Keresés a honlapon:

Várnagy Márta A Fakígyó szimbolikája – Gondolatok Persányi Norina novelláskötetéről

 

 

 

 

A Fakígyó szimbolikája

Gondolatok Persányi Norina novelláskötetéről

 

A kötet szerzője nem riad vissza a nehéz, húsbavágó témáktól, a történetekben felbukkanó sorsokat érzékenyen villantja fel. A cím tökéletes metafora erre: a fakígyó egy olyan játék, amely merev, élettelen fadarabokból áll, mégis képes a kígyózó, hajlékony mozgásra. Ez a kettősség – a merevség és a kényszerű alkalmazkodás – tükröződik a szituációkban, és az emberi kapcsolatok finom, mégis merev és megfoghatatlan dinamikájára utal.

„A Fakígyó novellái nem egy előre kijelölt tematika vagy kész koncepció mentén álltak össze. Írás közben vettem észre, hogy újra és újra ugyanazokat a kérdéseket feszegetem, ugyanazok a dolgok térnek vissza: a hiány, a veszteség, a megszállottság, a test és a lélek sérülékenysége. Az egyes karaktertípusok is, más gúnyában, más szituációban, más idősávban, eltérő családi viszonylatban visszatérnek... Azt hiszem, bárki életét, ha kicsit megkapargatjuk, a felszín alatt szinte biztosan van valamilyen rejtett fájdalom.” (Hegymegi Flóra: Lekaparni a felszín alá – Interjú Persányi Norinával. Országút folyóirat, 173. szám).

A kötet az Örökös vasárnap novellával nyit. Mélyen atmoszférikus, érzéki és lélektani szempontból is rétegzett emlék- és hangulatkép, amely a gyermekkori nosztalgia és a mögötte meghúzódó bűntudat, valamint a múlandóság feszültségére épül. A szöveg egy idilli, lassan hömpölygő vasárnap délutáni pillanatba sűríti bele a felnövekedés, az ártatlanság elvesztésének és a transzcendenssel való szembesülésnek a tapasztalatát. A szöveg második felében a gyermeki unalom átvált egy finom, szinte észrevétlen kegyetlenségbe, ami a gyermeki lét természetes, felfedező, de egyben destruktív részét mutatja be. Ebből a mikro - kegyetlenségből egyenesen következik a transzcendens bűntudat: „Néha kicsit félek, hogy néz az Isten.” Megjelenik a gyermeki istenkép (aki csak a jókat szereti), és a családi tabuk, traumák felsejlése („Nagyapát nem [szereti], Nagyanyus mondta”), ami arra utal, hogy a múltban a felnőttek világában is történtek elhallgatott bűnök vagy tragédiák. Ez mély, archetipikus réteget nyit meg a szövegben, hiszen a kígyó (a bűnbeesés és a kísértés szimbóluma) a novellákban végig ott rejtőzik – hol konkrét biológiai metaforaként, hol a függőség, hol pedig a bűntudat formájában.

Az Epizód-ot a szerző Borderlány című regényéből erősen átdolgozott változatban építette be a novelláskötetbe, amely Babarczy Eszter ajánlásával vált ismertté szakmai körökben is. Kiemelem, hogy „bizonyos célcsoportok körében potenciálisan nagyon sikeres – szövegről van szó, amelynek akár idegen nyelvű megjelenése is elképzelhető”. (Babarczy Eszter engedélyével közöljük a Borderlány ajánlóját a Fakígyó könyvrecenziója mellett.)

A Jelentés magával ragadó és hátborzongató szöveg egy klasszikus disztópikus antiutópia (orwelli hagyományokat követő) elbeszélés, olyan totalitárius, mechanizált társadalmat ábrázol, amelyben az egyéniséget, a személyes szabadságot és különösen az emberi érzelmeket bűnként kezelik és módszeresen kiirtják. A novella kiváló ritmusú, feszült és gondolatébresztő írás. Nagyon pontosan ragadja meg a diktatúrák pszichológiáját: azt, hogy a legfélelmetesebb nem a fizikai erőszak (a Felügyelők ütései), hanem az a belső torzulás, amit a rendszer a narrátor lelkében elért. A befejezés hátborzongató iróniája (imádkozni a Vezérhez a nő „kigyógyulásáért” és a saját előléptetésért) húsbavágó kritikája az emberi megalkuvásnak és a totalitárius rendszerek lélekromboló hatásának. Ebben a kontextusban a fakígyó a rejtett, tiltott tudás és a morális választás szabadságának a jelképe.

