Videó

A Fefe Szabó csatorna videója




Keresés a honlapon:


Ujlaki Csilla: A romantika szétírása, avagy a léttelenség örökös szélzúgása (Zalán Tibor: Szétgondolt jelen, Fáradt kadenciák)

 

„Már nem akarok közölni magamról semmit, csak keresni azt, amit én se tudok.”
(interjúrészlet)

      Zalán Tibornak két új verseskötete jelent meg viszonylag gyors egymásutánban. A 2011-es Szétgondolt jelen három régebbi ciklusát, könyvét tartalmazza: a kötetnyitó Kopszohiladészi elégiákat az 1996-os Fénykorlátozásokból, a kötetzáró címadó Szétgondolt jelent az 1995-ös kétnyelvű – magyar–angol – aversionból emelte át a költő. A Dünnyögés, félhangokra című középső ciklust 2006-ban önálló kötetként adták ki, csakúgy, mint a 2012. évi Fáradt kadenciákat. Mindegyik ciklusra, kötetre a zárt formák, az intertextuális utalások gazdag játéka és egy olyan ontológiai irányultság jellemző, amely elvont általánosság helyett személyes magánmitológiát teremt. Zalán a szubjektumon túlmutató vallomásos líra hagyományos elemeit az avantgárd formaújító gesztusaival állítja paradox összefüggésekbe. A József Attila-i „világhiány” érzését tematizáló két kötet a „száraz” férfikorba lépő lírai alany tragikus hangoltságú monodrámájaként, tudatfolyam-monológjaként is felfogható, az én–határok elmozdításával pedig az ön- és sorsértelmezés kísérletének alakzatává válik. Az illusztrációmentes Szétgondolt jelen szövegeinek groteszk–szürrealisztikus képisége külső irányítás nélkül teremt tágas értelmezői horizontot, a Fáradt kadenciákban Kovács Péter grafikái felerősítik a megrendítő erővel ábrázolt testi–lelki szenvedés gyötrelmes valóságát.

