Keresés a honlapon:

Dobos Marianne: Költészet és valóság

 

 

 

 

Költészet és valóság¹

 

Németh Ágnes²: A történetet 1944. március 19 ével kezdeném, a németek bejövetelével. Édesapám éppen egyedül volt otthon a Törökvész úti lakásban, amikor Kristó Nagy István fölhívta telefonon, hogy hallotta-e, mi történt. Ő akkor még nem hallott semmit. Gyorsan leszaladt a városba hírekért. Közben az édesanyám, aki a városban már hallott az eseményekről, elment a lányokért, Magdáért és Juditért az Erzsébet lányiskolába, hogy összeszedje őket. Az ősi ösztön működött benne, a család legyen együtt, ha baj van. Vasárnap volt, az internátusból hozta haza őket. Apám próbált összeszedni itt- ott híreket, a Démusz étterembe is bement. Nagyapám bérelte akkor a Nyugati pályaudvar éttermét, ami ekkor írók találkozóhelyének is számított. De nem tudott meg sok mindent. Ahogy gyalog ment föl a Törökvész úton hazafelé, észrevette, hogy a másik oldalon mintha Illyés Gyula menne. Közöttük éppen kicsit feszült volt a viszony. Az ő kapcsolatuk mindig is hullámzó volt. De ahogy meglátta Gyula bácsit, rögtön megértette, hogy őt keresi, és nyilván valami közös menekülésre gondol. Fölmentek a házhoz, de mivel két fiatalember ácsorgott a ház előtt, nem mertek bemenni. Gyula bácsi azonnal észrevette őket, és javasolta: Menjünk tovább! A Nagybányai útról azután fölhívták a lakást telefonon, és megkérdezték a közben már hazaérkezett anyutól, hogy mi van otthon. Édesanyám javasolta, menjünk le mindannyian Felsőgödre, édesapám szüleihez. Találkozzunk a Nyugatiban.

Dobos Marianne: És kik várakoztak a ház előtt?

N. A.: Mint utóbb kiderült, a két fiatalembert a külügyminisztériumból küldték oda, hogy figyelmeztessék apámat, menjen el hazulról. A kocka alakú házba be lehetett látni, észrevették, hogy a család éppen vacsorázik, de apu nincs közöttük, nem akartak zavarni, ezért nem mentek be, inkább kint várakoztak.

D. M.: Végül is amiért küldték őket, akaratlanul is elvégezték, édesapádék elhagyták a házat.

N. Á.: Igen. Apám Gyula bácsival együtt lement a Démusz étterembe, ahol találkoztunk. A Nyugatiból nem volt könnyű kimenni Felsőgödre, mivel minden utazni szándékozót igazoltattak. Csak a vidékieket engedték fölszállni. Csakhogy nagyapám egy mellék bejáraton keresztül valamelyik portás segítségével kijuttatott minket az állomásra. Így tudtunk elutazni Felsőgödre, Illyés is és mi is az egész család. Ez persze nem volt igazi bujdosás, mert második nap, amikor éppen nálunk volt a szomszéd orvosné, Gyula bácsi erre nem is gondolva hirtelen bejött a szobába, mire az rá nézett, és azt mondja:

– Maga mit keres itt?

Kiderült, régebbről ismerték egymást. Közben megjelent Flóra néni, és jelezte, hogy talán azért nem is olyan veszélyes a dolog, de innen minden esetre jobb lesz tovább menni. Ő elvitte egy rokonához Gyula bácsit, édesanyám pedig fölhozta Pestre édesapámat. Volt nekünk egy Mariska nevű nagynéni ismerősünk, aki a Karolina úton egyedül lakott, a férje már nem élt, a gyerekei nagyok voltak, nála helyezte el. Néhai férje, Füspök Lajos testvére volt édesanyám édesanyjának. Apám elég sokáig nála lakott. Egyszer jött Mariska nénihez egy váratlan látogató, ekkor beágyazta őt, úgy rejtette el. A légiriadók alkalmával pedig nem mehetett le a pincébe, Mariska néni pedig nem akarta az unokahúga férjét fönnhagyni a légiriadó alatt. Ilyenkor aztán édesapám kirohant az utcára, és idegen házakban ment le a pincébe, mintha véletlenül kényszerülne oda. Áprilisra azután kiderült, hogy nem kell igazán bujdosnia, úgyhogy azt gondolták, az egész család leköltözhet Mezőszilasra.

