Videó

A Fefe Szabó csatorna videója




Keresés a honlapon:


Ujlaki Csilla: „Próba-halálok, próba-létek” (Tőzsér Árpád: A vers ablakán kihajolva. Válogatott versek)

 

   (A költészet mint bábeli könyvtár) A vers ablakán kihajolva kötet címe Tőzsér egész költészetének szimbolikus összefoglalása, hiszen egyszerre foglalja magába kint és bent, ent és lent világát, s veti fel múlt és jelen, látszat és valóság, élet és irodalom problémáját: „S ahogy a tekintet ki-kirepes: / a vers ablakán kihajolva / fölnyujtózkodsz egy égi sorba, / kikattan halkan a földi retesz.” (Sebastinus mondja) „Áll sötétlő sziklák közt lesben: / istennőkre vár, mióta lehel, / mindig a voltban, s délibáb-leszben, / mennyég és föld között, se alá, se fel.”(Parisz) A között sajátos világa ez, melyben „csak lebegés van, / és nincsen hová.” Ám e tér nem csupán a világból kiszakított, az istenektől távol került modern ember kényszerű pozíciója, hanem tudatosan vállalt filozófiai perspektíva is: „Képes vagy látkörödet, a szubjektum ívét / túlról is nézni, / a nadírodat fentről látni? / El tudja gondolni a nyelvünk az ént?” (A hütteldorfi kertész) Vers és valóság világa hol eggyé fonódik, hol élesen szétválik, hol egymással felcserélhető.
      Hermetikusan zárt és látszólag szűkre szabott világ ez, s hiányérzete támadhat annak az olvasónak, aki a hétköznapi értelemben vett valóságot kéri számon e versektől. Esztétikai nézőpontból azonban nagyon is tág ez a költészet, hiszen a kollektív emlékezet révén egy olyan kultúrhistóriai utalásokkal átszőtt intertextuális hálózatot hoz létre, mely képes átlépni téren és időn, többféle módon is megidézve a hagyományt. Az evokáció módja lehet mítoszátirat (Csapda Odüsszeusznak), versátirat, illetve allúzió (a vörösmartys Ezredvégi sorok a könyvről és a Nem lesz új csontvetemény, a Radnótit idéző Téli levél a kedveshez, a József Attilára utaló Globális árva, a Whitmant, Ginsberget és Kassákot is felelevenítő Madarak). Kettős átirat a V.N. mester testamentuma, mely egyszerre idézi meg Vitezslav Nezvalt és Villont. Továbbírt történet, illetve kiegészítés a Joyce-ra utaló Finnegan halála és a Madách Tragédiájához kapcsolódó Adalék a nyolcadik színhez. Stílus-illetve szerepjátéknak tekinthető a Tanulmányok költőportrékhoz című ciklus, melyben a kortárs magyar líra nagyjainak hangján szólal meg (pl. Petri György, Kukorelly Endre, Orbán Ottó, Tóth Krisztina). Gyakoriak a motívumokra épülő művek (Borges, Valery), az elioti versmodellre utaló beépített vendégszövegek (Mittelszolipszizmus, Ivan Mestrovic Jób-szobrához, Finnegan halála). A felidézés történhet címadással (A skarlát betű, Nietzsche), mottóval, ajánlással vagy valakinek az emlékére írott verssel (A Hrabalt is idéző Capriccio – Petri Györgynek, megkésve), hommage-okkal (az Illyés Gyulának valamint Szabó Lőrincnek adózó Ez a kocsma és a Vezér-monológok), de történhet forma és műfaj által is. Tőzsér gazdag formaművészeti tárházában egyaránt helye van a kötött (triolett, szonett, glossza, ballada) és szabad versformáknak, találunk példát a klasszikus (ekloga, episztola) és modern műfajokra („lábjegyzet”, „jelentés”, „kísértet-makett”), kép-és szövegversre, archaizáló és interpunkció nélküli műre. 
       Egy Tóth Lászlóval folytatott beszélgetésben Tőzsér azt vallotta, hogy „az irodalomhoz valószínűleg sohasem a közvetlen élmények adják az ihletet, hanem maga az irodalom, az irodalmi élmény. S ehhez az elsődleges élményhez csak járulékosan kapcsolódnak az úgynevezett valóságos élmények.” Tőzsér Árpád költészete egy olyan bábeli könyvtárat épít fel, amelynek falai között a kultúrára fogékony olvasó szabadon járhat-kelhet, egy-egy csöndes zugban elmélkedhet, s esetenként akár el is tévedhet. Mélyen ontológiai ihletettségű, intellektuális líra ez, melynek bonyolult, labirintusszerű járataiban türelmes Thészeuszként találhatjuk meg Ariadné fonalát.