(kell egy hely) A Kopszohiladészi elégiák hét plusz egy darabjában egy „kifakult lélekkel” élő férfi néz szembe magával, múltjával, jelenével, jövőjével, Isten „emberarcú hiányával.” 21. századi Orpheuszként idézi meg az életút állomásain felbukkanó „vissza nem néző nők”-et, s próbál elmondani „Minden(t), ami egy magára maradt / férfiról még elmondható.” Azt kutatja, hogy földi létének epizódjai sorssá, történetté állnak-e össze, „a szétbaszott élet” az emlékezés, a gondolkodás és a nyelv által vajon egésszé avatható-e: „Kezdett / történetté alakulni, aminek / csak sejtelemformája, / a gondolat paneljeire vetíthető / visszfénye lehetett volna.” Vagy „Töredék marad. / Töredék. / Töred.”
        A helyszíni szituáltságra több példát is találunk az európai és a magyar elégiaköltészetben. (Goethe: Római elégiák, Rilke: Duinói elégiák, Vas István: Cambridge-i elégia, Csoóri Sándor: Esztergomi elégia, Vörös István: Bakonymérői elégiák) Zalán tája, Kophosziladész szigete – még ha Görögországba helyezett is – a térképen nem található, imaginárius tér. (A Ne lőj a fecskére című színjátékában is megjelenő helyszín ez.) Jász Attila Miért Szicília kötetének elején ezt írja a kérdőjel nélküli, mégis kérdést implikáló címre: „Mert kell egy hely. Ahol az ember otthon érezheti magát, legalább átmeneti időre, az élet mulandó pillanatainak töredékeiben, a megnyugvás reményének szilánknyi másodperceiben.” Zalán Kophosziladésze az emlékezés által alakított, folyton változó, mégis állandó világ „Isten lencséjének gyújtópontjában”, téren és időn túl (, / Túl a földön már.”), mint ahogy az ide érkező (alászálló?) férfi is túl van már mindenen. („A félelmet már nem ismerem, / az irgalom elkerül.”) A káprázat világa ez, amely van is, meg nincs is, mint ahogy a szubjektum (itt)„Kophosziladész fürdött a fényben léte is kétségessé válik: „A cet házában megtörténhetett. / Ha voltam ott, / ha ott voltam, / én nem lehettem ott.” Kophosziladész mégis évezredeket magában rejtő tér–idő kontinuumba helyezhető („Salakja sokféle régieknek”), mely motívumaival egyszerre idézi meg az antikvitás korát („akháj fürge hajók”, „Odüsszeusz kővé dermedt hajója”, „halotti maszk”, „A te idődből vasak állnak ki...”) és a keresztény kultúrkört („angyal(szárny-toll)”, „olajfa völgye”, „cet háza”, „kis fehér kápolna”, „írás szavai”). A férfi vallomása is a keresztény képzetkörhöz kapcsolható: „Én permanens kétségbeesésben élek / rég, mióta az Istenhez / vezető utakat mind eltorlaszolták a / bűneim.” (3. elégia)
        Idejövetelének oka ismeretlen („Miért jöttem? Mi elől? Ha nem vagy / itt, miért?”), fő időtöltése a szemlélődő–tűnődő várakozás a maradás és távozás esélyeit latolgatva. Várakozás valakire (aki „eljön”, „Vagy nem jön el”, „Vagy el se jön”), vagy valamire: egy nőre, egy hangra, egy jelre, egy transzcendens lényre, a halálra. „Várta, / de nem lépett elő az angyal. / Erőlködve oldalára / fordult, szelet várt, / vitorlákat, a csontjaira / zúduló zajongó madarakat / várta.” (4. elégia) „Ha valóban ketten vagyunk, / úgy elmondhatná, vagy adhatna / valami jelet, hogy tudnám, / célja van, és tudnám, / ma beéri velem, szíven üt, / lenyel, / kifordít bőrömből / mit a piócát a sáros kisgyerek / tóparton.” (1. elégia) Pilinszky Apokrifjének lírai hőséhez hasonlóan a bűn keserű tudásával tapasztalja meg – folytonosan felszívódva, eltűnve és áttűnve – „szemközt az ürességgel”, szemközt a pusztulással önmaga fájó hiányait, a léttelen lét paradoxonát, árnyéklétét és énidegenségét: „Én nem tudom belátni, meddig / terjedek, mikor vált át bennem / idegenné a kígyós ösvényen / bandukoló férfi.” (1. elégia)
        A várakozás tétje nem kevesebb, mint a megszólítás, megszólíthatóság reménye vagy maga a megszólalás, a saját hangra lelés, az érvényes beszédmód megtalálása. Végül marad a hallgatás pilinszkys „borostyán csöndje”, a „Dehát kinek is szólanék” József Attila-i rezignált fájdalma. A dialógus lehetősége a Másikkal, Istennel, a Nővel, szertefoszlik: „A kert rögös földjén flamingó, arcra borulva..(...) Hallgatok és már nem hallom, ha megszólít / az idő.” (...) „A beszédmódot / keresem és elhallgatok. Végül. / Nincs érvényes megszólalás, / a sok kísérlet fáraszt. Csak / kiszolgáltatott leszek, olyan / nagyonüres”. (7. elégia – Búcsú) A magány apokalipszisében szenvedő, saját és a világ pusztulását tétlenül végignéző „kreatúra” (a hús és csont hangsúlyozott képei!) számára nem marad más, mint a sors józan–érett tudomásulvétele: „Nem romantika – / a zuhanás paradigmái / fogalmazódtak meg akkor, / ott. A férfikor szárazabb / formái és a léttelenség / örökös szélzúgása.”A Hamvas Béla-i értelemben vett melankólia ez, a dolgok legvégső tudása: „a dolgokhoz / fűződő forró életviszony / egy ponton túl bizony / komikus, sőt, méltatlanul / komolytalan is akár.”(4. elégia) Egyben belátása annak is, hogy e tudás, lényegét tekintve azonos a nemtudással: „Szembogarát kettészelte a ragyogás. / Innentől már csak talány, / meddig tart az utazás, / honnantól a szétbomló élet lényege.”(2. elégia) A végső felismeréshez tartozik az is, hogy a megszólaló, szólító nem lehet más, csak az 1.elégia fekete ruhás „céda” nője, aki a ciklus utolsó darabjában halálként tér vissza: „a halál zöld és nő. De feketében / jelenik amikor üvegen harangoz / az angyal. Neve szájjal nem / kimondható.” (...) „szólít a hang. A rozsda súrlódása. Szőlőlevél / aranyrothadásában / hintázik a hang. / szólít és véget ér / valami bent, ami lehetett / volna fontos is – talán.” (poszt-kopszohiladészi elégia) Érosz és Thanatosz tehát egy tőről fakadnak. („Ígérted: szerelem – s látod: halál.”– 3. elégia) 
        Kopszohiladész tere hasonlít Platón barlangjához, amelynek falán minden csupán önmaga árnyéka, képmása. Mégis, ideák nélküli platonizmus Zalán tere, mert az árnyékvilág már elvesztette kapcsolatát a transzcendenssel: „Istennel lenne még beszéde. / Ha lenne. / Vízre szakadó hegyoldalon időznek az árnyak. Egyikük akár azonosíthatná is őt.”(2. elégia) Felidézheti a görög alvilág árnyékbirodalmát is, azzal a különbséggel, hogy itt a lélek emlékezik, múlt-és bűntudata van, kudarcélménye az örök körforgás kínja helyett a véglegesség érzetét nyomatékosítja: „A veszteség tisztán kiszámolható, / akár az egyszerűbb / létismeretlenes egyenletek.”(6. elégia) (Kopszohiladész neve egyébként magában rejti Hadész nevét és a philoszophia szó elő- és utótagját is külön–külön.) Zalán világa Rilke – szintén számozott – Duinói elégiáihoz is közel áll: „A teremtésre fagyva, a szabad lét / visszfényét látjuk rajta csak, s homályt / vet árnyunk rá.”(Rilke: Nyolcadik elégia)
        A kötetnyitó ciklus tehát a schilleri–hölderlini–rilkei elégiák nyomdokán haladva – de már minden nosztalgiától megfosztva – ábrázolja a modern ember léthelyzetét, mutatja fel a betegségnek, pusztulásnak, romlásnak (sőt rothadásnak) kitett pőre egzisztenciát, amely már sohasem fog úgy „lakozni”, mint a görögök. (Az európai hagyomány mellett a léthelyzet és a szöveg allúziói kapcsán – „pannon mandulafácska”, „dunnán túli mandulafácska” – a magyar Janus Pannonius is megidéződik, akiről Zalán drámát írt Midőn halni készült címmel.) Hiába menekül az ember egy maga választotta természetbe szilárd pontot keresve, hiába kel át tengereken, hegyeken, megnyugvásra nem lelhet. Csupán esendő önmagát viheti az útra, csupán a között-re rendezkedhet be, a táj pedig, mint ahogy önmaga is, örökké idegen marad számára. A Valahová című haikuban – egy másik kötetben – ez így fogalmazódik meg: „És valahová / menendez megyek – sehol / sincs lakozásom.”A szó heideggeri értelmében (akit név szerint is megemlít az 5. elégiában) egzisztenciális Zalán költészete: „A létező eljövetele a lét küldeményén alapul. De az ember számára fennmarad a kérdés, vajon megtalálja-e a lényegébe illőt, mely ennek a sorsnak megfelel; mert mint ekszisztáló, ennek megfelelően kell óvja a lét igazságát. Az ember a lét pásztora.”(Lét és idő)