D. M.: „Felsőgöd, Pest, aztán megint Göd, most tíz napja Szilas” – írja édesapád Gulyás Pálnak április 19 én. Mondod, édesanyád az ősi ösztönnel mindenkit egy helyre gyűjt a vészek idején, édesapád kétségbeesésre hajlamos szemlélete ezt a visszájára fordítja sajátos retorikájával: „Esténként sóhajtunk: de jó lenne egy bomba, most mindnyájunkat együtt érne. Mert kivételesen együtt vagyunk.”

N. Á.: A hattagú család végre együtt. Egy pillanatra. Mert Mezőszilason elég nyirkos házat szereztek a rokonok, a Kirisits- házat, amihez viszont egy nagyon szép kert tartozott. Sajnos kis Csilla nem bírta a nyirkosságot, megbetegedett, édesanyámnak föl kellett vele jönnie Pestre orvoshoz.

D. M.: „de holnap szegény Ella utazik Pestre” – írja édesapád idézett levelében.

N. Á.: És akkor mi maradtunk ott apuval. Ő pedig elkezdett velünk tanulni. Főleg a két nagylánnyal, Judit ekkor kapta az első komoly matematika leckéit, Magdival pedig nyelveket tanultak. Édesapám ezt idilli állapotnak tartotta.

D. M.: És te minek tartottad? Hogyan emlékszel erre az időre?

N. Á.: Nagyon boldogtalan voltam. Megszégyenítő dologként ért, hogy Magda nővérem dirigált nekem, nem is az anyám, mindig én voltam a fuss ide!, fuss oda!, semmire se használható legkisebb. Aztán volt egy pingpongasztal, ahol nagyokat játszottunk. És ott volt Fesl Ernő. Amikor 40 év után egy társaságban találkoztunk, mondtam is neki, hogy én olyan boldogtalan

voltam, hogy ő csak a nagylányokkal pingpongozott és engem észre sem vett. Így én nem úgy emlékszem erre az időre, mintha olyan nagyon idilli lett volna. Az, hogy 10, 12 vagy 13 éves az ember, az igen nagy különbséget jelentett abban, ahogyan akkor minket kezeltek. Más és másként éltük meg mind a hárman azt az időt. Apám persze boldog volt, mert abszolút puritán körülmények között olyan törvények szerint élt, ahogyan ő szerette volna mindig is. Mi vezettük a háztartást, Magda nővérem irányításával, mert mégis ő volt a legidősebb. Anyu – amikor tudott – lejött kis Csillával, de ez ritkán esett meg, mert húgunk elég sokáig betegeskedett.

D. M.: Németh László „két héttel azután, hogy az égő Buda kormából kibújtunk”így idézi fel az idillt: „A németek márciusi bevonulása hoz valami jót is:becsukják az iskolákat. Egy hónap menekülés, bujdosás, csengő- és kakastoll-lesés után Szilasbalháson; azaz most már Mezőszilason kötünk ki, a híres Kirisits mészárosné elvadult özvegyi portáján. A szobánk évek óta fűtetlen s nyirkos; de az oszlopos tornácon clematis- zuhatagok csüggnek, a kőbányává lett kocsma- pince mögött az akácosban baromfi nő. Az óriási kertben én is kapok vagy száz ölet a karalábépalántáimnak; annak a szélén csutakupacok és csutakévék: az algebrázó Judit elbújhat, a német nyelvtant szabotáló Gigi elsütkérezhet rajtuk. A Pestet bombázó angoloknak

