Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Rimóczi László: A tangó legyőzi a halált – Kiss Judit Ágnes A Halál milongát táncol című regényéről

 

 

 

 

A tangó legyőzi a halált

 

Világunk már többször megérett a pusztulásra, és mivel túl régóta mondogatjuk ezt, lehet benne némi ráció. Érdekes tendencia, hogy egyre több hazai szerzőt foglalkoztat a világvége gondolata. Számos önjelölt jövőbelátó megjósolta már a világvégét, ami eddig szerencsére mindvégig elmaradt, vagy ha be is következett, nem vettük észre. És most ez az ürülékgyártó, mohó vágyaktól hajtott emberiség megítéltetik. Ami eddig csak hatásvadász bulvárlapok leghátsó oldalán manifesztálódott, betáncol az életünkbe, legalábbis egy regény erejéig.

Vajon egy kiadós, masszív világvége teljes megsemmisüléssel jár, vagy azért marad utána valami? Ezt a kérdést feszegeti Kiss Judit Ágnes A Halál milongát táncol című regényében. A finoman kidolgozott, hiteles, mégis álomszerű világban sok szálon fut a történet, és egyre fokozódik a feszültség. Ütközések, találkozások, szerelmek, csalódások és egy apró remény, hogy Isten mégis meggondolja magát. Mindenki nagy várakozással készülődik a Buenos Aires-i Tangófesztiválra. Az idei minden eddiginél monumentálisabb lesz. Jön a világhíres mesternő, aki repülni is tud; a százharminckét éves Lucía, aki úgy dönt, hogy nem hajlandó meghalni; a selyemfiúként is foglalkoztatott taxitáncos; Grace, a gazdag tangóturista, aki egy igazi macsót akar magának; idegenvezetője, az Európából menekült, körözés alatt álló, többrendbeli csalással vádolt, megszállott fotós, Gregorio és a többiek.

Amikor valaki egy vidám társaságban a halálról kezd beszélni, azt modortalannak tartják. De hiába tituláljuk ünneprontó, ízléstelen témának, a halál attól még ugyanúgy kényelmetlen valóság. A halál, jobb híján, elkerülhetetlen, mindenki érintett benne, ugyanúgy vonatkozik a politikusra, mint az utcalányra. Ebből még a legügyesebb tangótáncosok sem táncolhatnak ki. Vagy mégis?

A pszichiáterek egybehangzó véleménye szerint mindannyiunkban ott rejtőzik egyfajta kollektív világvégevárás és elmúlásigény, amivel nincs mit tenni, legfeljebb annyit, hogy nem forgatjuk állandóan a fejünkben. De ha már nyakunkon a vég, miért ne töltsük ki az addig hátralévő időt némi élvezettel?

Annak, akinek a puszta belenyugvás nem az erőssége, tudja, hogy egy utolsó tangóra mindig van idő. A tangó kimossa belőlünk a halálfélelmet. A tangó nemcsak bonyolult lépések sorozata, a tangónak szelleme van, jelentése van, szimbológiája van. A tangó maga az élet. A férfi vezeti a nőt, tisztelettel bánik vele, cserébe bizalmat kap. Ha a férfi teret ad, a nő lép. A tangó a nő részéről az odaadásról szól, egyben párkapcsolati modell is, hiszen mindkét félnek megvan a saját tengelye, egyik partner sem nehezedik a másikra.

A világvége a bizonytalanon túl megkönnyebbülést is hordoz, hogy nem lesz több aggodalom, de még mindig nehéz elfogadni a nemlétet, a semmit annak, aki már túlságosan megszokta, hogy valami. De kell nekünk örök élet? Egyáltalán, megérdemeljük, hogy egy örökké tartó jelen poklában éljünk? Egy túlnépesedett bolygó csak radikális módszerrel pucolható ki, egyszerre takarítható le minden kártevő. És erre egy szépen kivitelezett világvége tökéletes módszer.

A rossz ómenek egyre szaporodnak, végítéletidő köszönt be, a viharok erősödnek, állandósul a mentő- és tűzoltóautók szirénázása, és egyre gyakoribbak az áramkimaradások. Angyalok és démonok érkeznek, hogy segítsék vagy akadályozzák a Végzet munkáját. Egyesek látni is vélték a Halált, személyesen, munka közben, így értesülünk arról, hogy ő egy tökéletes testű, fiatal, afroamerikai nő, a bal arcán hosszú sebhellyel, és akit megérint, az élettelenül rogy össze.

