VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Ujlaki Csilla kritikája Sajó László hal.doc c. művéről
Sajó László: hal.doc
„baromira nem érdekel, mit gondol az olvasó”
Sajó László nem tagja semmiféle irodalmi csoportnak, iránynak, szerényen vagy tudatosan az irodalmi élet perifériáján él, művészete „nem illeszkedik szilárdan a nyilvános fórumokon méltányolt értékrendbe”(Báthori Csaba). Szókimondása, blaszfemikus hangja egyes kritikusok szerint bátorság („a mi Charles Bukowskink” – Györe Balázs), mások szerint néhol ízléstelenség, merénylet az olvasó ellen („A fekete elkeseredettség, a vaskos csalódás, a halál fullánkja sem lehet – úgy értem, itt, a művészetben – olyan kegyetlen, hogy az ízléstelenséget elfogadtassa az olvasóval.” – Várady Szabolcs). Tény, hogy az alacsonyabb nyelvi regiszterek irodalmunkban Petri György óta (akinek kukacához – ld. Horgodra tűztél, Uram – Sajó most bemutatandó hal.doc című legújabb kötetének nem kevés köze van) már-már konvencionális elemmé váltak. (Pl. Petri Leonyid Iljics Brezsnyev emlékére című verse így hangzik: „Felfordult a ferde ajkú vén trotty, / Nem veszi elő többé / a húgyfoltos sliccből a Nagy Októberit.”) Ám míg a hétköznapok (benne a magánélet és a közélet színtereinek) ábrázolásakor használatuk elfogadott, sőt stíluserősítő hatású, a keresztény–vallásos témákat, műfajokat illetően egyesek számára még mindig botránykő lehet. Nem kevés példa hozható pedig a múltból ez utóbbi hangra, elég csak Babits vagy József Attila pert is maguk után vonó „istengyalázó” verseire utalni. „Járom az erdőt Utánad Uram / persze a flakonokat nem Te dobtad el / ez nem a Te papír zsebkendőd / orrodat Te a ködbe fújod / attól ilyen nyálkás / ez a koton se jó Rád / ó a Te omnipotenciád Uram / ma rossz idő van egyenesen ronda…” – szólal meg a költői én A’sziszi, szentferenc nevében az Ideális Könyv című Sajó-versben. Ugyanezen műben jelenik meg a fent említett „kukac”-metafora, mely alantas mivolta ellenére is felvillantja a transzcendencia síkját: „ én nem térdepelek Előtted / nem térdepelek mert nem vagy itt / de Könyvedbe minden nap beleolvasok egy ösvényt / nem csúszom mászom és verem magam a földhöz nagy bűnösségemben / de minden nap végig vonszolódom a földön / földigiliszta / gyűrűim a napok egyre nagyobb leszek míg végül már nem bírom magam / szétszakadok ó csippents föl a földről pillantásaid fénylő csipeszeivel / ne hagyj itt vergődni / ne nézd hogyan tekergőzöm / önmagam körül önmagam után / aki már nincs is / Te sem vagy sehol…” Profán és szent, szép és rút, hit és kétely, könyörgés és lemondás így fonódik össze a hal.doc című kötet és Sajó egész ópuszában. Minden szarkazmusa és iróniája ellenére Sajó László korunk egyik legelszántabb és legőszintébb istenkereső költője, aki semmilyen képmutatást és álszent magatartást nem hajlandó elfogadni, így versei a legszebb istentelen (a szó mindkét értelmében) istenes költészet példái: „Uram, jól felmásztál a magaslesre, nem látlak, könyörgöm, ess le!” „Lépteid nyomai rönkök.(…) Ő rönkön Ő rönkké.” (Mondatok) A hal.doc kötet nem csupán intertextuális vonatkozásai révén idézi meg a hagyományt, hanem költői alapállását tekintve is, hiszen akárcsak Petőfi, Sajó sem alkuszik. Adyhoz hasonlóan egyszerre hajtja a Szentlélek és a korcsma gőze, mindvégig szem (és lélek) előtt tartja a József Attila-i „mindenséggel mérd magad” elvét, miközben babitsi módra sejti, hogy egyszerre ő az omega és az alfa, s kosztolányisan tud és akar játszani. Játszani formákkal, műfajokkal, rímekkel, szerepekkel régi költőink bőrébe bújva, játszani halált életre-halálra. A kötetre Jánossy Lajos szerint a „műkedvelő szabadság”, a „bátor és szabad nyelvkeresés”, az „igényes szabálytalanság” jellemző, mely úgy teremt formát, hogy „formanyelve van, de formaelve nincs” (könyvbemutató az Írók Boltjában, 2012. szeptember 10., beszélgetés Jánossy Lajossal). A szó legnemesebb értelmében jelenik meg tehát nála egy „naiv szabadságfok”, mely semmiféle elvontságot nem tűr, a legteljesebb módon kötődik az élethez, a valósághoz: „Mert teljesen csak az ártatlan egyén szabad, s mivel ártatlan, nem is kívánja a szabadságot. Abban él. Nem ragaszkodik semmihez és nincs is szüksége semmire. Ezért mindenhez valódi köze van. Ez, az életet az Istenség akaratából fenntartó „hihetetlen” ártatlanság nem a paradicsomi állapot tehát, amely innen van a tudáson, hanem tudáson túli létezés, lelki meghaladása az erkölcsileg kétségessé vált világnak. Az igazi szabadság kívül esik a jobbára feloldhatatlan dilemmák nyomorúságán.” (Török Endre: Ki a szabad?) Az irónia és a játék Sajó költészetében összefügg e naiv szabadságfokkal, szerepe nem más, mint a rutinná váló cselekvések, ideológiák és a humanizmus álarcában tetszelgő hatalom megkérdőjelezése.