erre az országútjuk; az eget betöltő zúgásban százával csillannak meg a fényes játékszerek. Most már biztos, amíg mindenen át nem estünk, nem lesz több iskola. A sors közelítő viharában én vagyok a gyerekek utolsó tanára, s ez akkor is öröm, ha érzem az árát. Hisz igaz, eddig is azt tudják, amit éntőlem tanultak, az iskola inkább afféle társaság volt a számukra – járnak, hogy ki ne vaduljanak a gyermekségből –, én azonban mégiscsak loptam őket a pedagógiám számára. Vagy a szünidejüket károsítottam meg, vagy betegségük után csíptem el őket; halnia, születnie kellett valakinek, hogy taníthassam. Márpedig a »szenvedélyes tanulás« semmivel sem fér össze olyan rosszul, mint az iskolai oktatással. Minden nagy tanuló tudja, hogy egyszerre csak egy dolgot lehet igazán tanulni: az iskolai ide- oda szaladgálás két csöngetés közt a tudomány tízféle oltárához éppen az odaadást teszi lehetetlenné. Na de most az enyémek egészen! Iskolaidőben maradtak iskola nélkül. Egy évbe is belekerülhet, míg újra táska szorul a hónuk alá, annyi időre nem szabad kizökkenniük. […] a szilasi tavasz is feledhetetlen idillel kezdődött. A lázból lázba eső kis Csillával az anyjának vissza kell rohannia Pestre. Kirisits néni is megszökik tőlünk a lányához: négyen gazdálkodunk anya nélkül a bögréi közt. Egy- egy ilyen friss hét a bizonyság, hogy nem elérhetetlenre áhítoztam. Tejhordás, főzés, kert, tanulás, takarítás: mindennek elégséget teszünk, s délután négyre kimosdva, kiöltözve vágunk neki falunak, szőlőhegynek. […] A ránk kukkantó rokonasszonyok csodálkozva látják, hogy az asszonytalan házban szabályosan berántódik az ebéd, délután kettőre már a gáder is fel van mosva, én még túlzom is gazdálkodásunk tökélyét, csakhogy Magda önérzetét és tekintélyét gyarapítsam. Ettől fogva már a gravitáció törvényei érvényesülnek, a család kezd Magdára nehezedni. „Te, ez a kislány többet dolgozik, mint egy cseléd” – hallom néha az anyjától. De a lelkiismeret furdalás mellett ott van a vigasz is: Magdának élvezet a munka. A szorgalmasoknak nagy szolgálatot tesznek a kényelmesek, hogy dolgozni hagyják őket.”

N. Á.: Az idillnek közben egy időre vége szakad, édesapámat három hétre katonai továbbképzésre hívják be az Alkotás – akkor Gömbös Gyula – úti Honvéd kórházba.

D. M.: „Májusban három héten át leventegyakorlatokat végeztem a Vérmező parkjában.”

N. Á.: Édesapám Gulyás Pált tartotta a legjobb barátjának, el nem múló bánata volt, hogy a katonaság miatt nem mehetett el a temetésére. Április 19 én ír apám Mezőszilasról Gulyásnak egy levelet, aki május 3 án még válaszolt rá. És ebben a levélben Pali bácsi már így ír: „Vérzek, vérzek, – majd a föld fölitat”, és május 13 án meg is halt. Apám megírta a nekrológot, a kézirattal édesanyám elutazott Debrecenbe, de még a temetést sem tudta megvárni, a következő vonattal jött vissza, hiszen négyünket egyedül hagyott Szilason. Apám május végén aztán visszatért Mezőszilasra. Júniust, júliust megint ott töltöttük, de akkor már nem ebben a nyirkos házban, hanem egy üres tanítólakást találtak, és abban lakhattunk. Változatlanul folytatta a velünk való tanulást. Minden nap láttuk a Liberátorokat elmenni a fejünk felett, itt voltunk a világ vége előtt, ekkor meglátogatja őt Püski Sándor, elmennek sétálni, ábrándoznak és eltervezik – képzeld el! – a Négy könyv megjelentetését. Elképzelése szerint a felnőtt műveltség alapját képezheti majd ez a kiadvány. Egész életében készült rá hogy megírja ezt az enciklopédia-szerű művet. De évtizedek múlva, halála után csak a torzója jelent meg, Judit nővérem fáradozásának eredményeképpen.

D. M.: „Szilasra már írótoll nélkül, nagy munkáktól szabadon érkeztem meg, s most váratlan a tanítás nyomul a helyükbe. Műfajom lesz, mint hajdan, a Tanú idejében a tanulmány, aztán a dráma, a regény, a történet. Júliusban lenn jár a kiadó, vele már a művet is megbeszélem: négy tankönyvet.”

