Keresés a honlapon:

Rimóczi László: Odabent valami forr, idekint szanaszét fröccsen – Maria A. Ioannou Katlan című kötetéről

 

 

 

 

 

Odabent valami forr, idekint szanaszét fröccsen

 

 

 

„De mi a könyv tanulsága?” – kérdezi az Olvasó. Miért kell állandóan tanulságokra törekedni? Az szubjektív ügy. A tanulságéhség olyan, mint minden verssor végén a rímeket hiányolni. Az élet ugyanis ritkán rímel. Néha úgy tűnik, hogy a rossz hasznosabb, mint a jó, életünk negatív eseményeinek mindig nagyobb realitást tulajdonítunk, mint a szép és kellemes dolgoknak. Talán úgy érezzük, ajánlatosabb a rosszra berendezkedni, mert akkor nagy meglepetés nem érhet minket.

 A Noran Libro kiadó Európa női szemmel sorozatának egyik kiemelkedő darabja Maria A. Ioannou ciprusi írónő Katlan című novelláskötete. A borítóra választott Hieronymus Bosch-festmény méltón előkészíti a tartalmat, kiadós írásokra készülhetünk. A szövegek textúrája erőteljes, asszociatív színei az élet árnyoldalát láttatják. Minden írás egyfajta mikrokozmoszt mutat be, a fiatal női szerzők áldásos, friss érzékenységével, néhol impresszionista, néhol bensőséges látásmóddal. A provinciális perspektívát részletgazdag áldozathozatallal haladja meg, alaposan kihasználva a rövidpróza műfaji kereteit.

A humor és a tragédia faulkneri ötvözete köszön vissza az oldalakról, már-már versszerű képekben. A nyelvi rugalmasság és a páratlan lélekjelenlét érzéseket mutatnak be, nem pusztán szöveget. A novellák egyedi atmoszférájától elbódulva fontos meglátás bontakozik ki bennünk: a világ alapvetően szenvedésteli és zavaros, de az író arra való, hogy meglássa még ebben a káoszban is azt, amiért érdemes élni. Az író azért ír, mert a világ még nincs készen. Talán nem is akar írni, de muszáj neki, mert többet lát a világból, mint szeretne.

„Emíliosz váltogatja a csatornákat.
Még mindig vak.”

A tárgyak életre keltése visszatérő motívum, csakúgy, mint a kitaszított állatok vagy az ember számára lényegtelen rovarok helyzete, empatikus narratívái a részletekből emelkednek a teljesség felé. Tudatában van annak, hogy a predesztinációból kitörni, hogy saját magunk alakítsuk sorsunkat, a legnagyobb kihívás. Formavilága fejlett, kilépett a megszokott sémákból, az állandó tengerillat pedig végigkíséri a művet. Precíz, aprólékos leírásaival integrálja az olvasót a drámába.

A kötet Az utolsó fehér hangya című írással indul. Paolo egy árva, létminimum alatt élő áruházi bevásárlókocsi-tologató. Az éhségtől gyötört karakter lassan beleőrül a magányba és a kilátástalanságba, majd az egyre gyűlő, kifizetetlen számlákat kezdi felfalni. „Paolo tizenhárom éve él Cipruson. Az utolsó időkben egy aládúcolt épület alagsorában lakik. Hetente néhány napot egy szupermarketben dolgozik, a vevők után szedi össze a bevásárlókocsikat. Ha szerencséje van, időnként egy-egy ott felejtett portékát is talál a kocsiban, amit aztán hazavisz: időnként valami ehetőt, máskor meg, ami valamire jól jöhet neki. Tegnap talált két doboz gyufát, egy jó hónappal ezelőtt meg valaki egy teljes steaket ott felejtett, karácsonykor pedig egy Hugo Boss öltönyt talált a kocsiban. A legszebb ajándék volt, amit a Bevásárlókocsik Jézuskája hozhatott neki.”

A Csinibaba című novella egy hervadó, elhízott nő szépség utáni ámokfutását örökíti meg, aki tökéletes akar lenni egy közel sem tökéletes férfi számára. A Bunkósbot egy morózus, erőszakos természetű figura legjobb barátját ábrázolja egy husáng képében. Még arcot is rajzol neki, életre akarja kelteni, hogy igaz barátja ne csupán egy élettelen fenyítőeszköz legyen. Hogy milyen neműnek álmodja, az lényegtelen, mert hamarabb, mint gondolná, eljön a pillanat, amikor meg akar szabadulni tőle. Terve sorozatosan kudarcot vall, mert szeretve gyűlölt husángja mindig visszatér hozzá, valaki vagy valami rendre visszahozza: „Ha a kezében fogta, akár valami sétapálcát, olyankor semmitől sem félt. Ráadásul azt sem tudta elfelejteni, hogy ennyi év alatt mi mindent éltek át ők ketten, hány falat döntöttek le, hány ablakot és kirakatot zúztak be, hány fejet meg orrot lapítottak össze. Még a vécére is vitte magával. Együtt szartak, együtt vizeltek, együtt aludtak, együtt szorongtak. Ha egy kicsit vékonyabb lett volna, baszni is baszhattak volna, mert nem kimondottan sűrűn baszott már az ő korában.”

Az Egy bűbájos gyilkosság ideiglenes boldogsága című novellában egy gyilkos nő vall nekünk, aki kinyírja a televíziókészüléket, majd azt ajánlja döbbent férjének, hogy próbáljanak meg ezentúl nélküle élni.

Az utolsó novella az Appendix: Élettartam címet viseli, és egy viharvert, kitagadott kóbor könyv sirámait dolgozza fel, amelynek minden vágya, hogy valakivel megoszthassa végre a szavait. Egy asszony végül magához veszi a földről, és hazaviszi, bár olvasni nem olvassa. Új lakhelyén tudományos és útikönyvek közé kerül, és nehezen találja meg velük a közös szót. Ekkor fejlődni és „enni” kezd, saját magát olvassa, hogy felérjen új társaihoz, még a plágium bűnét is majdnem elköveti a siker érdekében – de hiába, sorsa az olvasatlanság, a ház ura közönyös, az asszony pedig csak napellenzőnek használja: „Az élete már elég bonyolult lett. Fölfedezte a nyelvi erőszakot, ami addig hiányzott a lapjairól. Ha tudott volna beszélni, akkor megmondta volna a ház asszonyának, hogy hagyja abba esténként annak a fehér tablettának a szedését. Esti sportnak inkább a nyelvi erőszakot javasolta volna neki. Abban a sportban a ház ura jeleskedett.”

A forró, nedves nyári napokban ideális, tanulságos olvasmány kezdőknek és haladóknak egyaránt. Felráz és megfiatalít.

Maria A. Ioannou: Katlan Noran Libro Kiadó 2018

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2018-11-07 12:00:12

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.