Keresés a honlapon:

Ujlaki Csilla: A “bezárt szabadulóművész” (Varga Imre két könyvéről)

 

      1998-ban két verseskötet is napvilágot látott Varga Imrétől. A nap és a hold közt a rét, valamint a Tereptárgyak, jósjelek. A két kötet egységben láttatására bizonyos tematikai-motivikus elemek azonossága és ismétlődése bátorított fel.

I. Az Abszolútum igézetében – a “philosophia perennis” költője
“A változó és mozdulatlan: egy.”
(Partok)

     “A boldog egység, a lét a szó egyedüli értelmében számunkra elveszett” – fogalmazta meg a múlt században Hölderlin a modern kor emberének alapvető ontológiai döbbenetét a Hüperion-töredékben. E széttörtség-élmény és csonkaságtudat nálunk a legerőteljesebben a lírában jutott kifejezésre. Az elsőként Ady által kivetített “Minden Egész eltörött” kísérteties-borzongató létélménye József Attilánál és Pilinszkynél az egyetemes és kozmikus emberi árvaság példájává nő. Az avantgárd kezdeményezései után az Ezüstkor nemzedéke (Hamvas Béla, Weöres Sándor, Vas István) próbálja újra helyreállítani, visszavarázsolni a megbomlott harmóniát a mindenséget ostromolván.
      A művész a deszakralizált természetben ismét megsejti a csodát, a misztériumot, az őselemekben felfedezi a lét örök szubsztanciáját, az ellentétes erők egységében rejlő teljességet, a “Hen panta enai” hérakleitoszi élményét. Mivel a létezés önmagának egyszerre alanya és tárgya, a természet rejtett immanenciájának megtapasztalása a létbe fogódzás eseményévé, kinyilvánítása pedig a nyelvvé tett valósággá válik. “Aki a lényében rejlő őstudást önmaga számára meghódította, mindent elért, ami emberileg elérhető; az élet és halál csak felületesen sebezheti, lényében sérthetetlen és teljes” – írta Weöres Sándor A teljesség felé című esszéjében.
       A szerzői intenciót, kötetcímeket, tematikát és a lírai alany magatartását tekintve Varga Imre költészete is ezen őstudás, a “philosophia perennis” megnyilatkozása, a hamvasi értelemben vett metapoiészisz kíván lenni, azaz “mesteri megalkotása annak, amiben léttöbblet nyilatkozik meg.”

“Héjukból végtelen
terű tárgyaink kinyílnak, s mégis
forrásába húzódik vissza minden,
a csendbe.”
(Héjuk mögött)

      Az őstudás megszerzésének előfeltétele Varga Imre egyetemes létélménye alapján; hogy a személyiség kiüresítvén önmagát világra nyitott legyen (a test “mindene tátott a teremtés csöndje iránt / az űr benne élő fényre vár”); majd személytelenné válva a természet rejtett energiáit befogadva és egyszersmind önmagát kitöltve feloldódjék, megsokszorozódjék, majd eggyé váljék a Teljességgel.

“Itt már nincs külön én, nincs magam és mások.
Megtöltjük alak és test nélkül a formát
Fény nélkül ragyogunk, élve az egy létet.
Központból látjuk a földet.”
(Borobudur)

      A mindenséggel való azonosulás ajándékozhat csak meg a kezdet és a vég egyidejűségének misztikus megtapasztalásával.

“Engedd el ami most részleges
szűnjön a gondolat, érzés s a test.
S légy te az eredet. Az ősi Nulla.
A közép. Mindennek forrása benned.
(Mi burkon túli s ez zúg a mélyben)
Ahol ugyanegy a vég s a kezdet.”
(Vénasszonyok nyara)

     A természetbe boldog öntudatlansággal belevesző alany felfedezi, hogy a mikro- és makrokozmosz egymás tükrei, analógiái (“Tükörképem a táj”), ahogy az egészben a rész, a részben is benne van az egész, így minden egészet magában foglaló rész szimbolikus is egyben.

“tűz föld ég? levegő víz tér nevet
fölismeri bennem lelkes mását
tó tükrében nyárfaág a társát”
(Az érzés tudássá tágul 2.)

“Fölismerem magam a vízben s a fölrebbenő
szélben, a madarakban, szárnyalásukban, és a vörös
föld is, ahol fekszem. Magamat tapintom.”
(Teremtések)

      A lírai én minden mozgó és mozdulatlan dolog egyetemes “Én”-jévé válik, egyszerre van belül és kívül, és így a maga teljességében és osztatlanságában van jelen a megosztott dolgokban.