N. Á.: Aztán augusztus elején behívják ténylegesen katonának. Kiviszik Máramarosszigetre. Ez már a frontot jelenti. Egy sárga cipőben megy ki, de először be se öltöztetik katonaruhába, azt mondja azért, hogy a hozzá beosztott őrmestert tudja dirigálni. Ugyanis semmilyen rangja nem volt, mivel sose volt katona. Aztán mégis beöltöztették. Édesanyám Mester Miklós államtitkár segítségét kérte, végül ő mentette ki ebből a helyzetből.

D. M.: Őróla csak jót lehet hallani minden visszaemlékezésben.

N. Á.: Apám akkor negyvenhárom éves volt, és négygyerekes családapa, elég ok volt arra, hogy fölmentsék a katonaság alól. Lelkiállapotát a Féja Gézához írott két leveléből érzékelhetjük.

D. M.: Az első levél augusztus elejéről, a másik a hó végéről datálható. „Kedves Géza, amikorra ezt a levelet megkapod, kinn vagyok a fronton. Nem a harctéren, az összeomlásban. Tisztféle onnét aligha fog hazakerülni. Vagy az oroszok, vagy a partizánok, vagy a magunk legénysége. Én kimegyek, de azzal a határozott érzéssel, hogy a kivégeztetésem nem a véletlen, sem az esztelen kormánypolitika (egyetlen embert sem lenne szabad most már kiengedni), hanem külön belpolitikai vagy magánbosszú következménye. Negyvenhárom éves múltam, négy gyerekem van, három éve gyógyíthatatlan szívbajjal nyugdíjaztak és dobtak ki, érdemleges orvosi vizsgálat nélkül vettek be, három hétig civilben ácsorogtattak, ez volt a kiképzésem, fegyvert kezelni nem tudok, ismételten hangoztattam, hogy nem vagyok orvos, húsz éve valódi betegekkel, komoly sérültekkel nem volt dolgom, katonai lapomban is benn van, hogy író vagyok – tehát minden ok megvolt rá, hogy 30–43 éves emberek több száz főnyi csoportjából ne elsők közt küldjenek a frontra. Én ugyanis egyetlen egykorú orvost sem tudok, akit a velem bevonultak közül kiküldtek volna. Ellenben tucatjával látom a harmincéves legényembereket, akik itthon vannak, vagy nyugodt kórházakban húzzák meg magukat. Tamási Áron tanácsára a feleségem elment Mester Miklóshoz. Ezt én is helyeseltem: ne mondhassák, hogy nem tudtak róla. Téged

most arra kérlek, hogy ezt az ügyet, gyanúm éreztetésével, Antallal vagy egy más miniszterrel közöld. Semmit sem kérek, csak azt követelem, hogy a felelősséget vállalja érte. Egy sárga cipőben megyek ki a máramarosi havasokba, olyan határozottan állították, hogy négygyerekest nem szabad kiküldeni, hogy én nem is próbáltam időben semmit beszerezni. Más benyomásaim indulás előtt egy órával? Egy dögnek érzem magam, melyet átdobtak a kerítésen. Levelem őrizd meg, s egyelőre ne mutasd meg senkinek. Szeretettel: Németh László”

„Kedves Barátom, hajnalban mosdás és gyengélkedő vizit közt vetem papírra ezt a néhány sort. Elutazásom előtt hozzád bocsátottam egy vészkiáltást, most is neked számolok be hát barátaink és félbarátaink helyett is az állapotomról. Mint irodalomtörténészt tán érdekelhet is, hová jutott negyvennégy éves korában negyvennégy magyar könyv írója. Több levelet ne is várjatok tőlem; nem szabad írni, s nem is akarok. Az első fájdalom az volt, hogy az összes négygyerekes családapákat – a rendelet szerint – hazabocsátották, csak engem nem. A második, hogy mára be is kellett öltöznöm, a civil ruha viselését először megengedték, már csak azért is, hogy a mellém beosztott szakaszvezetőknek parancsolni tudjak, ma azonban már rajtam is katonaruha