       (A költészet mint élő múzeum) Tőzsér Árpád költészetének tengelyét az idő (jelképei mindenféle órák, ú. m. vekkeróra, ingaóra, homokóra) és az emlékezés alkotja, mely szoros viszonyban van az identitás és a hagyományfolytonosság kérdésével. Ez utóbbi kettő szintén nem választható szét egymástól, hiszen önazonosságunk csak a személyes és a tradíció által közvetített múlt feltérképezése révén manifesztálódhat. Az emlékezés többféle formája is fellelhető Tőzsér költészetében. A személyes emlékezés lehet monológ jellegű autobiografikus, mely vagy villanásszerű epizódként (Barbarossa-terv, Egy iskolai évkönyvre, Gőz a víz fölött, Sötéttiszta), vagy montázsszerűen (Mittelszolipszizmus) idézi fel az ősöket, gyerekkort, ifjúságot. Lehet kommunikatív-nemzedéki, melyben egy „outsider” a befejezés dialogikus kiszólásával a múlt példáján keresztül a jelenhez is szól (Jalousionisták). A Csatavirág című utolsó kötet „létdalaiban” az emlékezés vagy kényszerű--kényszerítő létállapottá („Emlékből nincs kiút, keríti a nemlét, / gúzsprésként nyomja ki belőle a színbort.” – Színbor), vagy világképalkotó erővé válik („úgy látja: egyetlen emlék a világ.” – Korunk hőse). A személyes emlékezésnél azonban hangsúlyosabb Tőzsér Árpád költészetében a kollektív és/vagy kulturális emlékezet, mely képes felidézni az elveszett édent, hogy annál élesebbé váljon korunk transzcendenciahiánya, mítosztalansága. E költészet alapállása a nietzschei világképet tükrözi: „...mítosz híján odalesz minden kultúra természetes alkotóereje: mert csak a mítoszok övezte horizont zár szoros egységgé valamely kultúrát, tereli ugyanazon mederbe egész folyamatát, minden mozgalmát. (...) És előttünk a mítoszát vesztett ember, aki minden múltak közepette múlttalanul és múltra éhesen, örökké kielégítetlenül kapar és kurkász, hogy valami gyökeret leljen.” E költészet is tisztában van azzal, hogy a legfennköltebb kulturális értékekről is lefoszlott már az abszolútum aurája, mégis hisz abban, hogy archaikus és klasszikus mítoszainknak identitásképző szerepük van, mértékadók a modern ember számára is, hőseik történeteiben személyes sorsunkra ismerhetünk. Tőzsér a folytonos mesélhetőség hitével és az olvasó dialógus-létbe állításának szándékával újraír, átír, felülír, egymásra ír régi (és új) történeteket, mítoszokat (Panem et circenses, Efebosz a téren, Danton, Vezér-monológok, Palimpszesztus).
       A hagyomány az emlékezet révén képes a bennünk visszhangzó értelmes megtapasztalására s annak felfedésére, hogy a világ elemei nem lineárisan, inkább holografikusan elrendezettek, s a transzcendens világ tipikus időviszonya az egyidejűtlenségek egyidejűsége, a földié pedig az örök körforgás: „A sors nem múltból jövőbe, / inkább csak körbe léptet, / arcodon sírások körme / mutatja időben-léted. // A miocénben időzöl, / ijesztnek jégár-dagályok, / hűlt földön magányod gőzöl, / grenz-erfahrungodat várod.” (Határtapasztalat) A hagyomány tehát képzeletbeli múzeum, azonban Gadamer szerint „nem szubjektív gyűjteménye a múlt darabjainak, és pusztán nem azért van szükségünk tradícióra, hogy konzerváljuk a múltat, hanem átültessük a jelenbe. (...) Az átültetésben pedig az is benne van, hogy valami régebbit megtanulunk új módon mondani és megérteni.” A tőzséri (és minden valamire való) líra egzisztenciális tétje pedig nem más, mint önmagunk és a világ megértése. Ezt látszik igazolni még Tőzsér Árpád tudatos versátírói és újrarendezői gyakorlata, hiszen az egyes művek kötetről kötetre való újrafelvétele, átírása (vagy kihagyása) a verseket nem csupán önmagukban álló zárt egészként, hanem a visszatekintő önértelmezés alakzataként is olvashatóvá teszi, de arra is ráébreszthet, hogy nincs végleges forma, az örök lezáratlanság vágya és kínja életünk nagy paradoxona.

