Keresés a honlapon:

Zilahy Tamás: „Maradjanak velünk!” – Rendhagyó interjú Both Andrással

 

„Maradjanak velünk!”

 

Ez most nem szokványos interjú, inkább baráti terefere Both Andrással.

Hogy ki ő? Egy színész, akinek a karakteres hangját nap mint nap hallani a tévében. Közel harminc éve van a pályán, és rengeteg szerep fűződik a nevéhez. Na meg számtalan reklám. Már látom is a fintort az arcokon. Reklám? Ahhoz színész kell? Bizony, ahhoz jó színész kell, hogy a sok ilyen-olyan terméket meggyőzően nyújtsa át a potenciális áldozatnak. Hitelesnek kell lenni, és ő az. Hasonlítsuk össze a szappanoperák leckefelmondós „színészeivel”! Ég és föld!

Színhely: budai kiskocsma a délutáni órákban. Hajszálpontosan érkezik, mint mindig. Tíz éve nem találkoztunk. Azelőtt szinte mindennap.

Tiszteletkörök.

B.A. Megöregedtél.

Z.T. Neked sem változott a hangod. Vágjunk bele?

B.A. Vágjunk. Mit iszol?

Z.T. A beszélgetésbe! Amúgy sört.

B.A. Jöhetnek a kérdések.

Z.T. Mi volt a leghülyébb kérdés, amit feltettek neked?

B.A. Ez!

Z.T. Hm. Lesz ennél rosszabb is. Itt egy gyöngyszem: Ugye már kiskorodban – egészen kiskorodban is – színész szerettél volna lenni?

B.A. Nem. Tűzoltó, vagy katona.

Z.T. És üveggolyó?

B.A. Na, igen József Attila az egyik legkedvencebb költőm. S nem kérdés egy zseni volt. Iskolás koromtól rengeteget olvasom a verseit. Szeretem mondani is.

Z.T. Olvasol még, mármint a kötelezőkön kívül?

B.A. Természetesen olvasok, mert manapság annyi szenny ömlik ránk mindenhonnan. Mostanában elővettem egy-két filozófiai könyvet, és azokkal múlatom az időt. Nehéz olvasmányok, de karbantartják az ember agyát.

Z.T. Félsz az Alzheimer-kórtól?

B.A. Úgy tartom, jobb kilötyögtetni a sört, mint ha nem tudnám, hogy hová tettem.

Z.T. Vannak terveid?

B.A. Nincsenek. Megmondom őszintén, szeretném megélni a hatvanöt-hetven évet, az úgy elég is lenne. Ebben a világban előre tervezni nagy merészség.

Z.T. És visszamenőleg?

B.A. Úgy bármit.

Z.T. Nem akarsz írni?

B.A. Nem tartok ott – agyilag nem tartok ott.

Z.T. Ez nem igazán jó, mert Mozart már ötéves korában bogárkákat rajzolt a kottába, nem is eredménytelenül. Apropó zene, nem terveztél lemezt kiadni? Hiszen jó hangod van.

B.A. Meg fogsz lepődni, készült egy hanglemez velem. Amikor befejeztük a munkát, egy kicsit ottmaradtunk még beszélgetni a zenei rendezővel, és feltettem neki a kérdést. „Milyennek találod a felvételt?” „Nézd, Boci – mondta –, a hangod színésznek nagyon jó, de énekesnek kevés.” Egyébként árulták a lemezt a régi Rózsavölgyiben.

Z.T. Gondolom, vitték, mint a cukrot.

B.A. Na, ja, kettő fogyott el belőle.

Z.T. Az egyik nyilván nálad van, a másik meg az összes rajongódnál.

B.A. Visszatérve az írásra. Írtam én verseket régen, mostanában is írok, de már nagyon ritkán.

Z.T. És jók?

B.A. Persze hogy jók, bár másnap néha összegyűröm. Lehet aztán, hogy egyszer annyira lelassulok, hogy valóban írni kezdek.

De mostanában más érdekel. Otthon van egy kis stúdióm, leülök a mikrofon elé, és mire egy érvényes mondatot ki tudok mondani, olyat, amire rábólintanék, hogy na, igen, ez másnap is megállja a helyét a fülemben, az azért elég nehéz történet.

Mindig meg kell felelni bizonyos követelményeknek. A magyar nyelv szabályainak például, s ez alapvető. A pontos kiejtés, hogy ne legyen az ember slendrián, ne legyen összemosott, ne legyen leptetett, tehát ne legyen hazug, ne legyen hamis, ezek mind-mind és mindig fontosak. Még egy hirdetésnek is olyannak kell lennie, hogy na, ezt én csináltam, én vagyok mögötte, és ez szakmailag bármikor visszakérdezhető legyen. Értve ezen, hogy bármikor vállalhassam még azt a három sor reklámot is.

A magyar nyelvet manapság rengetegen koptatják. Rettentően utálom, amikor azt mondják, „négy óra magasságában”, „Pécs magasságában”. Hát milyen magas Pécs? Gondolom, bő félórányi! Na, ezeket a hülyeségeket nem lenne szabad beengedni a médiába. Sőt sehova. Kevesen szólnak érte, hogy ezt ne, öreg, ezt már tényleg nem kéne!

Z.T. Ki szólna érte? Nem is tudom, tanítják még az iskolákban a magyar nyelvtant? Őrület, miket hallani. „Puszcsi”, „ölcsi” – tisztára depi, ha nem öngyi lesz tőlük az ember. Pedig ez baj, és erre nagyon kellene vigyázni, mert egy nép élete ezen is múlik. Az anyanyelv az első, amihez ragaszkodik az ember.