lesz. Egyelőre csak csajka nincs, amiből egyek, kapcám, amiben járjak, s tekintélyem, amivel tartsam magam. A legkínosabb azonban, hogy nem vagyok orvos, s orvosi beosztást kaptam, egy csomó szimulánssal, valódi beteggel, nagy bizonytalansággal, szörnyű higiénikus körülményekkel, ami állandó vibrálásban tartja a lelkiismeretemet. Szívesebben lennék zsidó munkaszolgálatos, mint ez, ami vagyok. A tábori zászlóaljba vagyok beosztva, hogy mikor kerülünk ki egész a frontra, nem tudom. Hegyivadászok vagyunk, valahová a havasokra kerülünk; ezért vagyok nyolc éve szívbeteg, nyugdíjaztak a szívemmel. Tudom, hogy nemigen tehettek értem semmit. Levelemre ne is hivatkozz sehol, csak nagyobb bajba kerülök. Dokumentumul írom, amit írok. Feleségemet nyugtasd meg, hogy megvagyok, beletörődtem sorsomba. Valójában az ő búcsúzokogása az egyetlen, ami bohóc helyzetemben kitartásra bír. Már neki is írtam, de kétséges, megkapta-e. Légy szíves, küldj egy kártyát neki Mezőszilasra. Ölel: Laci”

N. Á.: Amíg édesapámat haza nem engedték, szeptemberig lenn maradtunk Mezőszilason. Akkor költöztünk föl Pestre, a szüleim úgy döntöttek, hogy Pest, a nagyváros talán biztonságosabb. A Törökvészi úti házban – történik, ami történik – legyen együtt a család. Október 12 e táján, még a kiugrási kísérlet előtt Illyés Gyulával együtt megint értesítést kaptak, hogy rajta vannak a Gestapó listáján, és most már tényleg össze fogják őket szedni.

D. M.: Illyés naplójegyzetében erről így ír: „Tizedike táján hozta az újabb vészhírt Némethné. A dunántúli német páncélos csapatokat Pest köré vonták; kidobják újra a hálót a »megbízhatatlanokra«: fogják újra össze őket. Némethnek volt egy ismerőse valami központi helyen, az megígérte, hogy a mi veszélyeztetésünk esetén hírt ad. Tizenkettedikén Némethné kipirult arccal tért meg a városból. Az értesítés megjött: László hagyja el azonnal a lakást.”

N. Á.: Erre elindultak, és 14 én lementek a balatonföldvári Démusz-üdülőbe. A 20 szobás panzió ilyenkor üres volt, ott húzták meg magukat Gyula bácsival. Másnap, vasárnap átmentek Tihanyba a Kozmutza-házba, hogy megnézzék, mi van ott. Meghallották az örömhírt, hogy megtörtént a Horthy-proklamáció, kilépünk a háborúból. Nagy boldogan elhatározták, hogy haza mennek, de előtte Földváron fölkapják a csomagjaikat. Megérkeztek Szántódra, ott már hallották, hogy vissza az egész. Nem tudták mi tévők legyenek. Egy napig a Démusz-panzióban bezárkóztak, aztán elmentek egy református pap barátjukhoz – azt nem tudom, hogy ki lehetett az illető –, az eldugta őket egy szőlőben.

D. M.: Hol? Sikerült kideríteni, hogy hol?

N. Á.: Valahol a Balaton mellett.

D. M.: Illyés kellő iróniával írja meg a történetet: „Már másnap estefelé elmentünk az egyik közeli faluba; a református pap Németh jó ismerőse volt. Én kint maradtam. Egy fél óra múlva Németh – bár nem sokat várt az úttól – elégedett arccal csatlakozott hozzám. Ugyanaz a fölkelőhangulat itt is, már csak azt várják, honnan kapnak jelet, fegyvert. Megtesznek értünk is mindent. Van itt a szőlőkben egy magányos ház, kitakarítják, holnap-holnaputánra áthozzák a kulcsát. Ez szükségesnek is látszott. Már a következő este az állomásról hazatérőben – az asszonyokat vártuk, hasztalan – belebotlottunk egy polgári ruhás őrjáratba. Megúsztuk, Németh ott elég nagy tekintélyt élvező rokonaira hivatkozva, de felszólítottak bennünket, hogy a rendőri bejelentést másnap intézzük el. A kulcsot megkaptuk, s hozzá a jóakaratú ráadást, ami az egész odaköltözést a levegőbe fújta. A pap ottlétünket elmondta az apjának – az is pap, és megbízható ember! – az apa elmondta a jegyzőnek – az is megbízható, jó magyar ember! – a jegyző elmondta az ő megbízható, jó magyar ismerőseinek; egy szóval itt is az lett, mint tavasszal Ozorán: egy fél nap alatt egy fél falu tudta s adta nyilván tovább, hogy a gaz németek milyen jó magyar emberek nyomát verik.”