„E. Kornél (és K. Dezső) én vagyok. Assisi Szent Ferenc durva csuhájába sokszor bújok.”
A két kitüntetett szerepkör és beszédmód Esti Kornélé és Assisi Szent Ferencé. Az első Esti-vers Sajó 1993-as kötetében jelent meg, Esti Kornél újabb éneke címmel. Azóta újabb s újabb énekek születtek. A mostani könyvben Esti megírja utolsó és hátrahagyott énekeit. A már névvel is szójátékot űző, „A'sziszi, szentferenc”-nek hívott szerzetes1999-es keltezésű himnuszai tovább folytatódnak, kiegészülve a haikukkal. Esti fiktív, Assisi valóságos személy, ám mindketten a társadalmon kívül álló magányos különcök, az igazság bátor szószólói, a lét vándorai, és nem utolsósorban írók. Sajó László szerepjátszásai sem a modernség identitáskereső útjaihoz, sem a posztmodern sokszor sterillé váló formajátékaihoz nem hasonlíthatók. Alakmásai sosem keltik egy konstruált én benyomását, az interjúkban alanyi költőnek vallja magát: „magamból táplálkozom, a véremet szívom.” Mindvégig megmarad a konfesszionális attitűd, úgy tud szerepet játszani, hogy közben megőrzi önmagát, a felvett jelmezeken is átüt az én. Alakváltásait és a világhoz való viszonyát is a bohócéval azonosíthatjuk (ld. egy korábbi verse, a Yorick monológja), akinek sorsa a kirekesztettség, ám a behódolásnak egyetlen formáját sem ismeri el. Ez az arlequini attitűd, amelyet Hamvas felesége, Kemény Katalin így mutatott be: „Egyszerre jelen lenni a világ minden arcában, s ezzel az egészet birtokba venni, s ugyanakkor tudatában lenni, hogy az ezer arc közül egy sem vagyok, de azonos vagyok azzal, akinek ez mind arca.” Hamvas szerint Arlequin „nem kötelezi el magát se vagyonnak, se rangnak, sem elméletnek. (…) Arlequin szabad. Ezért a lét egyik főalakja és ezért ritka. A nevetés ennek a szabadságnak éppen olyan jele, mint a szójáték és a bukfenc és a hahota.” De mi is lehet még közös ebben a Hamvas Béla-i (és/vagy bahtyini) „karneválban”, a holtaikból feltámasztott, látszólag egymástól oly különböző figurákban: Esti Kornélban, Assisi Szent Ferencben, Janus Pannoniusban, József Attilában, Utassy Józsefben, Fürjes Péterben, vagy a kimondatlanul is jelen levő Pilinszkyben? Nem más, mint a szenvedéshez és a halálhoz való viszony, hiszen az egész kötet értelmezhető egy folyamatos nekrológként: „örök zümmögés földalatti méhes / nekrológnektár émelyítőn édes (…)álca, rovar bogár kér helyet benned / ideális búvóhely vagy férgeknek” (Garázsmenet).Akár személyes módon, akár mások szerepébe bújva szólal meg a lírai én, mindvégig érzi, érezteti, hogy a harang érte(d) is szól. Tragikus beállítottsága okán felidézi Babits, Kosztolányi, József Attila, Baka István és Sziveri János szenvedés-és halálköltészetét, ironikus hangjai révén azonban a kortárs líra „kórházköltészetéhez” is köthető. (Parti Nagy Lajos, Orbán Ottó, Borbély Szilárd, Lövétei Lázár László). Siratnivalóan nevetséges hétköznapisága és fanyar–ironikus életképszerűsége ellenére a kórház úgy