Mit szólsz ékíráshoz? Van ékolvasás? Vagy csak ékezet nélküli nyelv? Lásd internet.

B.A. Na, igen, hát nem szeretném az internetnyelvet szavalni.

Z.T. Előadói esteket nem tervezel mostanában, vagy már nem cikk a vers?

B.A. A vers mostanában mintha a reneszánszát élné, de… Két dolog van, az egyik az én saram. Egyrészt lusta vagyok, másrészt fél év kőkemény munkát belerakni azért, hogy esetleg utána itt, ott, amott, négy-öt embernek előadjam – biztos az is megéri –, de hát tényleg lusta vagyok.

Z.T. Hülyét kérdezek megint: Szellemileg éri meg vagy anyagilag?

B.A. Az anyagilagot felejtsd el. Ezek mind küldetések. A Csuja Imi is mondta, „csinálom az előadói esteket, és akkor hat ember jelenik meg? Közelebb ültünk, és máris varázsa volt az estnek.” Én is csináltam régebben, jártunk szakmunkásképző iskolákba, kollégiumokba, de akkor volt egy összeszokott kör, akikkel együtt verseltünk, gitároztunk, és mindig jól érezte magát mindenki. Egyre inkább úgy érzi az ember, hogy erre már nincs szükség.

Z.T. Megfáradtál?

B.A. Bizonyos szempontból igen, egyébként meg nem. És ezt most nagyon komolyan mondom, hogy ha van pár olyan ember, akivel úgy tudunk egymás szemébe nézni, mint a Bercivel [Bagó Bertalan], de ha még van mellette néhány – mert hál’ istennek vannak barátok –, hogy tényleg akarunk valamit, akkor, ha van egy amolyan megindulás, nem azt kérdezem, hogy miért van a vállamon a Gellért-hegy, hanem azt, hogy hová vigyem.

Z.T. Tehát még mindig elkötelezett vagy?

B.A. Én abszolúte elkötelezett vagyok, csak egyszerűen olyanná tették a körülményeket, hogy az ember nem tud egy-két hónapot feldobni egy ilyen történetre, mert közben éhen hal a család. És ami most van… Kettészakították a színésztársadalmat. Képzeld el azt, hogy egy hajóban ülünk, és lövöldözünk egymásra. A tatról a hajó orrába és vissza, mígnem a hajó el fog süllyedni. Mindemellett vannak végzett színészkollégák, akik egy főszerep után kénytelenek elhagyni a pályát, mert nem kellenek. És a helyükbe a dilettáns, féléves tanfolyamot végzett celebek lépnek. Mondd meg nekem, Tamás, ha egy pornószínésznő színésznő, akkor a Törőcsik Mari kicsoda? Ezek óriási bajok, hogy egy szakma nem védi meg magát!

Z.T. Én a Törőcsik Marit azért nem szerettem, mert a korai filmjeiben mindig tragikus véget ért. És olyankor sírtam.

B.A. Most ezt ne elemezzük, az egy kor volt, egy korszellem, akkor is gyönyörű színésznő volt. Tudott olyat, amit mások nem. Zseniális, ez nem kérdés. Ő az, aki nem játszik egy adott szerepben, hanem él. Törőcsik Mari szerintem csodaszámba megy. Ha Olaszországban születik, már szobrot állítottak volna neki. De vannak még nagyon jó színészeink, színésznőink, akiket nem becsülünk meg semmilyen formában.

Z.T. András, legyen ez a végszó! Több becsületet a szakmádnak!

Most, hogy a komoly résszel végeztünk, még egy kis nosztalgiát engedjünk meg magunknak.

Miközben arról beszéltél, hogy elkötelezett vagy, eszembe jutott egy régi közös emlékünk. Talán ezzel a történettel tudnám a legjobban illusztrálni.

Éjszakai bárban dolgoztam. Te – néhány kollégáddal – egy-egy jól sikerült előadás után olykor bejöttetek sörözni, whiskyzni. Gyakran beszélgettetek a táncos lányokkal is. Már amennyire ez lehetséges volt. A kollégáddal azt találtátok ki, hogy meghívjátok őket színházba egy kis kultúrát szippantani. Akkoriban a Romeo és Júliát játszottátok. Már az sokáig tartott, míg elmagyaráztam a hölgyeknek, hogy a színház amolyan 3D-s mozi. Nincs beszélgetés, nincs pattogatott kukorica, csak feszült figyelem!

Megérkeztünk a színházba, és nem kis feltűnést keltve leültünk az első sorban. Te Tybaltot játszottad, a barátod Romeót.

Függöny fel, kezdődött az előadás. Az egyik okoska felszólt a színpadra, hogy „Szia, Berci!” Elég necces volt a helyzet, de onnantól hathatós intésemre némán nézték a darabot. És teljes átéléssel! Amikor vége lett, a lányok sírdogáltak, hogy meghalt a Romeo, a Julia, a Tybalt, és egyfolytában a szemét szülőket szidták, amikor is megjelentél, immár civil ruhában.

Az egyik lány felismert, és könnyek közt, szipogva felkiáltott: „Jé, Boci, te nem haltál meg?”

B.A. Látod, ebből is tudható, hogy a színészek halhatatlanok.

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2017-01-13 17:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.