N. Á.: Ekkor lehetett az az időszak, amire én nem találtam hivatkozást, de tudom, olvastam valahol, hogy Illyéssel körüllátogatták az egész rokonságukat a Mezőföldön, helyről- helyre mentek, hogy ne legyenek egy helyen. Apám közben októberben egyszer följött, de akkor sem mert bejönni a házba, mert akkorra már nagyon sokan voltak nálunk. Ekkor volt az, hogy Zelk Zoltán is ott bújt egy ideig.

D. M.: Illyés ezt így meséli utóbb: „Aztán Németh elutazott néhány napra. Pestre ment, de nem haza. Ekkor történt ugyanis, hogy Szabó Lőrinc a munkatáborból megszökött Zelk Zoltánt Ellához közvetítette, az pedig Zelket Németh dolgozószobájába zárta el, abban a különös logikában ringatózva, hogy a nyomozók rá se hederítenek, ha egy bujkáló helyén egy másik bujkálót találnak.”

N. Á.: És már sokan laktak ott. Viola álnéven Vatai Lászlónak, utóbb kisgazda képviselőnek a felesége, férje már átment az oroszokhoz…

D. M.: Korábban a Soli Deo Gloria titkára, Az isten szörnyetege című kitűnő Ady-könyv szerzője, amit már az emigrációban írt meg.

N. Á.: …Aztán egy Gellért György nevű fiatalember, azt gondolom Gellért Oszkárnak volt valami távolabbi rokonsága, ő később Magda lovagja lett. Ők azok, akikre emlékszem. Természetesen az édesanyám édesanyja odajött második férjével. Említés történik, hogy esetleg Németh nagymamáék is ott lettek volna. De erről nem találok bizonyítékot. Mindenesetre elég sokan voltunk a házban.

D. M.: A ház még ép volt?

N. Á.: Természetesen. A Zilahy villát már lebombázták, de a miénk még épen állt. Üzentek, hogy a gyerekorvosunk, Fábián doktor bácsiék bent vannak a gettóban. Az ő holmijaik egy részét is odahozták. Édesanyám Juditot küldte csomagokkal – mindig Judit volt a hős nálunk –, akkor a gyerekeket még nem figyelték annyira, ki-beengedték a gettóba. December elején aztán apám is följött, de állandóan változtatta a lakóhelyeit, különböző rokonoknál, ismerősöknél egy-egy napot töltött. Hol megint Mariska néninél, hol Gaáléknál bujkált, ők viszont a Németh-rokonsághoz tartoztak, Gaál Kálmán a Keleti állomásfőnöke volt. December 6 án megjelentek a szilasi rokonok is, és ettől fogva ők is ott éltek velünk. Apámnak Németh Bözsike, Nagy Gyuláné, egy kántortanító felesége volt a kedvenc unokatestvére, vele együtt nevelkedett. Az ő lányai voltak a Nagy Böbe és Nagy Vilma. Böbe férjét, Horváth Zoltán csendőr századost fölhelyezték a Vár védelmére. Ő hozta föl hozzánk Vilmát és Böbét – aki közben már várta a második gyermekét is –, velük Mártit, a Csillánál valamivel fiatalabb kisbabájukat. Zoltán katonákkal érkezett. Hogy a katonák hol szálltak meg, azt nem tudom, de hogy ott mozogtak a ház körül, az biztos. Iszonyatos mennyiségű élelmiszert is hoztak magukkal. Ott zajlott a disznótor a Törökvész úton. Valahol leszúrták a disznót, földobták egy teherautóra, és úgy hozták hozzánk. Ott pörköltük, nálunk dolgozták föl. Irtó izgalmas volt. Olyan gyomorrontást kaptam utána, hogy nem igaz, mert ebbe is, abba is, mindenbe belenyaltam. Ez volt életem első disznóölése.

D. M.: Féltetek ekkor?

N. Á.: Én még nem. Majd elmondom, eljött egy nap, amikor úgy éreztem, hogy ez most a félelem ideje, eljött a végső órám. Ekkor még annyira gyerek voltam. Magda talán egy kicsit félt, Judit is biztos egy kicsit, de ő azért ki mert menni majd később is az utcára az ostrom alatt. Én nem emlékszem arra, hogy féltem volna. Élveztem a cirkuszt.

