Videó




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Ujlaki Csilla: Csigavonal - Hárs Ernő: Aranyhíd

 

Hárs Ernő új kötete főként az 1993–1997-es évekből válogatott saját verseket, illetve műfordításokat tartalmaz, színes palettát nyújtva Tassótól Goethén, Rilkén és Garcia Lorcán át a ma is élő Touré guineai költőig. A költő eddigi művészetét nyomon követve észrevehettük, hogy alkatánál fogva eredendően jellemző rá az örök búcsúzó magatartása: “Régen megszoktam, hogy mindent úgy nézzek, mintha utoljára látnám...” – írta 1971-ben, a Római ősz című esszéjében. Jelen kötetének alcíme (Versek és műfordítások innentől odaátig) és a cikluscímek (Feltámadásra várva, Őszi hegycsúcsok között, Zarándokút, illetve az Űrrepülés című párbeszédes mű) és a válogatott műfordítások tematikája is ezt jelzi.
      Mielőtt az esztétikailag is igényes kiadású könyvbe lapozna az olvasó, fekete borítóján egy különös, elgondolkodtató, varázsos festmény ejti ámulatba. Turner Eső, gőz és sebesség című képe, melyet a festő 70 éves korában készített. Világoskék ködbe, párába burkolózó, elmosódó aranysárga táj egy tavon lebegő pici magányos csónakkal, s egy feltartóztathatatlan sebességgel robogó-közeledő vonat. A kép sokféle szimbolikus asszociációt idézhet: egy örök állandóságú aranykor letűnt, ám bennünk őrzött világát és egy új, nem kevésbé ámulatot keltő, a korlátlan szabadság illúziójával kecsegtető életforma békés vagy nyugtalanító egymás mellett élését. A látszólagos mozgásban rejlő örök mozdulatlanságot, az utazás valahonnan valahová tartó, de még a meg-nem-érkezettség állapotában lévő örök átmenetiségét.
       Az utazás Hárs Ernő számára külügyi diplomataként 1976-ig valóságos, polgári létforma volt. De már akkor is érezte ennek az életformának “ritka szabadságát”, melynek metaforikus jelentése nem volt más számára, mint “kilépni az egyik rendből és nem záródni be tüstént a másikba”. Jelen kötetében spirituális utazóként lebeg “a mindenütt s a sehol közé szorulva” formátlan tágasságában, melyben a “kezdet s a vég annyira hasonló”. Ebben a transzcendens térben és időben válhat csak belsővé és magától értetődővé annak az örök bölcsességnek a tudása, hogy “ami lent van s a magasban, / azonos és oszthatatlan” (Halottaknapi ének). Ez a lét “lépcsőfokait”, “hullámgyűrűit” végigjárt, kozmosz felé nyitott ember legvégső tudása: a dolgok különbözőségében megsejteni az Egyet, s a kettejük közti különbséget nem ellentétként, hanem hasonlóságként tételezni.
       Hárs Ernő a Hamvas Béla-i értelemben melankolikus. A melankólia Hamvas szerint “nem a kedély dolga, nem érzelem, nem betegség. A melankólia a mulandóság végső állomása, az élet utolsó, legeslegutolsó csepp méze. Ez a végső gyönyörűség és a legvégső tudás”. Ez egyben belátása annak is, hogy e tudás lényegét tekintve azonos a nem-tudással.

“Káprázat minden, hihetünk akármit,
a nemtudáson nem lát át szemünk.
Hogy létezünk, éppúgy semmit se számít,
mint az, hogy holnap csak emlék leszünk.”

(Elúszó arcok)

Melankolikus Hárs Ernő abban az értelemben is, hogy versei nagyrészt “őszi ködfoltok”, “szürke rétek”, “elúszó arcok”, “ég hűlő kékje”, “rézbőrű estek”, “végtelen csend” és “füstté vált ének” szín- és hangfoszlányai. A melankolikus kontemplatív alkat, legfőbb létformája az emlékezés, a várakozás és a sóvárgás. A világ efemer kicsinységeit átugorva az in illo tempore létező csak a pillanat örökkévalóságba emelésének szintjén érdekli. Hárs Ernő legfőbb vágya “a szilaj tülekedésben” egy “életelőtti csend, életutáni béke” elérése, közben azonban rá kell döbbennie, hogy “miközben mint magzat az anyaméhben / nő bennünk a hiány”, úgy apad “a valaha nevünkre írt titokzatos örökrész”. Megtapasztalva “a teremtő s a teremtmény közötti / kitölthetetlen hézag szégyenét”, úgy érzi, a múltba tekintve ismét végig kell járnia a földi élet stációit. A számvetés előfeltétele azonban – a Szabó Lőrinc-i példa alapján – a szigorú önvizsgálat: “hazugság nélkül szembenézni / önzéssel, vággyal, bűnnel és halállal”.
Jaspers szerint az utat járva “az ember sohasem lehet teljesen és végérvényesen megelégedve önmagával, önmaga megítélésében sohasem támaszkodhat csak önmagára. Cselekedeteire vonatkozóan elvárja embertársainak ítéletét”. Hárs Ernő, ki önmagát egy versében “túlélőnek” aposztrofálja, jobbára már csak halott barátokat faggathat. A Z. Szabó Lászlót megszólító Égi vámos című versben a himnusz tiszta hangján kéri vezetésre, tanúságtételre a barátot és költészetének őszinte méltatóját:

“Te légy tanúm, hogy nem Duna-kavics,
mit gyűjtöttem, s te váltsd be, ha hamis
akadna közte, tiszta égi vámos!”

      A kötet sok versén vonul végig az alkotópályát vizsgáló költő “örök kételye”, a “süket fülek prófétájának” bűntudata “egy még át nem adott üzenetért”. Bűntudata azonban csak annak a küldetéses költőnek lehet, aki úgy vállalta egykor a váteszköltő szerepet, hogy már az indulás pillanatában tisztában volt a naivul, közvetlenül felfogott megváltás lehetetlenségével. “Konoksággal vállalni az irányt” annyit jelent, mint megőrizni és továbbadni az értékeket, legyen az művészi érték, történelmi példa vagy erkölcsi tartás. Ilyen értelemben az aranyhíd (mely a hagyomány szerint az aranykorban az ősi Szellem-Ember által épített, majd leomlott kilenc hídból az utolsó megmaradt) nem csupán “a két baráti part, az élet s a halál közt húzódik”, hanem az egyetemes értékőrzés szimbólumává is válik Hárs Ernő költészetében. Nem alaptalanul írta róla egyik méltatója, hogy ha létezne a Nyugatnak negyedik nemzedéke, Hárs Ernő közéjük tartozna.
       Remény és kétely, fölöslegesség- és kiválasztottság-tudat, küzdés és lemondás, öröm és csalódás, a dolgok közti kiegyenlítődés vágya és az abszolút kiegyenlítődés lehetetlensége között feszül az aranyhíd, mely alatt a bomlás-feloldódás és megtisztulás-újjászületés vize örvénylik.
A kételyt, a lemondást erősíti, aláhúzza a bennünket körülvevő külvilág, mely a káosz, a létrontás és a morális krízis profán színtere, benne az elmúlt negyven év magyar történelmével a “csalódások földje”. Ebben az infernó-járásban, melynek metaforái az örök hiábavalóságot szimbolizáló “rögeszmés ingajárat”, “az egy helyben bolyongás” és a végzet felé tartó “gyilkos vágtatás”, az egyén a lét rettenetét tapasztalhatja csak meg:

“A rettegés köt perchez perceket,
a véletlen kockáz fejünk felett...”

(Felhőszakadás)

       A magát “meszesgödör” nemzedékhez soroló Hárs Ernő számára a lét rettenete nem csupán divatos póz, hanem megélt történelmi tapasztalatok realitása is egyben. Szükségszerű, hogy a totális egzisztenciális válságot megtapasztaló, légüres térbe került lélek a világon felülemelkedve archimédeszi pontot keressen, még akkor is, ha tudatában van annak, hogy

“Szünet nélkül keressük közepünket,
s végzetünk mindvégig a perem.”

(Elúszó arcok)

      Mi az, amit az irracionális élettel, a mulandóságba merülő hiábavalóságokkal szembeszegezhet az egyén?
Mindenekelőtt a természet aranykort idéző örök szépségének elementáris erejű felmutatását (Cseresznyefaág), meg-megújuló misztériumának csodálatát (Hétfátyoltánc). A természet “személyiségformáló élmény”, a transzcendencia megtapasztalásának, az ember öntudatra ébredésének terrénuma, melynek örökkévalóságba emelt esztétikai látványa “útravaló vigasz” lehet a másik part felé tartó léleknek (Sétáló árnyak). A mulandósággal szembeszegülve idézi fel a szülőföld, az ifjúság emlékeinek színtereit: a régi házat, a Szigetköz “mitikus tündérvilágát”, a “serdülőkor elvesztett paradicsomát”, a “hajdani malom vén falait”, az azóta felrobbantott Lajta-hidat (az aranyhíd földi mása?), a Ruszt és Sopron közti útvonal emlékeit.
Az emlék megtartó erő, emlékezni csak az itt maradottak, a “túlélők” tudnak. Az emlékezés nem csupán szülőföldre, gyermekkori tájra, hanem elhunyt barátokra, kortársakra is kiterjed. Reménykedő-kételkedő párbeszédet folytat Z. Szabó Lászlóval (Égi vámos), csendes-tűnődő kérdésekkel szólítja meg Hrabalt (Defenestratio), rezignált mélabúval társalog Kotsis Istvánnal (Aranyhíd), s himnikus hangon tisztelet Szabó Lőrinc, a mester előtt (A huszonhatodik év költőjéhez). Az emlékezés annak bizonyítéka, hogy mindannyian magunkban hordozzuk valami módon azokat az embereket, akik példát adtak nekünk, akiket szerettünk, de már nem lehetnek közöttünk. Az érzékelhető hiány jelenlét, a megőrzött jelenlét pedig átmentési kísérlet az örökkévalóságba.
A “gondolat törékeny lélekvesztőjét szétzúzó” szavakban megrendült, az anyanyelvhez mégis hűséggel ragaszkodó művész számára végső menedék, megtartó erő lehet a költészet is, mely

