Videó




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Kókai János: A Befejezhetetlenség Könyve

 

Vörös István: Keresztelés özönvízzel

Vörös István: Keresztelés özönvízzel (Noran Könyvesház)

Vörös István prózájában is felfedezhetjük a szakrális kísérleteket. A többesszám akár direkt is lehet, hiszen az egységes szakralitástól régen elszakadtunk, valamifajta lego, atomszerű próbálkozásokról beszélhetünk, szigetekről. A „Keresztelés özönvízzel” című regény a Noran Könyvesház kiadónál látott napvilágot. A szerző itt nem is „kertel”a szertartásossággal. Az alap kiinduló pont az Egyházzal, illetve azon belüli lelki helyzetével elégedetlen, meghasonlott fiatalember, pap kiugrása a „szervezetből”, a szakralitásból. Pontosan ezt vizsgálja a könyv, hogy a kézhez kapott, illetve porosnak tűnő, kevésbé életszerű szertartásosság helyett található-e valami személyesebb, kielégítőbb „mód”, és hogy egyáltalán kell-e ezt keresni. A meghasonlást olyannyira központba helyezi az írás, hogy három elbeszélő jelenik meg. Az első maga Vörös István, a másik egy fizikus, aki írja a tulajdonképpeni fiktív elbeszélő, a kiugrott pap regényét. Rögtön itt a hármas egység. Atya, Fiú, Szent Lélek. Rögtön a könyv felütésénél egy gyilkosságról, lehetséges gyilkosságról hallunk, de ez egyáltalán nem realizálódik, elhelyezhetetlen marad, amiről a fizikus beszél. Ezzel teremt feszültséget. „Befejezhetetlen krimi”. Sőt szinte elkezdhetetlen. Az elbizonytalanítás szándékos eszköz Vörös István kezében. Tulajdonképpen csak a kérdéseket teszi fel folyamatosan, mint egy felügyelő, amire viszont sosincs egyértelmű válasza. Maga a kiugrott pap saját kérdésére, hogy miért teszi meg ezt a lépést, azt válaszolja, hogy azért, mert gyereket akar. De ahogy ezt kimondja, rögtön a következő másodpercben meg is kérdőjelezi. Nem tud választ adni a saját kérdésére. Csak azt érzi, valami felé mozdulnia kell. Másfajta szerepet kell játszania. És itt újra bejön a színház, a sámáni, ősi megszemélyesítés. Valamit el kell játszania magának a Szerzőnek is, többszörözni kell az énjét, hogy ezáltal közelebb jusson valami metafizikaihoz, vagy legalábbis még elhiggye, hogy közelebb juthat hozzá. Hisz nem is a cél elérése, hanem maga a remény, a hit, ami előbbre mozgatja a dolgokat. Mint ahogy a könyv csak a lehetséges választásokat vázolja fel, de nem ad, nem képes választ adni rájuk. Vörös pont ezt a dilemmát teszi fel kérdésként, hogy válasz adható-e, és ha nem, mégis miért adunk válaszokat, mert szükségesek? A pap miután elhagyja az Egyházat, szülőfalujába költözik. Teljesen idegen már számára. Múlt nélküli ember itt. És igazából még nem is tud hinni abban, hogy jövővel rendelkezik. Egy kiadó szobát bérel. A házi úr neve: Atya. Három lánya Kata, Zsuzsa, Márti. Abszolút mesehelyzet. Vallási helyzet. Ezzel is a gyökereket próbálja hangsúlyozni a szerző, illetve azt vizsgálja, hogy a gyökerek újraéleszthetők, vagy pedig a szereplők nyakára tekeredik.

