Videó




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Ujlaki Csilla: Kitartott, pontos hétköznapok - Mesterházi Mónika: Nem hittem volna

 

Nincs két világ

     A költő Nem hittem volna című kötetének versei “jelentéktelen” dolgokat, a hétköznapok apró tényeit, emberi gesztusait, a lélek belső rezdüléseit, hangulathullámzásait mutatják be (Tél, Nemalvás, Rosszkedv, Tejespohár, Találkozás). E költészet alapállása az egzisztenciál-hermeneutika felismerése, mely szerint “nincs két világ, egy, amelyben nap nap után élünk és egy másik, amely az előbbi megítélésének lehetőségét alkotó értékvilág lenne, s amely felé mintegy törekednünk kell”. Tehát “nem vagyunk két világ polgárai, az egyikben mindennap cselekvőn, a másikban a jó, az igaz, a szép iránti szemlélődő odaadásban” (Bacsó Béla). A költői magatartás fő vonása a fölényes felülemelkedés helyett mindvégig a figyelmes jelenlét, ítélkezés és minősítés helyett a versbeszélő csupán a körülöttünk levő világ és önmaga regisztrálására törekszik.

     A művek jellegzetes évszakai a tél és az ősz (“ez a novemberi oldalsó napsütés: besüt, / maszatosnak mutat üveget, kedvet, s mire / kifényesíted, nincs mit visszaverjen”), terei főként a szoba és a metróaluljáró, szereplői kutyák és egyszerű emberek, a társadalom kitaszítottjai (“Négy gyerek, munka nincs – zörgött a metró, / a szatyrok: lakás sincs – levegőt sem vett, / beszélt, mikor leszálltam, csak lemondó / szemén látszott: nem lesz panaszfala”), alapélménye pedig a magány, a szorongás, a várakozás, a lemondás (“négykor már a sötét bekerít / most negyed öt de nem alszol / túl sötét a sötét odabent / túl sok a fény januárban”).

 

Játék és irónia – költői önkeresés és szerepjátszás

     “Hiányok vonzásterében” születő líra ez (“képzeletbeli dolgok hiányoznak, ugyanaz, / ami lehetne, ahogy lehetne, örökké, / de nincs, de nincs, de nincs”), melynek azonban az érzelmes önsajnálat soha nem sajátja, sokkal inkább jellemzője a játékos irónia. Íme néhány rövid vers ennek igazolására:

"Elmegyek, hogy visszajöjjek,
nem vagyok, hogy meglegyek,
hogy a semmiben hiányom
szorítson egy kis helyet.
(Ha nem vagyok)
Ez addig könnyen van,
Míg nekem könnyem van.
A szívem hűteni jégbe?
Csak énekelni ne kéne.
(Szereplés: túl sok szerep)
még nem álmos az elme
de majd elmos az álom
se életem nem élem
se halam nem halálom"

(Morgenstern-dal)

      Játék és komolyság, nehéz és könnyű sajátos vegyületei e versek, a könnyed dalszerűség mélyén ott lappang a “szellem önkínzó gyakorlata”, az önmegsemmisítés és önteremtés egysége. Komoly önábrázolás azonban nemcsak azért nem lehetséges, mert megszűnt a tragikus és komikus közti határvonal, hanem azért sem, mert “a személyiség megőrzendő ősmagja egyfajta fluidummá válik, álarcok sokaságában sokszorozódik meg, méghozzá (néha) annak reménye nélkül, hogy valaha is szilárd középponttal bíró egységgé és erődítménnyé alakulhat át” (Losoncz Alpár).

“Álarc mögül kifelé huhogsz
Álarc mögött csukott szemedtől megriadsz
Tükrödre ébredsz: álarcod riaszt”
(Egy kérdőjelről – Episztolák Anakreónnak)