      (minta a szőnyegen) A József Attila–hagyomány – kis túlzással – a költő halála pillanatában hatni kezdett, s az utókor számára először sziklává váló tehertétellé vált, majd a posztmodern szétírtság állapotába került. A folyamat Nagy László szentté avató, mágikus életre keltő versén, Petri – a hagyomány közvetlen folytathatatlanságának – felismerésén és Orbán Ottó „utolíró”, „szellemidéző”, újraalkotó–önértelmező költeményein át a kortárs líra posztmodern játékáig ível. (Csak a Születésnapomra című versnek több mint tíz átirata született.) Posztmodern gesztusként kiadták a több szerzőjű Már nem sajog – József Attila legszebb öregkori versei című fikción alapuló kötetet (Balassi–Cserépfalvi Kiadó, 1994), melynek ötletgazdája éppen Zalán Tibor volt.
      József Attila versbeszéde tehát kortárs költőink számára is a költészetről való gondolkodás alapjává vált. Tóth Krisztina szerint „Nagyon sokszor fedőszövegként működnek versek (...), mint az anyanyelved, teljesen az automatizmusok szintjén.”(interjú Németh Gáborral) Zalán Tibort viszont nem csupán – vagy nem elsősorban – nyelvi–retorikai szempontból érdekli József Attila költészete: „Engem a szenvedő lélek érdekel.(...) Autentikusan akart élni, még ha belehalt is. A halállal való foglalkozás megrendítő erejű nála, ez a kérdés engem is szenvedélyig menően foglalkoztatott mindig. A magány, a reménytelenség, az elrontott élet, a tűzhely már csak másnak remélése...Hogy az ember lefekszik, és senki nem teszi a feje alá a párnát.” („...Feje alá a párnát...”– Beszélgetés Payer Imrével) Az interjúból azt is megtudjuk, hogy Zalánhoz József Attila kései versei és szürrealisztikus alkotásai állnak közel, s Nagy László költészete és Sziveri Jánossal való barátsága közvetett módon is felerősítette benne a hagyomány folytonosságának tudatát. Nagy hatást tett még rá a „Fáradt kadenciák” esetében Jelenczki István József Attila verseire készített filmkölteménye is (Por és Istenpor vagyunk, 2012.).
       A kötet Dünnyögés, félhangokra című második része József Attila műveinek, pontosabban szövegtöredékeinek (az egész életművet átfogó verseken kívül a Szabad ötletek jegyzékének és egy Vágó Mártához írott levélnek) felhasználásakor a „versképletek zenei képzetének textustöredékekké, vagyis rongydarabokká válásá”-ról van szó, s a szőnyegszerűség kapcsán az értelmezésbe bevonható az antik cento műfaja: „...a szó alapjelentése rongyokból vagy szövetdarabokból összevarrt terítő, átvitt értelemben pedig a más költőktől összegyűjtött versrészletekből összetoldott költeményt jelöli.(...) Maga a versemlék, nem a kanonizált, megbízható szöveg töredéke, hanem annak a közös emlékezetben megforgatott, eltorzított változata.”(Polgár Anikó: Részletek egy szőnyegverstanból, 2003.) A kulturális emlékezet öntudatlan működését támaszthatja alá a cím is: Dünnyögés, félhangokra. A dünnyögés a motyogás, mormolás szinonimája – mely részben magunknak, részben a külvilágnak szól –, de kapcsolatba hozható a dúdolás, dudorászás szóval is. Dünnyögni, dúdolni vagy félig öntudatlan állapotban szoktunk, vagy önfeledtségünkben. Egyik sem racionálisan ellenőrzött tudatállapot, ezért a belőlünk fakadó, magunknak mondott emocionális beszéd látszólag illogikus. A szöveg egyaránt lehet saját, tudat által nem ellenőrzött gondolat, és másoktól átvett, lelkünkbe–szellemünkbe önkéntelenül beépült beszéd, dallam is. A dünnyögő ezenkívül népköltészeti műfaj a mondókák és a dúdolók mellett. (József Attila maga is írt verset Dúdoló, Csoóri Sándor pedig Dünnyögő címmel.) A félhang jelölheti a dünnyögés félhangos beszédét és a hozzánk közel – csupán fél zenei hangra – álló másikat, a mást is. A hagyománnyal folytatott párbeszédben ugyanaz a dallam íródik újra meg újra, „csak hangköre más”.
       Zalán ebben a ciklusában tovább folytatja az első rész elégiáiban megkezdett témát, mely én és a világ, élet és halál, I(i)sten és a semmi, a magány, a testi–lelki pusztulás és összeomlás képleteinek vonzáskörében alakul. A 13 számozott részből álló négy-, két- vagy négy plusz kétsoros – ütemhangsúlyos, többnyire páros rímű – versforma József Attila motívumaira épül (csont, csönd, homály, köd, füst, féreg, fű, rög, fény, hó, vér, bűn, gyémánt, könny, éjjel, hold). Érdekesség a Zalán–költészetben máshol is megjelenő interpunkció nélküli, a kis- és nagybetűk szabad kezelésén alapuló szintagmahatárokat elmozdító mondatszerkesztés, amely tovább tágítja a jelentéseket. A közvetlen személyességgel induló mű („Tudod én meg akarok halni...”) egy folyamatos, (ön)megszólításként is értelmezhető „tudatfolyam” részévé válik. A versbeszélő a másik hang szólamában a szétesett (vagy legalábbis idegenné vált) önmagát kívánja felépíteni, ezzel rekonstruálva, állítva új összefüggésbe a hagyományt is. A fragmentumokból épülő, egy műnek is tekinthető lírai költemény rejtőzködése ellenére is önfeltárássá, sors-és identitásértelmező költészetté válik: „Nem volt semmim hát széjjelhordták / Guberálja most romok közt a sorsát”. József Attila sorai „talált tárgyként” működnek, a folyamatos (újra)írás kényszere lélekbe, nyelvbe kódolt: „Talált egy szót a másikhoz tette / mondta mondhatta de nem értette / Ekkor jött hozzám szótlan voltam / Nem tudta még hogy én is csak loptam // értelmet pár béna szavamhoz / Leveses tálra pereg az alkony”. (3.) „A rakodópart alsó körén / szültem Vers lett Másfél mázsa Csak én / érzem szállong a semmi bennem / Befejezem hogy újból kezdhessem.” (10.) A „Halott márványból kidőlt idézet” sor már a kultikus hagyományra utal, a szakralitás világába emelve a költőt.