jelenik meg, mint a mitológiai alvilág vagy az irodalmi élet szimbolikus helyszíne: „A teraszon ha nem is zajlik, surrog az élet. (…) / Meghaltam, vagy csak aludtam? / Kálnoky nehezen ébred. / Terasz. / Rímnek ez se rossz. / Csokonai én szólok hozzád, / te tudtad, hogy a teát brómozzák? (…)Nézem a nővért, éjjel elképzelem, / köröttem alszik a kórterem, / de hiába verem, / fel se áll. / Ez már a halálos ítélet. / Isten engem úgy! / nem iszom több teát. (…) Akár egy óramutató, a nővérek körbejárnak, / hozzák a repeta teákat. (…) És egész nap jön-megy a szöveg, / gyűlnek a cetlik, mint csészében a köpet.” (Költők a teraszon) Az idézetből is jól látható, hogy Sajó Arany János-i értelemben humoros: „A humoros író mély fájdalmat érez a világ romlásán, de nem lévén reménye javítani, kétségbeesetten kacag önmaga és a világ felett.” De Karinthy felfogása is vonatkoztatható rá: „Mindnyájan halálra vagyunk ítélve. Alapjában véve minden humor akasztófahumor.” Nem más és nem kevesebb tehát Sajó kötete, mint e halálra ítéltség tudatában felkészülés a halálra Kosztolányi–Esti szellemében: „Csak az él, aki minden pillanatban kész a halálra. Aki elkészült a halálra, az elkészült az életre is.” (Esti és a halál) Sajónál nem választható szét élet és halál, így a legteljesebb ontológiai líra az övé, egy olyan „reményvesztett, ám nem hitehagyott enciklopédistáé” (saját szavai), aki az élet szépségének és gazdagságának lajstromozásakor képes mindent (a Mindent) együtt látni:
„dicsértessék a lámpabura és ami rajta átdereng
(Esti Kornél hátrahagyott énekei)
„a vízben tenyér a tűzben fa szén a szélben felhő a földben gyökér a halálban és (A’sziszi, szentferenc haikui)
Így válik értelmezhetővé a kötetcím is, hiszen a hal szó mint homonima egyszerre lehet főnév a maga biblikus allúzióival, és lehet ige is. Az Evangélium szerintem (2005) című művében Sajó ezt írja: „Jézus utálta a halat, de a horgászat az egyedüli tevékenység, ahol háborítatlan és büntetlen lehet bámulni a semmit.” A modern technikát idéző hal.doc forma pedig utalhat az írásra, mint elmentett dokumentumra és a hal.dok(lás) folyamatára is. A halál–haldoklás téma mellett a hal-motívum egyébként csak kétszer bukkan fel a kötetben. Egyszer konkrétan egy vers mottójában („Csak tudnám, mit akart üzenni nektek egy öreg ponty a nagyvásárcsarnoki siralom-akváriumból!”), másszor pedig utalásszerűen („inkább akvárium ez az élet szent vizének / felszínén temérdek puffadt lerágott hulla” (Esti Kornél hátrahagyott énekei). Még felsejlik előttünk Pilinszky Halak a hálóban kötete és Petri fent említett verse, ám az egzisztenciális kiszolgáltatottság képe túllép Pilinszky elégikus és Petri ironikus ábrázolásán is, Sajónál az abszurdba hajlik.
„…aranyat akarunk, túlvilágot, örök életet, Istent; nyerünk megannyi anyagot, félrelapátoljuk, gyűlik a meddőhányó, kincsesbánya, életünk, már ki se látszunk, ránk domborul, sírhant. A kincs, ami nincs.”
