VideóA MNMKK - Petőfi Irodalmi Múzeum csatorna videója Keresés a honlapon: |
Boldogh Dezső: Háborús rózsakert
Háborús rózsakert Csontig hideg van, háború, vagy inkább háború utáni állapot, leszakadó ég egy nem létező tengerparton, félig nyitott, kopott barna bőröndből fújja szét a szél a fehér lapokat. Némelyiken írás, versek, áthúzott mondatok, gyűrt üresség. Ki hagyta ott, mi történhetett vele? Nem tudni. A versek valószínűleg összefüggő ciklusokat alkothattak valamikor, nagy részük elveszett, de amit megtalálunk a bőrönd mélyén vagy a közeli homokos-sziklás fövenyen, abba érdemes belenézni. A gyanútlan szemlélő eleinte bibliai utalásokként is értelmezhetné a verscímek alá írt betűket és számokat: „Tf 40, Hv 7 (8) (1) (14), Mon 4…” – de az ilyen típusú kódjelzés nem ismerős egyetlen vallási könyvből sem, legfeljebb egy még kiadatlan apokrifból. A szövegek jegyzője talán apokaliptikus szövegeit, önkínzó emlékeit vetette papírra és ismeretlen szerzőket idéz? Apró utánjárással, a Cs. kr. jelzésű versekről mégis megtudhatjuk, hogy a Több fehér című kötet alcímeként is funkcionáló Császári és Királyi Rózsakert ciklus darabjaira utal, hasonlóképpen a többi felirathoz. (Monológok egy színésznőnek [Mon], Háborús versek [Hv], Több fehér [Tf]). A versek írójának kilétét homály lengi körül. A személyesség látszólag minden elemét nélkülöző darabokból azonban lassan kirajzolódik egy alak, aki feltehetően részese volt egy igazi háborúnak, bejárta a Délvidéket, a bajor erdőket, látott halottakat heverni, üldögélt illatos bécsi kávégőzben. A néha filmszerű, máskor enigmatikusan vázolt „tudósításokból” nem derül ki pontosan, hogy a képzeletre támaszkodó hang vagy az események közvetlen átélője üzen-e nekünk. A közelmúlt történelmének emlékei keverednek rendkívül hűvös, távolságtartó beszédmóddal. Az illusztrációkkal együtt is alig 39 oldalnyi vers a nyomdafesték és a papír arányaiból adódóan is mintegy sugallja a kötet címét: „Több fehér”. Ebben az értelemben beszélhetünk a hiány még fellelhető lapjairól, egy hangsúlyozott kívülállást mutató magatartásról, amely messze érzelmek feletti állapotokat körvonalaz, általában meggyőző költői eszközökkel: „Nem akartam mást, csak mutatni a csillagokat, / a felfeszített eget, amikor a legtisztább, legfényesebb. / Minek mutatom, / és ugyan mit kellene rajta néznie.” (Csontig hideg) A könyv illusztrátora, Nádler István, jól alkalmazkodik a „több fehér” elvéhez, a maga meditatív, absztrakt-geometrikus, a lírai hatásokat a sejtetés motívumaiként is felhasználó kép-karcolataival. A művek többsége rendkívül rövid, a kötetnyitó Leszakadó ég mindössze ennyi: „Leszakadó ég / a zuhanó lomb hangja.” A felütés talán lehetne erősebb is, de a következő oldalak bizonyítják hogy az „ismeretlen költő” mestere a szakmájának:
„A vállak és homlokok, a térdek (Végül a testeket is eltakarították (A vállak és homlokok)