(3.) A ciklusra azonban már szóhasználata révén sem jellemző az újrakanonizálás: „Éreztem a sok szorgos szerv baszik már tovább dolgozni / bennem”. Nem tekinthető detronizáló ironizálásnak mégsem, hiszen az alantas esztétikai kategóriájába sorolható „baszik” szó belesimul a Szabad ötletek... nyelvi trágárságokat is tartalmazó beszédmódjába („Bukj fel ne küzdj tovább az árral / mindig megtelik az ember szarral”). A számvetés attitűdje – József Attilán kívül Berzsenyit és Arany Jánost is evokálva – ugyanúgy átüt a sorokon („Ötvenegy éves lettem épp ma / kínos és ócska kabarétréfa”), mint az énfölöslegesség tudata („Reggeli vonat friss a hányás / peron végén hontalanok várják / hogy csomagod közöttük felejtsd / Magadat hagynád de nem kell selejt").
     Henry James történetének címét kölcsönözve, a „minta a szőnyegen” más–más megvilágításban új és új képeket fest, s egy lehetséges önértelmezés alakzatává válhat. Zalán a saját szövegbe ágyazott vastagon szedett jelölt és jelöletlen, pontos, módosított és rontott József Attila–idézeteken kívül felhasználja szinte a teljes magyar hagyományt: Balassi, Berzsenyi, Vörösmarty, Arany János, Ady, Juhász Gyula, Kosztolányi, Babits, Radnóti, Déry, Márai, Nagy László, Pilinszky, Tóth Krisztina sorai, szavai rejtőznek a szövegben. Az európai kultúra nagyjai is becsempésződnek közben: Shakespeare, Baudelaire, Shaw, Orwell stb. Az idézettörmelékek, szójátékok nem beépülnek, inkább kikacsintanak a műből, miként a páros rímek közé ékelődött kancsal rímek is. A versírás folyamatára utaló kiszólásokon kívül gyakoriak az életre és a sorsra vonatkozó önreflexiók. Megjelenik a József Attilát foglalkoztató (szerzői) név mágiája (az áthúzott zalán név a derridai „törlésjelet” is felidézheti) és a saját regényre utaló sorok („átszakadt a város papír fala”, „Arc mögött város a fala karton” – Papírváros I-II., Kortárs Kiadó, 1998, 2002). (A Zalán vezetéknév egyébként felvett, s ugyanúgy keresztnév is, mint a József.) 
       A megszólalásmód és a vershelyzet egyfajta szerzői én–kettőződésre utalhatna, hiszen a versbeszélő egyaránt lehetne a „túlélő” József Attila és az életműbe beleíródó, azt át-és felülíró Zalán Tibor is. Valójában azonban egyikről sincs szó, inkább az én–határok elmozdításából fakadó szereplehetőségekről beszélhetünk (ld. dramaturgiai munkássága). Zalán művészete így nemcsak „tudatfolyam”jellege miatt kapcsolható Jameshez, hanem világképében is, amennyiben James – a huszadik század lélektani, bölcseleti, művészi törekvések úttörőjeként – azonosíthatatlannak, kitaláltnak mutatja az emberi személyiséget: „Mit is nevezzünk  ́én ́-nek? Hol kezdődik s hol ér véget? Mindenbe átáramlik, ami csak hozzánk tartozik - hogy azután visszaáramoljék belénk."(Egy hölgy arcképe). A másikban (másokban) való lét tehát nem (vagy nem csupán) posztmodern nyelvi játék Zalán költészetében, hanem a közös emberi sors, mulandóságunk felismerésének és egyben a túlélésnek a záloga. József Attila úgy válik számára (és talán mindegyikünk számára) mértékké, hogy érezhetően ő az utolsó, példa értékű életműve sem erkölcsileg, sem a beszédmódot tekintve nem folytatható: „Megyek úgy érzem mintha félnék / nem lesz belőlem senkihez mérték / amiért bárki megbecsülne / kilóg hátsómból a sátán csülke”. (12.) „Rög a raghoz temesd a nyelvet / elvetünk jó mélyre minden elvet / ki ne keljen Veletek lettem / volna de tajtékot terem a kertem”. (1.) 
       A minden transzcendenciától megfosztott, permanens válságban levő létet artikuláló szöveget szintén nem a posztmodernre jellemző játékos, hanem inkább a tragikus irónia, a fekete humor, máshol a rezignált pátosz jellemzi: „Eszmélet helyett csak üresség / Emigrált fönt az égből a fenség / Lehetne játék irónia / annak a kötél kinek lógnia”. (4.) A cikluszáró vers első négy sorából eltűnnek a rímek, hogy az utolsó két sor keserű összecsengésében újból nyomatékosítsák a világ megválthatatlanságát: „Téli szüret Karókon lógnak / a köd fürtjei /Fönt a hollóraj / szétszéledt nyáj Legyint a pásztor / Csillagok alatt ti megaláztok // véres játék de már nem rontja / üres a szívem Nincsen rám gondja”. Nem csupán Istennek a szökött emberiségről való lemondása villan fel a „legyintő pásztor” képében, de az a lehetőség is elveszett, hogy az ember legyen a lét pásztora. Az ember kiürült lélekkel, „üres szívvel” a halál fenyegető árnyékában végleg magára maradt. József Attilával, a klasszikus és modern hagyománnyal ellentétben a „posztmodern utódot” már a nyelv sem mentheti meg: „Hogy megértse már nem a szavak / mélyén kutatja a tartalmakat / kiforgatta magából a nyelv / Nincs több történet mi létre figyel”. (3.) 

