Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Simon Adri: Plasztikregény – László Erika: Kis magyar szépségipar

 

 

 

 

Plasztikregény

 

„Nem jó ez a világ, egy olyan világ, amelyik azt presszionálja, hogy az öregedés gusztustalan, sőt visszataszító, tűzön-vízen át harcolnunk kell ellene.” Ki ne félne az idő betonacél fogsorától egy olyan társadalomban, ahol a szépség- és főleg fiatalságkultusz minden más emberi tulajdonságnál előbbre való, a belső értékeket egyre inkább felülírja? Melyik nőnek ne fordulna meg a fejében – legalábbis a fogyasztói társadalmakban –, hogy plasztikai műtétre szánja el magát, ha már elmúlt ötven, elérte a változás kora, és már nem hamvas virágszál – de már nem is az az érett gyümölcs, akinek még tíz éve látta, érezte magát? László Erika könyve dokumentumregényként is olvasható, mivel minden szava megtörtént (és azóta is történő) eseményt tár elénk – újra látnom kell, hogy hiába, a legnagyobb storyliner az élet maga. Ugyanis a Kis magyar szépségipar, noha nem mondható úgynevezett magas irodalomnak, eléggé letehetetlen.

Bella a Critical Mass nevű biciklis felvonuláson balesetet szenved, és gyógyulása után kiderül, hogy jobb szemhéját maradandó sérülés érte: nem látványosan, de mégiscsak lefittyed a szemére, enyhe esztétikai hibát okozva gazdájának. Bella elhatározza, hogy megműtteti a sérült testrészt egy plasztikai sebésszel. De rosszul választ orvost… A „plasztikus”, ahogyan a pacientúra nevezi a műtétet végző szakembert, rábeszéli Bellát a mindkét szemet érintő endoszkópos szemhéjkorrekcióra, valamint egy komplett fiatalító arcplasztikára. Az idősödő nő operációja nem sikerül: szemei kicsivé és aszimmetrikussá válnak, az egyik alsó szemhéja annyira tönkremegy, hogy nem tudja becsukni a szemét, s ez folyamatos égő érzéssel, kötőhártya-gyulladással, fájdalommal jár, illetve hosszabb távon megvakulás fenyegeti. A kontár orvos a következő öt hónapban további öt korrekciós műtétet végez – miközben legalább fél évnek kellene eltelnie két szemhéjon történő beavatkozás közt –, amitől Bella szeme egyre rosszabb, egyre csúnyább és egyre nehezebben javítható. Az orvos nem hajlandó elismerni a felelősségét, s a hatodik műtét után egyszerűen kidobja az immár valóban beteg nőt a praxisából. Bella sikertelen megegyezési kísérlete után hosszas, évekig húzódó műhibaper veszi kezdetét, melyben az orvoskollégák és az igazságügyi orvosszakértők is sorra összezárnak, és cserbenhagyják az elrontott szemű asszonyt. Ő azonban nem adja fel: tüntet a rendelőnél a maga gyártotta táblákkal, miszerint itt műhibára és inkorrektségre számíthat a gyanútlan kliens; e-mailekkel árasztja el orvosát, melyeket az „nem kap meg”, és amelyekben egyébként hosszú ideig nem fenyegetőzik, hanem megegyezést javasol – a türelmét csak jóval később veszíti el. „Mintha a doktor urat egyáltalán nem izgatná, nem bántaná, hogy valaki odamegy a klinikájára, megbízik Önben, kifizet háromnegyed milliót, túlesik négy műtéten, elveszti a társát, és örökös fájdalmak közepette úgy érzi, hogy végérvényesen megrondult. (…) Már úgy vagyok vele, hogy legszívesebben összetörném az összes tükröt a lakásban, valahányszor meglátom a felakadt bal szememet és az undorító redőimet, és elátkozom a napot, amikor elhatároztam, hogy kés alá fekszem! A doktor úr kis, gyulladt, keskeny, felakadt vaddisznószemet csinált nekem, kerek karimával, kitüremkedő, undorító vadhússal. (…) Ön az első műtét után olyan zárójelentést bocsátott ki, amely szerint minden rendben van. Hát nagyon nincs semmi sem rendben! (…) Soha nem közölte velem a műtétek előtt, mire számíthatok, mit fog rajtam fabrikálni, és annak esetlegesen milyen következményei lesznek. Hitegetett, hogy majd minden rendben lesz. Nem így történt. Legyen szíves, szedje össze magát, és kerítse elő nekem a világ legjobb rekonstrukciós plasztikai sebészét, akárhol is van, Bécsben vagy New Yorkban. Ne reménykedjen, hogy ügyvédhez fordulok, és évekig pereskedem Önnel. Nem élünk jogállamban. Világgá kürtölöm, mit művelt velem, ha nem segít.” S mivel az orvos hermetikusan elzárkózik a felelősségvállalás elől, illetve utólag meghamisított zárójelentéseket állít ki, Bella végül mégis műhibapert indít. Az orvos pedig vissza-büntetőperel… És közben zajlik a lázas keresgélés, ki hajtana végre Bellán korrekciós műtétet, ám Magyarországon nem talál orvost, aki a beavatkozást elvégezné. De még Európában sem… A költséges műtétre – amely során nemcsak a szeme károsodik, de az arcplasztika is eredménytelennek bizonyul –, a pereskedésre, az orvosszakértőkre és ügyvédekre, a válogatott orvosi konzultációkra csaknem minden pénze rámegy, még a lakását is kénytelen eladni. Közben egyre drámaibb helyzetekbe sodródik: „A kihallgatásaim véget értek, ügyemet mégsem zárták le, az ügyészség már isten tudja, hányadszorra hosszabbította meg a nyomozást. Selymessy doktor addig lobbizott a rendőrségen, etette a századost és a főhadnagyot, hogy ennyire meg annyira közveszélyes vagyok, ilyen meg olyan, azonnali kezelésre szoruló pszichiátriai beteg, őrült, elmebajos, borderline, depressziós stb., míg végül a szerv elrendelte az igazságügyi elmeszakértői vizsgálatomat.” A dolgok odáig fajulnak, hogy az orvos végül már börtönbe akarja záratni exkliensét. A történet végét, ha akarnám, sem tudnám elárulni, mivel a mai napig nincs vége. A költségek pedig kilenc év után kilencmilliónál tartanak. Persze a könyv azért befejeződik, de az ember várná, várja a folytatást.