„Más sem érdekel, izgat, borzaszt és gyönyörködtet, mint az itt és most. Ez az élet. A haikukat pilllanatkáknak becézem magamban. A pillanat mint az élet mértékegysége, énekeltem én. Mennyi egy pillanat? Egy pillantás? Míg a földre ér a fény? Egy öröklét? Tudja a Faust. A pillanat egy haiku”– vallja Sajó László. (interjú Jánossy Lajossal, Litera, 2012. augusztus 26.) A kötet sokféle műfaji és formai megoldásaiból (hommage, prózavers, kollázs, himnusz, utolsó és hátrahagyott énekek, kötött formájú és szabad versek) valóban kiemelkednek a haikuk, sőt prózahaikuk (!) mint a lét mélységét leginkább kifejező formák. Ez utóbbiakból egy elgondolkodtató: „Van Isten, ez egy hiányos mondat.” Ehhez kapcsolható a kötetborítóról baseball sapkában ránk tekintő, (a kötetbeli szerepjátszások ellenére) önmaga hétköznapi arcát (Ottlik szavaival ürgeségét) nyíltan vállaló költő. A kinyújtott mutatóujj, melynek éppen a hegyére került a hal.doc felirat pontja, felidézheti Michelangelo híres mennyezetfreskóját az ember teremtéséről, de értelmezhető az elutasítás gesztusaként is, szemléltetve a könyvet jellemző nyílt szókimondást, lázadó magatartást. A kötetnyitó Gyerekversek ciklus egyik darabja az emberi élet értéktelített pillanatából, a gyerekkorból megszólalva vonja le a Kádár-érára utaló számvetés paradox konklúzióját: „Az rossz volt, ami igazi volt, igazából csak játék. / Az jó volt, hogy csak a játék volt igazi.” (Az jó volt, az rossz volt, volt még) Sajónak szinte minden kötete gyerekverssel kezdődik, jelezve a gyermekség kitüntetett pozícióját, hiszen a felnőtt csak úgy képes elviselni a valóságot, ha megtartott valamit a gyermekkor naiv ártatlanságából és tisztaságából. („Az jó, hogy mára is maradt valami a gyerekkor letarolt asztalán.”) A gyerekhalál tabutémájával kapcsolatban (gyermekkorában őt magát a klinikai halál állapotából hozták vissza) pedig így nyilatkozik: „Csak ezekről, azokról, ilyenekről, róluk érdemes, kell írni. Amiről nem lehet.” (Dögcédulák, 2004) A második ciklus a Biblia Animalium, mely alantas állatok nevében írt antievangéliumoknak is felfogható. A pókok, csótányok, patkányok és disznók hangján megszólaló abszurd-groteszk bibliai parafrázisok egyben olyan antiutópiák is, melyeknek világában az állatok fellázadnak a rajtuk erőszakoskodó hatalmi gépezet, az emberiség ellen, s egy nem várt pillanatban elégtételt vesznek. Azt is mondhatnák az ószövetségi Isten szavaival: „Enyém a bosszúállás, s én megfizetek.” A disznók például így büntetnek: „Nagy csend lesz, amikor két lábra áll az ártány, és az utolsó emberpéldányt is kampóra akasztja, fölhasítja torkától nemiszervéig, száját citrommal tömi be.” (Disznók könyve) A kötetszerkesztést tekintve is megfigyelhető a szakrális beállítódás: a könyv hét részből áll, a közepén helyezkedik el a „méltatlanul elfeledett kitűnő költő és barát”, Fürjes Péter emlékének adózó külön ciklust alkotó A királdi erdőben című kollázsvers. Tematikájában és formájában is szorosan köthető e műhöz az előtte álló Magyar versek ciklus Pokolba menet című hosszabb költeménye, mely (az alcím megjelölése szerint) „Kálvária-ének” a Kádár-rendszerben méltatlanul meghurcolt, bizonyos időre szilenciumra ítélt, idegszanatóriumokat is megjáró Utassy József életművéről, életművéből. Utassy versrészleteit, motívumait nagyban felhasználva érzékletesen idézi meg „Joe” (Utassy beceneve) Vincent van Gogh-hoz, Jónás prófétához és Krisztushoz mérhető szenvedéseit, árvaságának „csillagközi csendjét”, istenkáromló panaszzsoltárát. Az Utassy-sorok mellett a József Attila-és Babits-áthallások teszik erőteljessé a verset: „Te, te csillagközi csaló! / Ez az egész mire való? // Te otromba, bumburnyák Isten! / Te, a kozmosz böhöm-nagy ökre! // Te, a süket, Te, a vak! // Majd számolunk! Számon kérem tőled / én: apámat, fiamat! // Majd meghalok egy pénteken. Ott leszek, Uram. Én. Te nem. // Be voltam a sárga házba zárva, / felmásztam a keresztfára, / te majom, / hogy onnan