       (szőnyeget, zuhanást) A Szétgondolt jelen című ciklus 27 darab 27 soros (!) szabad versében az egyes szám harmadik személyű megszólalásmód az uralkodó, ám ebben a legerősebb az emlékezés–számvetés helyzetéből fakadó önéletrajzi jelleg. A gyermekkortól az ifjúkoron át jutunk el Kosztolányi szavaival – de hozzá nem hasonlíthatóan – a „bús férfi panaszai”-ig. Bármely életkorról is legyen szó, mindvégig hangsúlyosak a magány, a halál (saját, nagyapa, barát), a pusztulás (testi–lelki, nemzeti, egyetemes) és a szerelem témái. Groteszk–szürrealisztikus képekben idéződnek fel az iskolai élmények (Ólomszürke monitor), a nyolcvanas évek, a meg nem nevezett barát, Sziveri János elvesztése (Ennyire így. Egyedül) és a rendszer-és hatalomváltás(ok) „össznépi rajcsúra” (Elhitte: létezik). Nem csupán a magánemberi, hanem a költői számvetés is hangsúlyos, s helyenként átüt a sorokon a közéleti–politikai állapotokból fakadó keserű irónia. A végső konklúzió mindhárom esetben axiomatikus kijelentésekbe torkoll: „Utazik, poggyásza / mindössze egy bőrönd, és benne hamu.”(Elhagyom magukat),”S hirtelen / megérti, nincs kinek elrebegni a mondatot.” (Senki, semmi), „Ez az ő évaduk most, csattog / a nyúlós félhomályban a sok mosdatlan / száj.”(Élesebben, őket) 
      Az új jelentésbeli–grammatikai kontextusba ágyazott továbbíródó „elmozdításos” szövegszervezés (minden vers folytatása az előtte levőnek oly módon, hogy az utolsó sorokból kiemelt szószerkezet a következő vers címévé válik) – az előző részhez hasonlóan – azt az érzést kelti, mintha egy mű írná folyamatosan önmagát. A hagyomány ismét hangsúlyos szerepet játszik. Egyes verscímek kötet-, ciklus-és műcímeket evokálnak: a Vergődő szálkák és a Rögzített trapéz Pilinszkyt (Szálkák, Trapéz és korlát), a Szőnyeget, zuhanást Weörest (Rongyszőnyeg) és Petrit (Körülírt zuhanás), az Alkonyi rom Vörösmartyt (A rom). A motívumok révén is megidéződik Pilinszky (tenger, part, hal, szög, vér, árnyék), Vörösmarty (könyvek, sárkányfog). Kifejezések és szókapcsolati allúziók szintén erősítik az intertextualitást: pl. „a többi néma csend”(Shakespeare) „Magyar, hajnal, a, hasad” (Csokonai), „Béka görgött át / az éjszakán”(Arany János), „meddő órán” (Tóth Árpád), „végül” – dőlt betűvel), „dús haja a kékítő égben” – zárójeles közbevetésként, „Legyen takarva, ha fáj”, „El vagyok veszve. Azt hiszem, egy / tehervonatot elengedek még.” (József Attila), „Káromkodásból katedrálist” (Nagy László). A név szerint említett alkotók (Rilke, Bernhard, G. Benn, Mozart) pedig újabb vonatkozási pontokat teremtenek. Az egzisztenciális kínok szimbolikus értékű motívumai, motívumpárjai a zuhanás, a hideg és forróság, a köd és a fény, a torony és a bánya mindegyike a kötet egészére is jellemző, miként a számvetés következtetése is: „Kiábrándító, ha / földi mérce méri. A lényeg / mégis (mégse) összeáll.”(Rögzített trapéz) 
      Sajátosan zalániak a különös szóösszetételek, szójátékok („rögcédulák”, „lekvármagány” – Pilinszky „plakátmagány”-ára játszik rá, „ragadozóméz”) és a groteszk–szürrealisztikus képek („Elszabadult szárnyán a hősnő, nyakán / hattyúfej, vállán a liliom vörös / századai. Kicsit vár az idő, hangja / selymes, fényes, mint a borotva szíve.”). 