“Két csend között kiáltva,
a születés előtti
és a halál utáni
semmi közét kitölti,
éteri s kannibáli.

• • •

Azt foglalja magában,
mi rajta kívül is van,
magának hozva törvényt,
hogy a percből, mely illan,
csapódjék ki öröklét.”

Az öröklét még az önzés világából kilépő, csendesen építkező szeretet révén nyerhető el. A szeretet vállalása Hárs Ernő részéről nem etikai, hanem metafizikai döntés, “a teljes emberré” levés előfeltétele, tudatára ébredése annak, hogy létünk a szeretetre való képességben adatott (Egyetlen üdv, A 151-ik zsoltár).
       A “zarándokutat” vertikálisan és horizontálisan is végigjárva, egyik parttól a másikig pásztázva, alvilági lényeket fel- és megidézve, a hegy sziklacsúcsáról szédítő mélységbe tekintve, tisztásokon megpihenve a lírai alany végül eljut emberi-költői pályájának alapmetaforájához, mely egyben az egyetemes lét geometriai ősképe, a tovább le nem egyszerűsíthető abszolút alak plasztikus látásmetaforája. A csigavonal egyszerre irányul ki- és befelé, s halad lefelé ívelő görbületek útján is felfelé, majd vissza is megismételve útját jut el megint önmagához, az örök visszatérést szimbolizálva. Hamvas Béla szerint “Minden beavatás célja az, hogy az embert a lét egységébe emelje, s a divináció útján a célhoz megérkezett, a megváltott, a megszabadult, a lét egységét helyreállított ember aztán az életbe visszatérjen és ott az emberiséget magához emelje”. Ennek a vágynak lírai megfogalmazása Hárs Ernő Csigavonal című verse.
       A személyes és egyetemes lét alapképletének meghatározása után nem marad más hátra, mint Juhász Gyula-i közvetlen egyszerűséggel megköszönni mindent, Kosztolányit idéző döbbent-ámuló csodálkozással búcsúzni az élet teljességétől, s babitsi mélységeket-magasságokat megszólaltatva elköszönni:

“Szép volt, hogy vendég lehettem e bolygón,
ha oly hamar felejti is nyomom,
ahogy a kurta zápor, tovaporzón,
elpárolog a forró homokon.”

(Szép volt)

A búcsú után a lélek az űrbe szakadva leveti a lírai pátosz köntösét, hogy a könnyed irónia álarcát vegye magára. s Madách űrjelenetét blaszfemizálva megmutassa lényének játékos oldalát is (Űrrepülés).
       Hárs Ernő Aranyhíd című kötete az élet nagy kérdéseit, a lét végső dolgait boncolgatja. 
Elszemélytelenedő, “posztmodern” világunkban sem mond le a lírai személyességről, klasszikus műfajokról, formai mívességről és a gondolatról, tehát a költészet szakrális funkciójáról. Önmegvalósítás és az igazság kimondása Hárs Ernő világában elválaszthatatlan fogalmak. Mindvégig hű maradt A tiszták igazsága című esszéjében megfogalmazott ars poeticájához, mely szerint a költő az, “akinek boldogsága, sőt az élete árán is ki kell mondania a csalóka látszat mögött lappangó igazságot. Nem a véglegeset, a talán csak évszázadok múlva megállapíthatót hanem az esendőt és ideigleneset... Ez az önpusztító őszinteség az utolsó üzenet az édenkerti ártatlanság színpompájából”. 

(Orpheusz Könyvek, 1997)

Ujlaki Csilla

(Műhely 1998/4)

  
  
 

Ujlaki Csilla

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.