A pap úgy érzi, hogy valamelyik lányt el kell majd vennie feleségül, hogy vágya a gyerek „megtestesüljön”. Ahogy megérkezik a faluba a regény a reálisból egyre inkább elcsúszik egy kafkai irányba, és benne is marad, kiteljesíti azt. Hirtelen homályos lesz minden. Csak ismeretlen erőviszonyok vannak. Személytelen szóbeszédek, pletykák szövik be az eseményeket. Valami fenyegetés növekszik egyre inkább. Mindenki akar valamit, mindenki mond valamit, de hogy ki mit is akar, és mit miért is mond, az nem átlátható. Tulajdonképen maga ez a krimi. Mintha Kafka Kastélyába csöppentünk volna bele. Közben az Atya feleségének, a három lány anyjának a halála lebeg még a levegőben. Ezekről is különböző teóriák keringenek. Mindenki mást mond. Érthetetlen dolgok történnek. A lányok hol megjelennek, hol eltűnnek. Az Atya átkutatja a volt pap szobáját. Mindenki vádol mindenkit. Mindeközben fúgaszerűen megjelenik a fizikus elbeszélő, dőlt betűkkel szedve. Saját szerelmi szálat gombolyít. Szerelme férjezett, de miután összekerülnek a férj öngyilkos lesz. A fizikus magának tulajdonítja a halál bekövetkeztét. Mint megtudjuk, azért fogott neki a kiugrott pap regényének, hogy saját életéről derítsen ki valamit, lebbentse fel a fátylat, saját mozgatóerőit értse meg. A zavar csúcspontja Atya halála. Egy végtelennek tűnő esős éjszakán, hajnalon. Egy özönvízszerű látomásban. Amiről szintén nem dönthető el, ki is látja. Mindenesetre a felügyelő látni véli a volt pap által a kertben megnevezett halakat, az özönvíz sodorta „látományokat”, bár néha visszatérünk a realitásba és kiderül, hogy egy kapáról van csak szó. Egy pisztoly lövés kelti fel lázálmából a volt papot, és találja meg a sárban a halott Atyát. Gyakorlatilag mindenki gyanús. A három lány, a volt pap. Hiszen itt már lázálom minden, és a volt pap sem tudja eldönteni, hogy megtett-e dolgokat vagy sem. Egyébként meg egyszerre mindenki magára vállalja a gyilkosságot, mindenki tagadja, és mindenki a másikat vádolja. Homályos erők működnek, amik sodorják az eseményeket, és mintha remény nem is lenne, nem tisztul az ég. Befed az özönvíz. Végül a volt pap feladja magát a rendőrségen. Egy éjszakát tölt a fogdában. Miközben azt gondolja, hogy a lányok ölték meg az Atyát, mert tönkretette az Anyát. És azt gondolja, hogy még sem ők ölték meg. Másnap reggel a nyomozó elmondja, hogy az Atya agyvérzésben halt meg. Ez teljesen felborít minden rendszert. Sőt valószínű, maga a volt pap önfeladásának a célja valamilyen rendszernek a létrehozása volt. Abszolút szertartás jelleg, a rendszer csak az önfeladás által érhető el. Azt is mondhatnánk, hogy ez még régi beidegződés. Mert miután „kiderül” az igazság, még kuszábbá válik minden. Egy megoldást lát a volt pap, a menekülést. A pályaudvaron nincs menetrend, csak várakozás. Hosszú várakozás, majd egy rozsdás szerelvény, ahova gondolkodás nélkül kell felszállni, és nem tudja senki sem, hogy hova tart, tart-e egyáltalán valahova.

Vörös István regénye lényegesen pesszimistább. A világ egy kafkai, érthetetlen, idegen és ellenséges, soha meg nem fogalmazható valami. Egyedüli kapaszkodás, a rendszer. De vajon meddig maradhatunk meg a rendszerben, és vajon mi döntjük-e el, hogy maradunk vagy megyünk. A szakralitás hiánya kikerülhetetlen vákuum a szerző szereplőinek életében. És úgy látszik mindkét szerző életében. Legfőbb hiányként mintha ezt tárnák az olvasók elé. Kele Fodor Ákos még próbál hinni a szerepek „megváltó” erejében, Vörös István, mintha már csak a szerepek szükségszerűségét, és elkerülhetetlenségét hangsúlyozná. Mindenképpen jó, hogy szakrális útkeresések zajlanak. Talán egy szellemi özönvíz után, jön valami tisztulás a látóhatáron.

  
  
 

Kókai János (Budapest, 1972) író, költő, drámaíró, rendező, színész, az "Artisták cérnaszálon" költői csoport tagja

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.