      (nem az énekes szüli a dalt...) A 2012-es ünnepi könyvhétre jelent meg a Fáradt kadenciák című kötet, amelyet Tarján Tamás az évi verskínálatból kiemelt, a Litera irodalmi portál pedig az év „legmegrázóbb könyv”-ének nevezett. Zalán úgy nyilatkozott, hogy „A mostani kötet... lezárása egy belső szenvedéstörténetnek, és semminek sem a kezdete.”(Sz. Kovács Viktória beszélgetése Zalán Tiborral, Bárka online) 
      A 15 számozott versfüzérből álló kötet első olvasásra tartalmi és formai szempontból is a Dünnyögés, félhangokra folytatásának, továbbírásának tekinthető. A betegség és önmaga démonjaival küzdő, testi–lelki szenvedéseivel, bűneivel, a „minden Egész eltörött” életérzésével magára maradt ember számvető emlékezései, gyötrelmei a négy-, két-, ill. négy plusz kétsoros versek. Szigeti Csaba mutatja ki tanulmányában, hogy a „Dünnyögés”-ben „ami a forma alatti és műfaj alatti volt eddig a magyar költészettörténetben, azt Zalán Tibor a forma és a műfaj rangjára emelte”, azaz a „töredékek és törmeléksorok halmazaiban...formaelvet talált meg”. Ezt a műfajt és formát Szigeti „antiszonettnek” és „magyaros verminimumnak” nevezte el. (Szigeti Csaba: 4+2. Zalán Tibor és a magyaros versminimum, Jelenkor, 2007/47/1.)A „Kadenciák” tehát folytatja a 4, 2 és 4+ 2 soros, többnyire páros (aabb+cc) rímképletű versépítkezést, ám sokkal kevesebb benne a szándékosan kidöccentő suta és kancsal rím vagy rímtelen sor. A saját hangba, énekbe ismét beleszövődnek régi dallamok: elsősorban József Attiláé, de Arany Jánosé, Adyé, Babitsé, Kosztolányié, Radnótié, Pilinszkyé, Nagy Lászlóé, Sziverié, Villoné, Baudelaire-é is kihallatszik. A filozófiai, biblikus allúziók mellett sokáig indexre tett ’56-os filmcím, magyar nótát és musicalt idéző sorok is bekerülnek a hosszúversbe. Ezek az allúziók tehát a populáris kultúrából, sőt Zalán interjúnyilatkozata szerint a mindennapi élet szituációiból is merítettek: „Teli van...lírába áttranszponált mondatokkal a színházban, metrón, villamoson, kocsmákban és koncerttermekben elhangzó beszédekből.” (Bán Magda beszélgetése Zalán Tiborral, Új Könyvpiac, 2012. július-augusztus) 
       A „pusztulás-románc”, a sajátos „danse macabre” színtere egy különös határvidék, amely élet és halál, múlt és jelen, ébrenlét és álom, éjszaka és hajnal, valóság és látomás, test és lélek, ég és föld, Én és a Másik, hallgatás és szól(ít)ás, átok és ima metszéspontján rajzolódik ki. A tér és idő egyszerre tűnik konkrétnak, tárgyiasan pontosnak, ám szürreálisan elvontnak és önmagán túlmutató egyetemes–szimbolikusnak is. Konkrét, amennyiben többször elhangzik a július hónap, és megjelenik az otthon képéhez köthető üres postaláda. Máskor őszi, téli tájak eső-és hóáztatta vidékei és idegen szállodák és kórház idegen ágyai és párnái tűnnek fel. (Ez utóbbi motívum az otthonhoz kötve a személyes, bensőséges lét legfontosabb metaforája Zalánnál, mint József Attilánál és Pilinszkynél.) A legtöbb tér–idő vonatkozás azonban toposz jellegű, jelképes (éjszaka, hajnal, kert, híd, tengerre néző terasz, part, erdő), vagy látomásosságánál fogva nem behatárolható: „Szobám ajtaján kívül a kilincs / Számba veszem ami volt de már nincs / Tengerre látok Teraszon alszom / Lombok tövében megköt az alkony”. A számvetés alapjául szolgáló betegségélmény mögött sem érdemes konkrét életrajzi vonatkozásokat keresni, a betegség itt a Susan Sontag-i értelemben vett metafora, mint ezt a szövegbe ágyazott Thomas Mann–idézet is igazolja: „A betegség álcázott szerelmi tevékenység.”
        A versek sötét tónusát erősítik a(z erőszakos) halál motívumai (fekete selyemabrosz, fekete kréta, fekete föld, csont, kés, borotva, balta, horog, kötél, vér, kivégzőhely), de megjelennek a – népdalokhoz köthető – szép halál képei is: Láttam hajnalban meztelen Holdat / fölém hajoltak ismét a holtak / hívtak s mögülük előgomolygott / a nemlét illata...,” „S ha feloldódom harangszóban / mond-e valaki egy jó szót rólam”.
         A „Dünnyögés”-hez képest – az azonosságok ellenére – a „Kadenciák”-ban alapvetően megváltozott a költői alapállás, a hangnem és a beszédmód. Míg a „Dünnyögés”-ben a versbeli hang nyelvbeli feloldódása, hagyományba íródása tapasztalható inkább, addig a „Kadenciák” esetében a hagyomány íródik, épül be a „saját” hangba. Ott az én bizonyos fokú rejtőzése, „dekonstrukciója” érződik, itt megjelenik az „én” halál előtti „újrakonstruálásának”, visszavételének az igénye: „Volt rá gondom // hogy arcomat összerendezzem / ha már menni kell menjek legszebben”. Erősebb a szembenézés és a megértés vágya is. A „Dünnyögés”-ben mintha eleve lehetetlen lenne a múltba nézésből fakadó megértés: „Nem a múlt felé nyílik emlék / szemüregében kő Semmire lát”. A „Halj meg és ne nézz tükörbe” jelenre–jövőre vonatkozó felszólítását a „Kadenciák”-ban felváltja az örök múlt-és jelenidejűségben élő alany passzív magatartása: „Nézi magát tükrében a torzó”. Már nem (elsősorban) a szövegjáték a fontos, hanem az a „belső mozi” („izzik a vászon