    A költői-emberi útkeresés során különböző szerepek felpróbálása és levetkőzése szükségszerű is, hitelessé és teljes érvényűvé azonban csak akkor válik, ha az adott pillanatban egyszerre jellemzi a teljes azonosulás és a distanciateremtés. Ezeknek a játékos költői szereppróbálgatásoknak a példái, egyszersmind a magyar költészet hagyományainak “intertextuális” megidézései a következő versek: az adys, József Attilá-s hangütésű Song (“elnyúlok a haraszt alatt / és rájuk fütyülök”, “Alkalmazkodni nem tudott / a síromon ezt olvasod / galád világ, galád”), Az üstökös című Vajda-parafrázis (a konkrét természeti jelenséget l. a címlapfotón), a népdalok tisztaságával és a balladák tragikumával szóló Holdvers, Babits Messze... messze című versének újraírása az angliai élményeket megörökítő Utazás. 
Ebből egy remek miniatűr:

"A hódítók hódoltak istenüknek:
Sok díszes templom a csaták helyén.
Virágkosár ablakban, oszlopon.
Tömör színek. Néhány bolyhos tehén."
(Dél-Anglia)

      A csattanóra épülő babitsi befejezés elvágyódásával ellentétben az idegenbe “tévedt” ember magányát, hazavágyódását fogalmazza meg lakonikus tömörséggel:
Bevonták a hegyeket.

"Hegyek nélkül
esőben, idegenben
egymagam mire megyek?"
(Ősz, ösztöndíj)

       E versek nem csupán szereppróbálgatások, de posztmodern ihletésű nyelvjátékok is, hisz szükségszerű, hogy az “áttűnések” nyelvi szinten is tükröződjenek. Így fér meg akár egy versen belül is tárgynyelv és metanyelv; vegyülhet egymással népi szólás, banális közhely, költői metafora és kommersz slágerszöveg.
     “Pontos fényképek. Kevés érzelem” – szól a hangulatjelentés az angliai tájat szemlélve. A két mondat akár Mesterházi Mónika verseinek jellemzése is lehetne, amennyiben érzékenység és érzelmesség között különbséget teszünk. E versvilág kifejezésére leginkább megfelelő forma a lírai rövidvers, melynek lényege “a maximális távolságtartás a létező adottságától, s egyben törekvés arra, hogy elnyerje a lét végsőkig vitt szemléleti redukcióját... A költő kétségbeesett sóhajai ezek a formák, melyekben emléket hagy magányos útja kínjairól, irányjelzőket tesz ki a lét labirintusában” (Bacsó Béla).
     Az önkeresés mellett/közben a költői hovatartozás kérdése is felvetődik néhány versben. A “számvetés” végkonklúziója ismét ironikus:

“Hova nem tartozásom
Le sem törleszthetem

• • •

a tisztelet kijár
már ennyi év után
mint fogból a tömés”
(Tartozik–követel)

 

Találkozások

Az önmagunkkal való találkozás, az önazonosság megtapasztalása, az önmegismerés lehetősége az irónia ellenére is alapvető vágy Mesterházi Mónika számára. Ezt tükrözi az augustinusi parafrázis (“Mert / ha nem kérdik / tudom, ki vagyok.”) és Az azonosságról című filozófiai ihletésű vers elmélkedése:
“Ki miben hasonlít, abban különbözik.
Az azonosság számára pedig nem marad leírás.
Különbségeit magában hordja érvényessé.”
     A beteljesült önazonosság megszünteti a másságot. Ennek előzménye azonban annak felismerése, hogy az Én mindig a Másik által közvetített, hisz csak a másikban, a másik által fedezheti fel saját magát. Így juthat csak el az “igazságosság filozófiájához”, mely “a Másik fogalmát tekinti kiindulópontnak. A szenvedőre irányuló részvét közelebb vihet az igazsághoz, mert a másik, aki különbözik tőlünk, 'közelebb áll az Istenhez, mint az Én'” (Lévinas). Ez a minden hivalkodás nélkül való részvét-etika teszi mélyen humánussá a Találkozások című ciklus verseit.