kiáltsam: / fáj nagyon! / Nagyon fáj! / Rozsdás szög bilincsel / csuklómnál, / ordítok: / nincs titok! / Nincsen! / Isten! / Te hazudsz! / Meggörbít a tetanusz. / Én, aki titkaid lestem, Bitófán végzem, kereszten.” A Magyar versek ciklus darabjainak közös vonása, hogy egy-egy határszituációban megidézett szereplői olyan összegzésre jutnak, melynek közös belátása a magyar hon („barbár föld”, „zavaros, sekély nagy pocsolya”) fojtogató börtönében megélt folytonos szabadsághiány elviselhetetlensége. Magunk előtt láthatjuk az Itáliából „barbár északi hűs rögökre” hazatérni készülő, Galeottótól búcsúzó Janus Pannoniust, a linzi börtönben számvetést készítő megkeseredett Batsányi Jánost, Petőfit a barguzini táborban és a halála pillanatában és a nemléten merengő József Attilát a Duna-parton. A jellemző beszédmód a tragikus irónia hangja, hiszen a múltbeli történéseket, érzéseket folyamatosan átszövi a jelenkorban tovább élő változatlan reménytelenség, kilátástalanság. A cikluszáró Kavafisz-versre (A barbárokra várva) íródott Hungaro Barbaro korunk politikai életének gyilkos szatírája, a görög költő mellett felidézi Petőfit, Arany Jánost, József Attilát és Petri Györgyöt is: „Miért van fülükben füldugó, orrukban takony, szájukban rágógumi? / Mért díszítik őket fényesebbaláncnál kardok, / és térdepeljecsókoldmeg gyűrű az ujjukat? (…) „S motoros futárok érkeznek a határállomásokra, / (…) a császár parancsával, hogy barbárok pedig vannak. / Mi vagyunk a barbárok. // (…) „azóta tart az ünnep, / minden nap egyaránt pirosbetűs, / ebben az immár egyáltalán nem néma, de örömös tartományban.” A temető alaprajza ciklustól fontos szerepet kap a nyelv kérdése, az ideális mondat és az Ideális Könyv megtalálása: „Van itt egy mondatbánya. / Mindenki megtalálja / mondatát. Tíz körömmel / más mondatokat földel, / míg egyetlen sajátja / nem bukkan napvilágra. (…) A bánya szeméttelep. / Meddőhányó életed / oldalában emberek, / legtetején istened, s bent sok kotorékállat, gagyiban guberálnak. // Van itt egy mondatbánya.”(Van itt egy mondatbánya) Az emberi élet paradox mivoltára utalnak a következő sorok: „miközben a Nagy Mondatra várok / elszalasztom a mondatokat” (Mondatok). Sajó Lászlóhoz hasonlóan másik kortárs költőnk, Tóth Krisztina is kutatja az egyetlen igaz és hiteles mondatot: „Kísért egy mondat, egy szavak nélküli hosszúkás öntőforma, / egy báb a szívgödörben, szárny, ami nincs kibontva, / hazavezető film futása, lepergő utcahossza.” (Esős nyár) Az Ideális Könyv a Mallarmé-mottó szerint az, „amely a világot tartalmazza, és vég nélkül lapozza önmagát”. Nyilvánvaló, hogy ez nem lehet (egyetlen) ember alkotása. Az ideális mondat, a saját, mindenki másétól különböző hang és bölcsesség megtalálása azonban talán válhat egyéni kalanddá, ám „hosszútűrést” és szenvedést igénylő vállalkozás, melynek kimenetele nagyon is kétséges: „de a Nagy Mondat egy és oszthatatlan / és sebezhetetlen / és talán nincs is” (Az Ideális Könyv). A kötetzáró két vers mégis reményt keltő, hiszen az egyik szerint a halott (meggyilkolt!), de már szentté avatott „A’sziszi” barátja (másik én, az alteregó alteregója?), aki azóta beköltözött „szentferenc” barlangkápolnájába, arra a felismerésre jut, hogy „hajnalban amikor megcsillan az ablakon a fény / visszaverődik és mégis beszabadul / a kápolna sötétjébe / akkor olvasható / az Ideális Könyv / Uram” (Appendix). A szintén általa írt Utószó tanúsága szerint a hűséges barát a barlang falából előkerülő kéziratokat, verseket közreadván immár az olvasóra bíz mindent: „A Nagy Mondatot nem találta – talált valamit egyáltalán? Döntse el az Olvasó, döntse el mondatait, ahogy a hiúz? vadmacska? mókus? tette.” Az utolsó mondat nyomán az a fikció kel életre, mely szerint az állatok hallgatták „szentferenc” beszédét és széthordták mondatait. Bulgakov szavaival mondhatná(m): „Utánam, Olvasó!”
(Könyvpont–L’Harmattan Kiadó) (Budapest, 2012)
megjelent: Műhely, 2014/1
Megjelent: 2014-08-11 00:26:01
|