       (A költészet mint theatrum mundi) Az emlékezés mellett Tőzsér lírájának másik feltűnő sajátossága a szerepjátszás, azaz nem csupán újraírja, hanem maszkokba bújva újra is játssza a hagyományt, tisztában lévén azzal, hogy ha nincs átélés, a tradíció konvencióvá válik, historizmussá fakul. Musil szerint az irodalom célja „nem önábrázolás, mindig belehelyezkedés, önmagunkat nem megismerő, hanem átélő, elszenvedő, furcsán érző és akaró objektumnak ábrázolni.” Az én-azonosság problémájáról Tőzsér Tóth Lászlónak így nyilatkozik: „Az én magánember-létem csupán egyetlen lét valakinek a számos létezésmódja közül. Az a Valaki pedig megnevezhetetlen, egy megnevezhetetlen egzisztencia, egy metafizikai görcs a világmindenségben. Azzal van adva, hogy minden megteremtett arcától, helyzetétől igyekszik különbözni.” Számára tehát „nem az egyéniség a döntő, hanem az állandóan új egyéniségbe menekülés szabadsága.” 
       Tőzsér költészetében olyan egyszemélyes színházat teremt, melynek forgatókönyvírója, rendezője, összes szereplője és nézője, sőt súgója is egyaránt ő. A színpadon egyszerre zajlik egyén és világ drámája, melyben néha a tragikum, néha a komikum, de legtöbbször a tragikomikum a meghatározó. A nézőpont lehet emberi, a benne-lét, de egyszersmind a kint-lét pozíciója is : „nem tudom elviselni / hogy köröttem minden olyan, mintha / ripacsok játszanának / egy dilettáns komédiában.” (Euphorbosz monológja) De lehet egy Madáchot idéző tisztán kívülálló, luciferi: „Meg kell mondanom, a szememet / e látványos darab fölöttébb szórakoztatta, / de a lelkem, a lelkem az érintetlen / maradt tőle.” (A forradalmakról és a lélekről faggatják) A fenti, égi nézőpont szintén ironikus: „Innen, az égi zsinórpadlásról nézve a Föld csak süllyesztett / színpad, amelyen nem akar véget érni a Huszadik század című / frivol dráma.” (Adieu, Föld!)
       A virtuális színház drámaírója és egyik színésze a hanyatló, ezüstkori Rómában élő „költői lelkületű filozófus”, Euphorbosz lehetne, akiről Tőzsér egy Németh Zoltánnal folytatott interjúban ezt vallja: „Az Euphorbosz monológja című kompozíciómban Euphorbosz tulajdonképpen virtuális drámaíró, aki abban éli ki drámaírói hajlamait, hogy drámaként éli meg és adja elő – saját magának – a saját sorsát és környezete eseményeit.” 
       További színészi szerepekként („felnőtt mimikri”) a lírai én maszkok sokaságát magára öltve, száz alakban életre kelve sokszorozódik meg, s hozza létre én-konstrukcióit és alteregóit. Két komikus-ironikus írói alakmása „a lét nélküli tudatú”, „mittelszolipszista” Mittel Ármin, közép-európai költő, aki hol a bazini, hol az n.-i elmegyógyintézet lakójaként tűnik fel, s „feltalálja a vers nélküli verset” és Franz Xaver Kappus kapitány, Rilke dilettáns költőtársa, aki „hiszi, hogy Rilke, bár – Kappus”, s akinek hol „aranyerét (meg)operálják”, hol „önmagába mélyed, s megvizsgálja a mélységeket, ahonnét élete fakad.” Tragikus szerepfigurája Szent Sebestyén vértanúé, aki „agyonnyilaztatását túlélte és börtönbe zárták.” (Sebastinus mondja) Az ókori római szatíraíró, Juvenalis figurája révén a rezonőr szerepében jogot formál kor-és erkölcskritikára, s teszi mindezt nyers, vitriolos, indulatos stílusban. (Juvenalis I., II.) Eltúlzott groteszk- drámai szerepkör Vrba úré, a kiöregedett ripacsé, akinek „ágytálért és ibuprofenért” való látványos üvöltése, sírása, jajveszékelése még sokáig borzolhatja a nézők idegeit. (Vrba úr) Közvetett szerepekként foghatók fel a nyelvben feloldódott szubjektum Tanulmányok költőportrékhoz című ciklusbeli „hangjai”, mely megszólalásmódok azt a József Attila-i gondolatot tükrözhetik, hogy „hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat.” A pálya végéhez közeledő virtuális színész V. N. mester bőrébe bújva elkészíti számvetését: „Nehéz szerepeim ha voltak, / megküzdöttem velük hiven. Rossz (s jó) vagyok, akár e korszak, / embernek gyarló, bábu nem.” (V.N. mester testamentuma)
       Végül színészként, nézőként, súgóként s rendezőként is eljön az a pillanat, mikor tisztában kell lennie, hogy a függöny óhatatlanul legördül. Mint író, „nézi az ég merev lapját, s érzi, nem lesz több könyve.”(Historia Arcana) Mint súgó, tudja, „a ’kijár’ itt olyan végszó, / amelynek hiteles folytatását csak innen, e kerti verem / súgólyukából mondhatom be.” (Euphorbosz monológja) „Az utolsó jelenet” rendezőjeként „felfut / a színpadra, s csak áll. /(...) Nem jut / eszébe semmi, csak ez: Finita...” (Finita la Commedia) Nézőként maga is az előadás részévé válva – immár felfüggesztve a kívülálló nézőpontját – a személyesség okán rádöbben a darab tragikus mivoltára: „S én, jaj, ott vagyok fizetett néző, hol véres szemekből / végleg kipatakzik a nézés, s a sorsom eldől.” (Historia Arcana) Színészként az utolsó szerepben Hamlet álarcát magára öltve – mint egy modern performance-ban – saját teste is színpaddá válik („a bőr, a test, a mell: színpad), s rituális áldozatként halálát kétszer is eljátssza. Egyszer Hamletként („Másra sújt, ön-szívére céloz” – Hamlet), egyszer pedig egy József Attilát idéző modern kori végzetdráma tragikus, névtelen hőseként („Kaptál egy álszent világot, / hol már az isten is álnok, / s lettél globális árva – / Hajtsd le fejed a sárba.” 
Globális árva)
       Láthatjuk, a szereplehetőségek tárháza a tőzséri színházban szinte kimeríthetetlen, a maszkok sokasága egyszerre nyújt lehetőséget a rituális rejtőzködésre és a vallomásszerű önfeltárásra. Nem a posztmodern arctalan szerepjátszó hajlama, inkább a klasszikus és későmodernség magatartása ez, hiszen Oscar Wilde szavai szerint „Egy szép maszk sokkal többet árul el gazdájáról, mint maga az arca.” Tőzsér maszkjai közül már többen kiemelték Mittel Árminét, aki a szűkebb haza, Közép-Európa groteszk-ironikus figurája. Tőzsér szakítani kíván a közép-európaiság illúziójával, ezért Ármin lakhelye nem valóságos földrajzi táj, inkább fiktív, metaforikus: „Az ismert formákon túl van e kör, / túl és innen: örökké az uton. (...) Egyik parttól a másikig botol, / s érzi: ő a körök közt a Között.” (Mittelszolipszizmus)