“Végtelen felé képek hullámzanak.
Kintről s bentről, bár ez most megszűnik.
Szemeddel néz terád, amit
nézel.”
(Képekben élünk)

       Nem nehéz felfedezni e költészetben ókori keleti tanok (hinduizmus, buddhizmus, taoizmus) és a középkori misztika hatását. Metafizikai nyugtalanságtól mentes világ ez, mely csak természetes válaszokat, kérdéseket nem ismer, s a lét nyugalmával ajándékozza meg megtapasztalóját.

“öleli egymást a magas és az alj
a nap meg az éjszaka jobb meg a bal
megszűnik minden dolog különélése”
(Azúr)

 

II. A praktikus lét világa – buddhista nirvána vagy európai nihilizmus 
“elhagytad, lélek, a művi világot,
a szürke termeszvárat, zagyva rendjük
oda-ülepült már a távoli völgybe”
(fényes januári nap)

      A kötetek nagy részét alkotó “keleti vonzás” igézetében született művek mellett ritkán témája Varga Imre verseinek a hétköznapi lét, a praktikum világa, mindennapi létünk profán színtere. Amennyiben mégis megjelenik, az európai ember hasadtságélményéből táplálkozóan az Abszolútum világának ellentéteként tételeződik.
A kétfajta létmód Varga Imre világában összeegyeztethetetlen, sőt kizárja egymást.

“engem nem találsz abban a ricsajban
a dörgő morajló díszgépek alatt
a lacikonyhák között a borharapók előtt
nem leszek az andrisok lovainak kocogásában
nem a trombitahangban és dobpergésben
mert elfedik a termő szép csendet
takarják a valóbbat”
(takarják a valóbbat)

      A kényszerű együttélés keserű iróniája (és talán az európai ember “kultúrfölénye”) csendül ki a sikondai alkotóházból hazakészülődő költő soraiból: “Eckhart mestert más elpakoltad a tamari szósszal meg a szennyessel együtt” (Valami zajlik odakint).
A civilizáció, a hétköznapok világa – melynek figurái az “alakoskodók”, “pojácák”, az “ülve igyekvők”, a “túlcsorgásos senky”-k – nem kedvez az önmegvalósításnak, mert benne “A látszat elfedi a létet”. Ez a “külső sötétség” és a “jövőbe érő elemészthetetlen szeméthegyek” színtere. A városi betonrengetegben “rádióhírek közt élni cudarul / maga az eleven halál”. Itt az ember “zajong / tüsténkedik kopácsol fur farag, darál rágyújt topog / de semmit sem végtelenít. / Kilátni sem tud / nincs honnan mibe” (A lakótelepre visszatérvén). A falak ugyan a védettség illúzióját adják számára, valójában börtönben él.

“... Védett vagy? Korlátoz, lezár.
Akár a fülledt madárház: folytonos
ricsaj, zsinatolás, bűzös gané.”
(az élet nem fogja, mégis)

      A praktikus lét abszurditása egy helyen az egész világmindenségre kivetül, elragadtatott megjegyzésre késztetvén a költőt: “Az egész kozmosz egy nagy rakás fényes szar: nagy, irdatlan pöcegödör a lét itt” 
(Erüszikhton).
Ezek után nem meglepő az (allegória) című versben magát “bezárt szabadulóművésznek” nevező költő örökös menekülése “vissza formák hűvösébe. / Rendezett időbe emberi létbe”. A köznapi lét zártságából, fojtó szorításából minduntalan kitörni vágyó lélek folytonos átjárást keres a másik világba.

“Emel a mozgólépcső
táguló örömmel köznapod dolgain át
e láthatókon túlra.”
(Fölfelé)

      Csak ebből az aspektusból mutatkozhat meg az “ember héj alól”, lesznek a lét felszínén húzódó tereptárgyak mély értelmű jósjelekké, s válik a földi lét átmenetiségének jelképévé – az örök ismétlődést, újjászületés és halál körforgását szimbolizáló Nap és Hold – közt a rét.

 

III. Az időtlenség vonzásában – az emlékezés költészete

“A múlt vagyok... / Mindenre emlékszem. Jelenlétem ez”
(Ide távozok)

      Minden kultúra – legyen keleti vagy nyugati – ismer egy mitikus ősállapotot, melyben istenek és emberek harmóniája töretlen, a lét egysége a maga teljességében valósul meg. Hamvas Béla szerint “az aranykor nem történeti korszak, hanem állapot, és ezért minden időben jelen van, csak attól függ, hogy van-e valaki, aki megvalósítja”.
Az időben élő ember számára Jung szerint e mitikus múlt a kollektív emlékezet révén valósul meg. Varga Imre versvilágában a személyiség tér és idő kategóriáiból kilépve ezen őslét-élmény közvetlen részesévé válik.