A történet él, pulzál és táncol.  A szerző a hiábavalóság közepén is megtalálja a szépséget, persze, kicsit ásnia kell érte. Nem keni el a mondanivaló hiányát éles képekkel, a regény pezsgő világa, fülledt mediterrán hangulata nagyvonalú terekbe invitálja az olvasót.
De ha beleharapunk az életbe, az élet is visszaharap: „Az emberek a bűnbeesésük óta szerettek ünnepelni. Vagy inkább ünnepnek nevezni azokat az alkalmakat, amikor lehetőségük nyílt kiélni szegény, megrontott természetük korbácsolta vágyaikat. Egymásba gyömöszölni a testrészeiket a néhány másodpercig tartó hiú reménnyel, hogy bármi közük is lehet a másikhoz. Teletömni étellel a testüket, amíg zsír-és hústömeggé válnak, melyet teljesen leköt a komótos rothasztás, az emésztés. Alkoholba vagy más hasonló szerbe meríteni a tudatukat, hogy szánalomra méltó gátlásaik tengerén a kábulat szele nagyra duzzassza kisszerű tetteik vitorláit. Egyszóval az emberek szerettek, nem, nem ünnepelni – mulatni.”

Filmszerűen pergő sorok, lüktető színek, ízek, markáns illatok, latinos szenvedély, márquezi fülledt nyugtalanság. Fokozatosan tágul a kép, óvatosan bomlanak ki az újabb és újabb dimenziók. Az eseményeket a könyv elején egy csodatevő kisfiú – aki nem érti saját csodáit – Istenhez írt, gyermeki őszinteségű levelei szakítják meg, melyek hatására a Mindenható hamarosan be is jelentkezik. A koldus kisfiúból hamarosan egyfajta orákulum válik, és segít, akin tud, aki hagyja, vigaszt nyújt e nehéz időkben.

Még a százharminckét éves tánctanár is retteg a haláltól. Különböző trükköket vet be, hogy késleltesse a száguldó időt, persze a hervadás ellen nem sokat használ, ha átalussza a születésnapjait, vagy gyertyafénynél zuhanyzik, lelki placebónak mindenesetre megteszi. Megállítani az időt nem lehet, legfeljebb lassítani áramlásán egy tüzes tangóval. Még ma is tartja magát az a nézet, hogy ha egy idősebb ember fiatallal fekszik le, annak friss életenergiái átáramlanak belé, és ezzel némileg retusál a valóságon. Akár igaz, akár nem, örömteli minden próbálkozás. Aki a halhatatlansággal kacérkodik, tudnia kell, hogy annak ára van.

A kötet egy készülő világvége krónikája. A gyarló ember minden mocska és kincse terítékre kerül. Ezen a bolygón minden és mindenki pusztul, és aki azt állítja, hogy ez a világ a létező világok legjobbika, az vagy bolond, vagy perverz. Mindenesetre az élet elég hosszú haláltánc ahhoz, hogy beleférjen pár ballépés. Addig is engedtessék meg nekünk kiszínezni ezt a szürkeséget úgy, ahogy nekünk jólesik, a saját eszközeinkkel. 

A regény kellemes hibája, hogy mindent meg akar mutatni, cserébe kíméletlen és tűpontos pszichológiai jellemrajzokkal, valamint használható életbölcseletekkel találkozhatunk. A könyv spirituális küldetése sem elhanyagolható, a testiség és az Isten utáni sóvárgás momentuma párhuzamosan fut a valóság és az illúzió közti különbségek elméleti boncolgatásával, valamint a kilátástalan emberi sorsok precíz ábrázolásaival. A kötet mélységei és magasságai kiemelik a művet a „nőcis regények” közül. Ez egy olyan regény, amit érdemes elvinni egy körre.

Kiss Judit Ágnes: A Halál milongát táncol. Európa, 2017 

 

  
  
 

Rimóczi László (1979) újságíró,  a Veranda Művészeti Csoport alapító tagja

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.