“Akármit dúdolhatok én magamban,
a szenvedő hegedű hangja vár,
akárhányszor jövök a mozgólépcsőn,
és bármi húz-von engem, ugyanaz
a látvány: a képviselőknél arcról
a koldusokat jobban ismerem.”
(Szesztina-próba)

       A “megszomorítottak és megalázottak” mellett a ciklusban (kötetben) még nagy számban tűnnek fel mindenféle kutyák: “gondterhelt vakvezető kutya a tömegben, feszültségmérők, csavargók emberszámba vett kutyái”. “puha. lógófülű ismerkedő kölyök s egy Csámpás nevű saját kutya, mely “az állatorvos szerint tacskó és németjuhászeb keveréke”. Kutyák és emberek... Sorsuk a (szám)kivetettségben összefügg és összetart (“a kutya volt a közös nevező, / barátságosság törtvonal alatt”), viselkedésben sokszor szembetűnően hasonlók (Vigyázz magadra, Kutya-távlat, Csámpás, Emberszám, Jöhetsz, mehetsz (Ex-kóborkutyára). A Felbukkant – Behívtam hősének nézése is “Kutyatekintet volt, de a kutya / pontozott ritmusa nélkül”. E versben benne rejlik az is, hogy a másik léte bennünk a szeretet egy formája, még akkor is, ha a szeretet mozdulata nem mindig érkezik meg “rendeltetési helyére”.
A másikkal való találkozás lehetősége, pillanata nem a beszéd, hanem a szemlélődés, a figyelmes jelenlét, az a fajta nézés, mely egyszerre tekint kifelé és befelé.

“De mire gondolok egy régi arcról,
akihez éppen utazom a lépcsőn,
amikor azt hiszem, tudom, mi vár,
mert a véletlent is mind ismerem
meg őt magát is, magamból, magamban.
pedig teljesen sosem ugyanaz?”
(Szesztina-próba)

       Ókori és modern filozófiák egyaránt kiemelik a szem, a látás fontosságát, mely az intuitív gondolkodás előfeltétele. A mozgólépcsőn szembejövő arcok mögött emberi élettörténetek rejtőznek, mozdulataik, rezdüléseik az átható tekintet, az intenzív figyelem révén sorssá válnak.

“arcok, szemben is arcok, mennyi
jelenlét: mindnek a gondját tudni?

... ... ... ...

akinek hurcolod
a jelenlétét, hogy nem hagy gondolkozni se
néha, azt inkább szereted, a többi utast
megnézed, ha ismered és ha úgy jön: felismered.”
(Ismerős)

 

Az élet mint nyírfa

     A lét labirintusának állomásait végigjárva, a mindennapok közérzet-analíziseitől (A napsütésben, Vigyázz magadra ciklusok), az angliai úti élmények honvágy-érzésén (Utazás), a Formák költői szerepjátékain, a Találkozások részvét-etikáján át és a Tartozik – követel számvető jellege után a kötet utolsó ciklusának (Vulkán) megrendítő személyes önfeltárulkozása a Sors bona című létösszegző prózavers, mely intim női napló az ártatlanság elvesztéséről és annak tragikus következményeiről, a kamaszlány bűnével (?) szembenéző fiatal nő “elhatározásáról”. A mű azt sugallja, hogy megtalálni önmagunkat nem más, mint szembenézni a múltunkkal, leszámolni az illúzióinkkal, személyiségünk feladása nélkül fogadni el a ránk mért sorsot. A vers Utóhang-jában (Elhatárolom magam) Mesterházi Mónika – mintegy visszavonva az “elrettentő” személyességet – óva inti az olvasót, hogy vallomását erkölcsi nézőpontból, vagy az emberi önsajnálat példájaként olvassa: “... azt gondolom, / a költészet nem szomorú vasárnap, / csak kitartott, pontos hétköznapok” – hangzik az ars poeticának is beillő kijelentés. A kötetzáró Nyírfa című prózai emlékezés egy kilencéves kori élményt idéz, melynek alapja egy nyírfácskáról szóló orosz népdal: “Sírni kezdtem az orosz népdalon, a fát sirattam hogy földre hajlik, és talán csak végső igazságtalanságként tettem zsebre, hogy az éles bánat éppen az én örömömnek fáját járja át. Azóta viszont tudom, hogy vannak ilyen dolgok.”
       Mit tehetünk mindehhez hozzá? Talán csak annyit, hogy megszületett a mester(házi)mű, mely Goethe szavaival nem más, mint “mindazt, amit valaha tettem, egyetlen pillanatban látni és megérteni”.

(Belvárosi Könyvkiadó, 1999)

Ujlaki Csilla

(Műhely 2000/5)

  
  
 

Ujlaki Csilla

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.