“Orromban krétakori nádfű susog
mocsárszag meg sárkánygyíkok
mennydörgő hangja lobog”
(Keletemről támad)

      A költő nem csak emlékszik, vágyik is “vissza a kertbe / az időnk előtti / fák alá.”
A szent idő, a mitikus idő, az eredet ideje sohasem változik és múlik el, hanem szakadatlanul folyik. Martin Buber ezt így fogalmazza meg Én és te című művében: “A világ keletkezése és a világ kihunyása nem bennem van; de az sem igaz, hogy rajtam kívül volna; egyáltalán nem vannak, folytonosan történnek, s történésük velem is összefügg.” Ennek az élménynek plasztikus megfogalmazása a Hintázó sziklamedence című vers.
Az emlékezet nemcsak ősi időkig nyúlik vissza, hanem olyan szent tereket is idéz (anyaföld, barlangok, folyóvizek, források, hegyek, világkötél), melyek minden kultúrában szimbolikus jelentésűek. Csakúgy, mint a négy őselem (tűz, víz, föld, levegő), a mag, csíra, gyökér, szél, fények, árnyak, színek, illatok, ízek, lebegések, áramlások, lüktetések, izzások verseket átszövő motivikus hálózata.
      A világra nyílt, kifelé irányított érzékelés most visszafelé is megteszi útját, mert a teljességet bírni kívánó lét befelé irányultságot is követel. Az emlékezetünkben őrzött dolgokhoz fordulás nélkül az ember nem tudhatna, nem ismerhetne fel semmit.

“ami volt-árny, lüktetés lesz, visszatér...
Teljesebbé így vált minden részlet.”
(most fehér zene)

Az emlékezés azonban fájón időbelivé és tudatossá, történetté, nyelvvé teszi létünk nyelv feletti boldog öntudatlanságát, sértetlen egészét és időtlen pillanatba rejtettségét (szóról szóra lépdelsz, Nap és Hold közt a rét).
     A 80-as évek elején Pozsonyból Magyarországra települt, szülőföldjét vesztett költő számára az emlékezés személyes is: megtartó erő, mely összeköt gyermekkorral, első eszmélkedéssel, szerelemmel, otthoni tájjal, hazával (Látogatóban szülőfalumban, Luca napon, Az első hó zizegése, Fürdőbe egy emlékképpel, majd visszafelé, Lehull a hó, Erdei sétáimra emlékezem). Az emlékezéssel szorosan összefüggő idő egyszerre pusztít és kristályosít is:

“szétfoszlik amin jöttem, amiben
jöttem az út és ruha. Ez a folyami aprócska kő
a teljes jelenvaló. Kiválasztott engem. Tudunk egymásról.”
(Nap és Hold közt a rét)

      A kő, kavics motívumként tér vissza, s válik az örök állandóságú időt szimbolizáló szakrális létmetaforává. Ebben a világegészben megbúvó kis kőben benne rejlik az egész világ, feltárul és szétsugárzik a lét egyszerű és örök titka:

“Valami szilárd a szétomlott idő
közepén. Kintebb: szégyenek, verés,
titkok, álmok s mesék. Nyárban hevülő
dolgok. S ő hűsen a tudott helyén.”
(gyermekkorom, kavics)

 

IV. A szó és a csend – a hallgatás költészete

“Dehogy, dehogy szószátyárnak lenni.”
(Sikondai alkotóház)

      “A tökéletes beszédben nincsen szó” – írta a kínai mester, Kung Fu-ce évezredekkel ezelőtt. Wittgenstein óta az európai ember számára is szinte közhellyé vált a hallgatás súlya. Heidegger megfogalmazásában a csönd egyenesen a személyiség etikai értékmérőjévé válik: “A nyelv a hallgatáson alapul. A hallgatás a legrejtettebb mérték-tartás. Azáltal tart mértéket, hogy először szab mércét.” A XIX–XX. században “csöndesztétikák” sokasága fogalmazódik meg, a hallgatás poétikai eszközzé is válik.
      Varga Imre is kitüntetett szerepet szán életében és költészetében “a termő szép csendnek”.

“mindenfelől ez vagyok
csend a szavak közt
csendek közti szó”
(mederben)

Az alkotó “csendnek, szélnek gazdájaként” szemben áll a praktikus világ zajosságával, a hétköznapi tülekedéssel (takarják a valóbbat, Falvédő, Pokollakók, Alakoskodók, Fényes januári nap). “A bátor hallgat” – írja egyik prózaversében, de tisztában van a költői lét paradoxonával: a költő vágya szerint a csend felé törekszik, de eszköze, anyaga a szó.