A létezés és a háború kettős valóságából kimenekülve próbál eljutni a szerző egyfajta „aszketikus poézis” közegébe: „… a szürkületben / először nem észlelték a hóhullást, / és nem számítottak rá, hogy a sikeres / mészárlás után két napig nézniük kell / a színeváltozást, a testek után hátra- / maradt foltok ragyogását, pálinkától / véreres szemmel.” (Élénk ragyogás) Egy ellenállás nélküli józanságnak lehetünk tanúi, amennyiben a csontok és a hús hűvös világán túl is képesek vagyunk követni a szerzőt. Aki a maga mozdulatlanságában uralkodni tud a változó világ őrülete felett, annak a természet erői alávetik magukat. Ha a költészet ereje hatalmasabb, mint a pusztításé, a halál is legyőzhető, noha ezek a költemények nem akarnak többek lenni személytelen vázlatrajzoknál, sokszor olyan eseményekről, melyekről a legtöbbünknek szerencsére nem sok tudomása lehet. A kötet igazán sikerült darabjaiban minden megerőltetés nélkül jelen van a hétköznapok káoszára reflektáló értelem. Amikor azonban a megszólaló magyarázatokat próbál fűzni hozzá, csökken a vers ereje: „Ahol sűrűn érintjük őket, tárgyaink / fényesre kopnak. Nyomot hagyunk / a párnán, a székek ülőkéjén, mintha / súlyunk volna. / Mintha volnánk.” (Ahol sűrűn érintjük) Hasonlóképpen problematikusnak tűnik a Téli rajz befejezése, ahol enyhén banálissá válik a fel nem ismerés ál-naiv élménye: „… és egy madár nyomai a hóban, / alig kivehető jelek, hátrafelé / mutató nyilak – milyen madár, / milyen jég, miféle nád.” Más a helyzet a Gorenje című versben, amikor egy profán történés helyszíne alakul át a költészet misztikus terévé: „Már az ajtóban egymásnak estek, / alig jutottak el a konyháig, / övet bontanak, sliccet húznak / a türelmetlen ujjak, körbefonják, / és a hűtőszekrény ajtaján / egyre lejjebb csúszik a mágnes. /„Gorenje” annyi mint izzás.” A kötet legtöbb alkotásában a távolságtartó beszédmód ellenére jelen van ez a tér, amikor sikerül a költészet mágiája és „eltakaríthatók a belső halálnyomok” – akár háborúról esik szó, akár a cs. és kir. rózsakertben vagy az óváros főterén vagyunk: „Kagylószagot hoz / a nyílt tengerről / a szél, és ágyúszót, / egy szabad szemmel / alig látható rombolóról.” (Az óváros főterén) A befejező versek közül több is kiemelendő. Az ábrákra mered talányos soraiban a háború különös színpadi játékként jelenik meg, ahol a szereplők pantomim-bábokként már nem sokat finomíthatnak a koreográfián : „… némelyikük észre se / vette, hogy nem találni a rendezőt, vagy / csak nem ismerik fel, persze nem sok / idejük maradt, dőlni kellett erre vagy arra…” A Mozdony szíve szinte már nosztalgikus erotikát sugalló megoldásai (talán az egyetlen idilli vers a könyvben) vagy az És az utolsó találat szintén nagyon hatásos és erős képekkel dolgozik. Az utóbbiban a rózsa-motívum a bombázás utáni városi tájképpel vegyül: „a friss rózsák közül néhány bordó / szál csaknem sértetlenül / ér földet a támadás / után, szerteszét szóródva, mintegy harminc / lépésnyire a kifakult / bódé fagylaltként olvadó maradványaitól.” A kötet záró darabja, A becsapódások helye, pedig egy lehetséges újrakezdés, egy új világ teremtésének lehetőségét villantja fel. Visszavisz oda, ahonnan elindultunk: „…kavicsok csörögnek / az újra és újra kifutó / hullámokban…” – de a part, mint egykor, megint a fürdőzők olajosan csillogó testével van teli, és ott, ahol eddig csak eltévedt repeszek hullottak, most: „… cigarettájuk parazsát / a törülköző sarka alá / ujjuk hegyével a homokba / nyomják a nők.”
Danyi Zoltán: Több fehér. Új Forrás Könyvek – Tata, 2012
Megjelent: 2014-05-29 11:47:41
![]() |