A záró novella (Vége) a végletekig leegyszerűsített címmel több olvasatot kínál. A főhős mindhárom stáció végén az ajtó felé indul, de az odajutás folyamata körről körre változik. Az első körben „Lassan elindul az ajtó felé... megtorpan, fél, hogy nagyon fog fájni.” Itt még a bénító félelem uralkodik rajta. Az ajtó a józanság, a valósággal való szembenézés, az elvonás vagy a segítségkérés olyan fájdalommal fenyeget, amitől visszariad. A második körben „Odaér az ajtóhoz, megtorpan... lerogy a lábtörlőre.” Itt már fizikailag is eléri a küszöböt. Nem fordul vissza azonnal, hanem a tehetetlenségében önmagát bünteti, fejét a térdébe veri, de a szándék már közelebb vitte a célhoz. A harmadik körben „...kiserken a vére... áthajol a korláton, kiköpi... elindul az ajtó felé.” Ez a legfontosabb pillanat. A sötétség ellenére a saját vére, az élet legősibb szimbólumának íze és a köpés mint fizikai megtisztulás indítja el újra. A szöveg itt ér véget. Nem fordul vissza a lépcsőre, nem ül le újra cigarettázni. Az utolsó mozdulata az aktivitás, a mozgás az ajtó felé. Az eddigi „vége” (a halál, az összeomlás) új értelmet nyer: vége a halogatásnak, vége az örvénynek. A kijelentés, hogy „tudja, hogy ma vége”, jelentheti azt is, hogy véget kell vetnie ennek a körforgásnak és az önpusztításnak. Az ajtó megközelítése az a pont, ahol a hős hajlandó vállalni a változással járó szörnyű fájdalmat is, csak hogy túléljen. Az ajtó felé tett utolsó lépés egy egzisztenciális dac. Hajnóczy Péter valós sorsával ellentétben – aki előtt ez a novella tiszteleg – a szöveg főhőse a legsötétebb, „alvadt” éjszaka közepén, a saját vérét megízlelve mégis a küzdelmet választja. Ez a befejezés nem happy end, hanem a túlélési ösztön minimalista diadala a teljes megsemmisülés felett. Ez a megközelítés gyönyörűen ellenpontozza a szöveg sötétségét. Ebben a novellában Aszklépiosz, a gyógyítás görög istenének botjára tekeredő kígyó szintén egyfajta „fa és kígyó” szimbiózis. A fadarab az állandóságot és a támaszt, a kígyó a periodikus megújulást, a mindenen túl is a gyógyulást jelképezi, így a Fakígyó a totális spirituális és mentális újjászületés egyetemes jelképe. 

A kötet 25 novellája nem bontható fejezetekre. Összetartó erejüket a gyerekkortól a halál közelségéig átívelő sorsok lüktető, tragikus egysége adja. A fakígyó szimbolikája eltérő megközelítésekben is értelmezhető. Az egyetemes kultúrtörténetben a fán tekeredő kígyó az emberiség egyik legősibb, archetipikus szimbóluma. A kígyó rejtőzködés és a hideg stratégiák mestere (a kötetben A fal és a Mikor című novellában, ez utóbbiban a kígyó bibliai átkát is idézi: „hasadon csúszol és port eszel”, a fa elem élettel, empátiával tölti meg. A kígyólábú anyaistennőhöz való visszatérés során (Mikor, Epizód) a főhősnek le kell merülnie a legmélyebb, legmocskosabb fizikai valóságba (a sperma, pisi, a vér rozsdaszínű keverékébe), hogy megélje a teljes megsemmisülést. Ez a mitológiai kulcs a novellákat egyetlen monumentális belső utazássá fogja össze: a lélek anyagtalan szorongásától (A köpenye sziporkázik, Vége), a társadalmi elnyomáson (Jelentés) és a klinikai, steril leépülésen keresztül (Epizód) eljutunk az ősi, hús-vér, rituális önfeláldozásig (Ha hoz virágot, nagy baj nem lehet, Mikor), ahol a főhős maga válik a kígyólábú istennővé: sebzetté, földközeli lényé, aki a fájdalomból próbál életet vagy legalább tiszta pillanatokat („Egy pillanatra kitisztul minden”) kicsikarni. Három napja dögbe lépek novella egy mérgező kapcsolat végjátékát és az önfelszabadulás folyamatát mutatja be, amelyben a fizikai környezet és a biológiai bomlás motívumai a belső lelkiállapotot tükrözik. A történet vázát adó három tetem és a fizikai undor részletes ábrázolása a főhős elnyomottságát, majd a döntésen keresztül megvalósuló megtisztulását szimbolizálja. Ez a szimbólum hihetetlenül gazdag.

A kígyó, mint az elhunyt ősök és a visszatérő szellemek jelképe is, az emberiség egyik legősibb, univerzális mitológiai régülete. Míg a zsidó-keresztény kultúrában a kígyó szinte kizárólag a bűnbeesést jelenti, addig a korábbi, pogány hiedelmekben a földből előbújó hüllő a túlvilággal való közvetlen kapcsolatot, a családi ősök védelmező jelenlétét szimbolizálta. Ha ezt az antropológiai és vallástörténeti réteget rávetítjük a novellaciklusra, a szöveg egy mély, generációs és családi sorstragédiává tágul, tekintve, hogy a szerző más idősávokban, eltérő családi viszonylatokban visszatérő szereplőket vonultat fel, így az elhunyt ősök, mint kígyó jelképek jelennek meg az olvasó előtt. A kígyó levedli a bőrét, de önmaga marad. Ez a nemzedékek egymásutániságát jelképezi: az ősök meghalnak, de a génjeik, a mintáik és a traumáik az utódban élnek tovább. A főhős a Mikor legvégén újra megkérdezi: „mikor”. Ez a kérdés most már úgy is érthető: Mikor lesz végre vége az ősök átkának? Mikor tudja végleg levedleni magáról a múltat? A novellaciklus igazi tétje az, hogy a karakter képes-e felismerni: a benne fojtogató „mérges gáz” és a mellkasára pakolt „téglák” (Epizód) nem az ő személyes hibái, hanem a múltból, a felmenőitől (az ősök kígyóitól) átvett, örökölt terhek. A Katonaéva felhívásának gondolata az utolsó lépés afelé, hogy a pusztító ősök kultusza helyett a saját, független életét válassza. Ez a mitológiai és családi mélyfúrás stabillá teszi a szövegek egységét.

Persányi Norina prózája érett, döbbenetesen erős, modern, amely a kortárs magyar irodalom legnyersebb vonulatába vagy akár a kortárs Hajnóczy-újragondolások sorába illeszkedik.

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2026-10-08 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.