“De erről nincs beszéd. Az életet
nem fogja szó, semmi lelkeset, csak
amink már halott. (Múmiapólya tárgyainkon.)”
(Az élet nem fogja, mégis)

     Szó és csend tehát ugyanúgy elválaszthatatlan egymástól, mint Nap és Hold, ég és föld, tűz és víz, fény és árnyék. A szó egyben az ős-Logosz, teremtő erő, a mindenség öntudata s az örök talány, a heideggeri megfogalmazásban “magának a létnek világló-elrejtő eljövetele”, Varga Imre szerint pedig

“a végtelen felé nyitott
Fénnyel telik s a térben kiárad
Hangja az osztatlan-egy világnak
Kimondva önmagát is marad titok.”
(Szótalanok)

A szó azonban nemcsak a lét előfeltétele, a kezdet, hanem a lét megnyilvánulása az idők végezetén, az utolsó emberi, a megmaradás záloga, a jelenlét egyetlen jele, a megtalált bizonyosság a néma kozmoszban. Szépen ír erről Varga Imre Otthon ez című versében.

“A nap és Hold megveretett
elhomályosultak csillagaink
A tüzek kihunytak már csak
a beszéd világít Arra térünk
ahol fényt vet a szó
odatalálunk maradjunk
maradjunk mert otthon ez”

(Az olvasó csak találgathatja, hogy tragikus vagy ironikus gesztusnak vélje-e a Tereptárgyak, jósjelek fülszövegében Simone Weilre hivatkozó “Csendet fogadtam” nyilatkozatot tevő költő szavait, aki kezében mikrofonnal tekint le ránk a borítóról.)

 

Elköszönő (szelíd) szavak

“kaland kéne több meg íz”
(A négyszázadik)

“Eldobni legyen merszem.”
(Készre)

      Varga Imre költészete a költői szándékot és a befogadói élményt tekintve is zárt poézist mutat. “Mindig magamhoz térek és ide távozok” – fogalmazza meg a költő azzal a hittel, reménnyel, hogy megoszthatja velünk azt a kötetszerkesztésben is megnyilvánuló körkörös világszemléletet, mely bennünket is képessé tesz az eredendő ismétlés által a lét alapjainak átélésére, misztikus megtapasztalására. Kérdés azonban, hogy a jórészt azonos tematikájú versek nem válnak-e a végtelen ismétlődés, s egyszersmind a folyamatos versbeszéd monotóniájává (“Folytatom a tegnap félbeszakadt verssort.” – V. I.), az önfarkába harapó kígyó képét idézve számunkra? Kérdés továbbá az is, hogy a lírai én felszámolása, kioltása (“Lehet-e személyünk ilyen általános?” – V. I.), a feszültség hiánya, a legtöbbször interpunkció nélkül egymásba csúsztatott hiányos mondatok (“Mondattól nem látni. Mondatig.” – V. I.) megajándékozhatják-e a régimódi olvasót a katarzis élményével, vagy csupán keleti tanok versbe szedését érezheti e kötetekben?
       A könyvek színfoltjaként kiemelnénk a prózaversek közül az Asztarté fényében szürrealisztikus, a Pomazánka és az Édenkert az ne legyen! groteszk-ironikus látásmódját, a Rézsutláb, az Ábrahám és az Erüszikhton filmszerűen plasztikus képiségét, Az illető és a Feleink lírai szépségű intellektualizmusát; a rövidebb versek közül a Szuradzs kund, a nevem, a szóról szóra lépdelsz és a Megalakít, eltemet formai tömörségét és könnyed nyelvi játékosságát. Az egyéni képalkotás mellett azonban nem ritkák a Tereptárgyak, jósjelek című kötetben az elkoptatott sablonok (“a tér boldog öblei”, “teremtő semmi”, “súlyos sírású koldus”, “a légzés hatalmas madara”, “szédítő fénysötét”, “hasztalan zokog az idő”, “S döbbent csönd lángolva közénk zuhan”).
       Az univerzális Én helyett (“éntelen személy” – V. I.) jobban szeretjük az arccal, személyiséggel rendelkező Varga Imrét, ki a versek egy részében esendő lényként is láttatja önmagát, ezzel téve hitelessé a teóriát (Tékozló, Megérkezések). A személyesség vonzásában született szép versek még A magára maradt zsoltára, az Apámmal, a Süti a nap a házfalat, a Látogatóban szülőfalumban, az Emlékezés egy sose volt házra; a szerelem élményét megörökítő Szembenülő, az Írod köreim, Zazen és a Szavak helyett ajándékként átnyújtott vallomása.
A fal című prózaversben hangzik el a következő költői kételyt megfogalmazó mondat: “Ne higgyük, hogy amit leírunk, a végtelennel találkozik.” Néha talán igen, kedves Imre.

(Orpheusz Kiadó, 1998;
Vár ucca tizenhét Könyvek, 1998)

Ujlaki Csilla

(Műhely, 1999/2)

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2014-08-10 13:45:47

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.