Mert ez az élet írta sztori izgalmas és fordulatos. Betekintést nyújt egy olyan világba – a szépségipar bugyraiba –, ahol nem sűrűn kalandozik az átlagember.  Minden nő elábrándozik azon néha, hogy megemeltetné az arcbőrét, feltöltetné keskeny száját, urambocsá' szilikonimplantátumot rakatna a mellébe, de azon már kevésbé, mennyi fájdalomba, testi-lelki szenvedésbe, hajcihőbe és nem utolsósorban pénzbe kerül egy félresikerült operáció.  Amikor a pórul járt delikvens semmi másra nem vágyik jobban, mint hogy visszaforgassa az idő kerekét – amikor mindent megadna azért, mintha bele sem kezdett volna az egészbe.

Hogy mitől magas irodalom valami, és mitől nem, azon lehet merengeni: László Erika könyvében a történetvezetés hagyományosan lineáris, nincsenek a szövegnek rejtett dimenziói, nem kell másként érteni semmit, nem kell mögöttes jelentést keresni az olvasóbarát hosszúságú fejezetekben. Nincs a cselekményben ide-oda ugrálás, idősíkváltások – vagyis csak kevés –, nincs rejtett üzenet. És nincsenek átugorható üresjáratok a több mint ötszáz oldalas könyvben. Vannak viszont pörgős párbeszédek, élvezetes leírások, hétköznapi, mindenki által érthető, szlenges árnyalatú, mégis igényes nyelvhasználat, mozgalmas, sodró cselekményvezetés. Sántha Attila mondatai juthatnak eszünkbe, aki a 90-es években az új, „transzközép” irodalom létjogosultságát meghirdetve így fogalmazott:

1. Ezután vége a sorok közötti olvasásnak, mert a sorok között igazából nincsen semmi, csak az üres sorközök.
2. Vége az unalmas, nehezen emészthető irodalomnak, „a mindennapi élet fájdalmas hatásaiból kitermelődő egyetemes emberi szellem” saját sebeit nyalogató búvalcseszettségének, mert most egy újabb nemzedék várakozik a kapuk előtt és kér bebocsáttatást, amelynek a tagjai nem akarnak unalmasak, olvashatatlanok lenni.
3. Nem a polcoknak, hanem magának a nagybetűs Olvasónak akarnak írni. 
Punktum, és kész. 

„Konzervatívabb” körökben ezzel – értelemszerűen – kiverte a biztosítékot, de legalábbis kivételes érdeklődést keltett; ám, mint minden kiáltvány, ez is csak az utókor felől tekintve nyeri el jelentőségét, avagy merül feledésbe. Egy szó mint száz, Sántha nem keveset tett az olvasható, a vidám, a populáris, a népszerű irodalom magasabbra emeléséért, elfogadtatásáért.

Én legalábbis szívesen olvasok néha efféle könyveket; ilyenkor nem akarok tudósabb lenni, sem szebb, sem „szakmailag” érvényesebb – egyszerűen csak ki akarok kapcsolni, néhány órára valaki más életét akarom élni, bele akarok feledkezni a paplan alatt, olvasószemüveggel az orromon például a Kis magyar szépségiparba. És kicsit sem röstellem magam.

 

László Erika: Kis magyar szépségipar. Studium Plusz Könyvkiadó, 2017 

 

  
  
 

Simon Adri (1974) költő, a Veranda Művészeti Csoportalapító tagja.

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat szerkesztője.

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.