szemhéja mögött / pereg a film Messziről mennydörög”) vagy „alternatív színház” („ Régi házak elhamvadt életek / Fáradt díszletek hamuján ébredek”), amely a személyes élettörténetet úgy pergeti le, hogy abban közös történetünkre is ráismerhetünk. (ld. Merő Béla színházi feldolgozása) Ily módon e kötet József Attila-i világhiányt, ontológiai magányt és önsorsrontást („génjeiben a kódolt zuhanás”) felvillantó mozaikjai az emberi lét örök jelenbe vetített egyetlen hatalmas képkockájává, vagy sors-és végzetdrámájává is válnak: „Visszanéz Bólint Hiába fáradt / mint a gyümölcstől túlterhelt ágak / törik le róla ami eddig volt / Mindegy jég esik vagy fűrész sikolt”. A szintén József Attilára utaló „bólintás” és „biccentés” azt tükrözi, hogy a szembenézés eredménye most is csak a lét illúziótlan elfogadása lehet: „Ez nem boldogság Csak szirénhangok / csábítanak hogy életté rendezd / ami már szétfolyt s mint a tintafolt / kéklik a lepedőn Hol hinta volt // egykor most rendezett kivégzőhely / áll...”. A kötet befejező sorai („Hiába hazudja van más ideje / és ha megérti miért nem hal bele”) egyben visszautalásnak is tekinthetők az 1988-as Hagyj még idő! című szintén számvető kötetre. 
        A „Dünnyögések” és a „Kadenciák” kötet is alapvetően tragikus hangoltságú, ám az előbbi ironikus, groteszk ábrázolása felől a tragikum irányába mozdul el ez utóbbi. (Erre a versbeszélő is utal: „Egy kis irónia azért ráférne / ezekre a versekre”.) Az egyes szám első személyű megszólalás mellett megmarad a második és harmadik személyű is, ám ezek alanyisága nem mindig választható el világosan egymástól. A harmadik személy utalhat egy önmagától elkülönült, magát kívülállóként (színházi vagy cirkuszi szerepként, a leggyakoribb a bohócé, a bolondé, a kötéltáncosé) látó, értelmező énre, míg a második személy esetén néha összemosódik Isten (immáron mindvégig nagybetűvel!) és a társ alakja. Most is kétségessé válik Isten megszólíthatósága, hiszen a magára maradt ember számára nem jelenléte, hanem hallgatása, hiánya válik hangsúlyossá: „Ködöt eszik, de rögtön kihányja / nagy az Isten de nagyobb a hiánya”. A társsal élő társnélküliség paradoxona is okozza („Pártalan lettem párosok között”, „történetében én nem vagyok benne / pedig velem hál el minden este”), hogy „szerelmes verset ír a hiányhoz”. Isten és a társ is hallgatnak, mindketten magára hagyták a versbeszélőt. Ezért nyer külön hangsúlyt a József Attila-i átirat („Egyedül lettem bolond”), melyhez az árvaság („árvacsalán”), a kifosztottság („a semmi adósa”), a tűnékenység („Hold alatt fák közt elvesző árnyalak”), az énfölöslegesség metaforái („lom”, „ottfelejtett kabát a világ szegén”) és József Attilá-s motívumai (semmi, sár, vonat, bűn, köd, seb) társulnak. A költészet egyszerre értelmét vesztett, felesleges tevékenység („Miért a vers ha az is csak öl már”, „Játszana de már nincs hozzá ép húr”), és a nyomhagyás–eltűnés szelíd és drámai formája („könnyű füzet otthagyva egy padon”, „lángoló irka”).
       A dünnyögés, dudorászás, már nem kifelé irányul, inkább a befelé élés visszafojtott hangjaként szól ( „ordítanom kéne de csak dünnyögök / Örömeim helyén savanyú ködök)”, egyre inkább halkul („Halkul az ária végét járja / Fejed alatt durva kő a párna”), végül rebegéssé válik („halkan rebegi elmaradt valahol”). Mégis – hiábavalósága ellenére is – a dal, a költészet az egyetlen, ami életben tart, ami a „lét peremén” üldögélő ember jelenlétét igazolja: „Halkan kis dalokat dudorászol”. Ha a dal elhallgat, megszűnik az élet: „Elhallgat benne az utolsó zene / bezár a rossz kocsma kihűl élete / beszögelt ablakon rozsdás lakat / Benövi a fű Beszakadt utak.” A dünnyögés–dudorászás metaforájaként értelmezhető írás félig öntudatlan, akarattól független tevékenységére a versbeszélő is reflektál: „azt írom-e még amit akarok / vagy írja magát nélkülem a vers”. A vers tehát jelen-lét, a formátlanná, bizonytalanná vált, világból kiesett én formává váló megnyilatkozása. Helyettesítő jel, nyom, mely nem ábrázolni, nem közölni akar valamit, hanem létezni, lenni.
       A kötet művei többféle értelemben is megfelelnek a kadencia műfajának. A latin ’cadentia’ szó zenei zárlatot jelent, de nagyobb áriákban vagy versenyművekben az énekes vagy a hangszeres művész virtuóz szólója is lehet. A magyar népdalokban is fontos szerepe van: többségük úgy épül fel, hogy a sorvégek egymásutánja megszabja a dallam egész menetét, és minden dallamsor egy-egy kadenciát készít elő. Zalán Fáradt kadenciák kötetének variációs verseiben a hagyományt és a sorsát összegző módon megidéző lélek legbelsőbb rezdülései szólalnak meg, sokszor a magyar népdalok ritmusában, motívumkincsében és tiszta hangján úgy, hogy közben ezek a hangok hitelesen olvadnak össze a saját szólammal: „reménytelen aki kettőt szeret / Egyiket hívogatja madárnak / Másikat szólongatja halálnak”. Forma és tartalom egyaránt arra utal, hogy a Kadenciák „lélekhangjai” halálosan komolyak, mert a játék is azzá vált: élet–halál kérdésévé.