      (A költészet mint katarzis és/vagy kultúrsokk) A kötetet végigolvasva egyre nyilvánvalóbbá válik Tőzsér lírájának az a modernségben gyökerező életérzése, amit Karl Jaspers így fogalmaz meg: „Egy olyan világban, amely csak mint külső rend létezik – szimbolikus jelentés és transzcendencia nélkül – , üresen hagyja a lelket, és nem felel meg az embernek, aki, ha a lélek magára hagyja, visszaszorul saját elemei közé: kívánságaiba, unalmába, rettegésébe, közömbösségébe. Ebben a világban az egyén magára hagyatva, egyedül él. S ha filozofikusan akar élni, saját fáradságával kell felépítenie azt, amit a világ nem ad meg neki.” Tőzsér Árpád poeta doctusként teremt maga köré egy bonyolult utalásrendszerekkel átszőtt, kultúrhistóriai vonatkozásokkal terhelt filozófiai alapozású versvilágot, ám a Csatavirág című utolsó kötetben -- a forma-és eszköztár imponáló gazdagságának megtartása mellett -- érezhetően egy letisztultabb, sűrítettebb ábrázolás-és kifejezésmód felé halad e líra („a csöndbe térnek a dalok”).

(Palatinus Kiadó, 2010)

Ujlaki Csilla

(Műhely 2011/3)

  
  

Megjelent: 2014-08-10 13:19:55

 

Ujlaki Csilla

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.