalaiban. Mintha meg akarna mutatkozni előttem. Csak remélhetem, az olvasó előtt is. Hovatovább persze kitetszik, hogy semmi sem azonos egészen önmagával, hogy minden dolog valami más is"– írja az e könyvébe is beválogatott Osztódás című kötetének fülszövegében. A régi és új verseket átszövő legfőbb motívumok vagy a természethez köthetők (a kötetcímhez kapcsolódó erdő, Nap és Hold, eső, felhő, szél), vagy az időt szimbolizálók (a folyó és az évszakok), vagy a tárgyi világ részei (ajtó, ablak, küszöb, képek, szobor). A csendes mozdulatlanságra ítélt szűkös hétköznapok egyszerű történései (a postás érkezése, egy hálóját szövő pók bekerítése, egy csöpögő csap, egy mosogatáskor eltört pohár, az évszakok monoton váltakozása, a felhőkből lezúduló zápor, mindenféle járművön való utazások) alkotják a versek történéseinek hátterét, a mögöttük felsejlő folyton változó, titokzatos világ azonban a felszín mögött megbújó lényeg felé tereli az olvasót. A figyelmes jelenlét, az átlényegülés képessége új kapukat nyit a megismeréshez: hol a maga burjánzó gazdagságával kérdésekre ösztönöz, hol a dolgokat lecsupaszító pillantásával a megértéshez is elvezethet.

           „Mára, amikor már nem kívántam más-más alakban testesülni, alaposan átváltoztam.      Egyik nap lenge lány, másik nap javakorabeli nő. Arcom, mint az esőverte tó, szemem sápadt villanyfénye pedig egy regényoldalon, hol a nyomtatott sorokba lombárnyék vetül. Ez lenne hát az életem? S egy hang a tó fölött.” (Egy hang a tó fölött),

          „Álruhák, maszkok, vásznak, egyhúrú tarka tollazatok hulltak le az ismertnek hittekről, történeteimről.” (Emberek, történeteim).

          A világ változásának hol természetes, ám szorongásteli részeként jelenik meg az én folytonos metamorfózisa („S találok-e majd még egy lényt, aki elnézi gyengéimet, arcom szakadatlan színeváltozását, hogy lombom napszakonként odahagyva, más-más küllemmel lépjek az unalomra érthetően vak világ elé.” – A társ), hol a keresés, a valóságtól való eloldódás vágyának kísérleteként („Próbálkozom. Lepkékkel, bogarakkal szárnyakat növesztek. De az űr nem az én otthonom. Visszakívánkozom a földre, földről az égre megint. Újra és újra elröppenek.”– Mozdulatlanság). Az átalakulás néha egyszerűen csak megtörténik egy versen belüli nézőpontváltással:

          „A gyertya végül is évek csordulatával a karácsonyi díszek dobozából került elő. De hisz ez egy kis fa. Egy évek töpörítette, tűit hullatta lucfenyő.

           Kitártam karom, lángommal a csúcson, ahogy illik, hadd akassza rám ajándékait a magát ismerősnek vallott idegen.” (Micsoda karácsony!)                  

          Az átlényegülés mellett megjelennek az osztódás, a sokszorozódás és a tükröződés formái, amelyek nem csupán a világ létmódjára, de egy-egy szöveg többértelmű jelentésalakzataira, régi versek új és új kontextusokba helyeződéseire is utalnak: „Amit újraírtam rézsút / az ág újra kihajtott / más jelentéssel / a betűket összekuszálja a szél / a lomb ventilátorát / kedvére kapcsolgatja / fonákján barnálló / avarát zörgeti őszüzenet / zöldellve olvasd tavasznak” (Az olvasóhoz)

          A költői szándék szerint „kísérlet jegyében született” Szavakban egy erdő kötet új verseinek szinte minden darabja egy kiforrott költőt mutat, csupán az Osztálykirándulás sikerült kevésbé. A Költők soraikban ciklus versformáiban és akrosztichonjaiban felcsillan a játék lehetősége, de a parafrázisok és paródiák (?) elmaradnak más kortárs költőink hasonló műveitől. A többi versből azonban – kivéve a párbeszédes formájúakat –  lehetetlen választani: képiségük, szerkesztésmódjuk, formaviláguk, zeneiségük, összművészeti törekvésük egyedülálló költészetünkben. A válogatott versek közé időrendben hat kötet darabjai kerültek: az 1982-es A függőleges ablaksor nyitja és a 2013-as Osztódás zárja a legújabb kötetet. Közben kirajzolódnak előttünk egy életút csomópontjai a háborút megélt gyermek, az anyát elvesztő nő és a rejtélyes J-vel való kapcsolatában is magányos asszony alakjával. Az Osztódás című zárókötetben egyre gyakoribb a homály, az éjszaka és az ősz motívuma, a „kivágott hárs”, a „törött vonó”, a „terített avar”, a „kopasz fenyő” és az „egyre telhetetlenebbül zabáló penész” képei pedig azt az érzést keltik, hogy az út végére értünk. A homályt azonban feloldja a természet dallamának, ritmusának, harmóniájának felismerése, a kérdés megválaszolása pedig az olvasóra van bízva: „Ha nem a fa, tán nem is a szél, akkor hát ki vezényel valójában?”

                                

(Cédrus Művészeti Alapítvány–Napút Kiadó, Budapest, 2016)                                                                         

 

(Műhely 2017/4)

 

 

  
  
 

Ujlaki Csilla

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.