       (emberi formában a csend). „Szétbaszott élet”. „Szétivott agy.” „Szétszórt arcok.” „Szétszéledt nyáj.” „Szétírt romantika”. „Szétgondolt jelen”. Annyi minden szét... A modernitásban az egységesnek hitt világ és a személyiség esett darabokra, a posztmodern az irodalmi hagyományt írta szét. Zalán ontológiai alapozottságú poétikai univerzumán, rezignált hangú „válságlíráján” átdereng a hajdan egységes világ halovány visszfénye, annak homályos tudata, hogy a kultúra itt van bennünk, lelkünkbe, szellemünkbe írott szabadon alakítható formaként, melyről szólni kell, még akkor is, ha a „lét dadog”. („Töredékekbe húzódik vissza, / törések élei feszülnek életének--- / a teljességről dadog magányos, meddő órán.”) Zalán Tibor tehát alanyi költészete ellenére is tárgyias létlírát művel.
       Kopszohiladész, József Attila, az antik–keresztény és az európai–magyar hagyomány viszonyítási pont, mérce, még ha az aranykor, a jézusi értékrend és a „mindenséggel mérd magad” etikai normája el is veszett. („Hellász ragyogása / fordul ki a száradó kenyér húsából”). Megmaradt azonban a „csalás nélkül szétnézni könnyedén” igénye, a „rombolás metafizikájá”-ra, a testi romlásra, a „lassú halálra”, a nyelv és a világ pusztulására látó érett férfi józan belátása. A kulturális tradíció olyan perspektíva lehetőségét nyújthatja a magánéleti és költői számvetést végző énnek – még ha tudja is, hogy „a lét háza alkonyi rom” és „A nagy könyvek kimentek a divatból” –, amelynek horizontjából, „édes játék”-ként a jelent szétgondolva, „a szövetben felismer isten-derengést.”. A költő számára megtartó erő lehet a forma, a műfaj, legyen az klasszikus, kötött, mint az elégia (más kötetekben a szonett, a haiku), vagy a fragmentumokból, törmelékekből építkező, saját világgá szerveződő palinódiaszerű hosszúvers. Ez utóbbi darabjai egyébként a törött létet megjelenítő „tört szonettekként” is felfoghatók („Megmozdult majd eltört a szonett”), ugyanakkor szómágián alapuló, bűvölő–bájoló népköltészetként is hatnak. A gondolkodás egy pontján túl lényegében minden formává válik: „A vers számomra szerkezet. Forma. A líra megszólalás. Az is forma. Tehát, már csak a formával való küzdelemről van szó. Az életem nem érdekel, a versekben sem, az irodalom még kevésbé. A halálom annál inkább. Az is egy forma. A halál. És egyre tökéletesebb létformaként rajzolja ki magát előttem.”(Bárka–interjú Szepes Dórával) Ugyanez versben is megfogalmazódik: „Aztán mégis minden édes forma / vonz a semmi Élethez láncolva”.
        A költő egyetlen feladata – művészi és politikai irányzatoktól függetlenül, azokon kívül maradva – „Grammatikai viszonnyá tenni / a puhatolózó érintéseket”. Legyen az érintés a hagyományé, egy baráté, egy nőé vagy a halálé. A költő a forma által tud csak rendet vinni a pusztulásba, még akkor is, ha a költészet paradox módon a hallgatás felé tart. Zalán Tibornál – mint József Attilánál és Pilinszkynél – a csönd is forma: a kordivatok elleni lázadás, az üresség, a fájdalom és a végső tudás formája: „Volna még pár szavam / Nyelvem lenyelem”. Azé a „biccentésé”, amely a számvetés határán keserű cinizmussal látja be, hogy „Nagy árat fizet azért hogy így él / a vég fárasztó lesz láb felől ágytál / Már nem remél csak napokat tördel / bénult tudattal öngyilkos közönnyel”.

(AB-ART Kiadó, 2011)

(Kortárs Könyvkiadó, 2012)

(Műhely, 2013/1)

Ujlaki Csilla

  
  

Megjelent: 2014-08-10 14:48:08

 

Ujlaki Csilla

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.