D. M.: Így érkezett el a karácsony?

N. Á: Gyerekkori élményeim alapján úgy emlékszem, hogy karácsonyestére hivatalosan fegyverszünetet kötöttek. Nekem ez az emlékem. Bárha ezt soha senki nem erősítette meg. Biztos, hogy én ezt csak kitaláltam, aztán így emlékszem rá. Valószínű, nem tudtam elképzelni, hogy karácsonykor harcoljanak. Karácsonyestére édesapám is hazajött. Édesanyám nagyon készült az ünnepre, talán érezte, sokáig nem lesz ilyenben része, még karácsonyfát is szerzett. Mindenkinek összeszedett valami kis ajándékot.

D. M.: Ennek a sok embernek?

N. Á.: Mindenki kapott valami apróságot. Én kofferos babát kértem, persze koffer nem volt, de voltak azok a Stühmer-dobozok, amiknek kihúzós fiókjai voltak, anyám ezekbe tett pár babaruhát, amiket erre az alkalomra varrt nekem. Én ezt kaptam. Nagy irigységem tárgya Magda nővérem volt, aki egy Molnár és Moser kölnit kapott. Erre a két ajándékra konkrétan emlékszem. Ültünk a karácsonyi asztalnál. Én úgy emlékszem, hogy malacpecsenye volt, apám azt írja, hogy pulyka.

D. M.: „Aztán megesszük még, nagy kapkodva, a karácsonyi pulykát, s a kis család lesodródik Óbudára, a pincébe”.

N. Á.: De hogy honnan szedtük volna a pulykát, fogalmam sincs. A malacról még nagyon elképzelhető, hogy a rokonok hozták. Én malacra emlékszem. Ültünk az ünnepi asztal mellett, amikor berohant Horváth Zoltán egyik katonája, és azt mondta: százados úr, itt vannak a sarkon az oroszok.

D. M.: A szentestén?

N. Á.: Igen. Aztán öt vagy tíz perc múlva megérkeznek Illyés Gyuláék Ardayékkal, a sarkadi jegyzőékkel, állítólag a Déli vasúthoz akarták őket lekísérni, de mivel bezárult a körgyűrű, nem mennek vonatok és nem tudtak elutazni. Én legalábbis így emlékszem, másoktól, úgy hallottam, hogy Ardayék a Hűvösvölgybe akartak kimenni. Nem tudom, mi az igazság. A férfiak összeültek tanakodni, hogy most mi legyen. A mi házunk nagyon elhagyatott volt. A mi oldalunkon a Gábor Áron utcától hozzánk nem volt egyetlen ház sem. A szemben lévő oldalon is csak két vagy három ház állott. Nem voltak szomszédaink. Még pincénk sem volt. Árkai Bertalan tervezte a házunkat, aminek a pincéje abból állt, hogy két lépcsőfokot le lehetett menni, a padlásra ugyanúgy két lépcsőfokot fölmenni és ott volt lapos tető. Szüleim ’35-36 ban építették, a 40 es években hozzáépítettek még négy szobát, avval, hogy majd kiadják és öreg korukra abból fognak élni. Abban nem laktunk soha, kiadták – csak egy szoba került hozzánk,

nekünk volt így öt szobánk. Kettő lent, három fönt, egy belső lépcső kötötte össze a két szintet. Egy fürdőszoba fent, és az ötödik szobában az élelmiszer. A házbeli légfűtéssel csak a négy szobát lehetett fűteni. Egy kazánból a közös légaknán át jött, és minden szobában volt egy-egy rács, amin keresztül befújódott a meleg levegő. Ebből következett, hogy át lehetett hallani a

beszédet egyik szobából a másikba, apám írja is sokszor, hogy a légfűtésen át hallja az én kiabálásomat. Hogyan fértünk el annyian, ezt ma már nem is tudom.

D. M.: Végül mit találtak ki?

N. Á.: Azt javasolták, hogy a három nagylány menjen át Illyésékhez, mert az ő házuk mégis lövésárnyékban van.

D. M.: Ez a mostani Illyés-ház?

N. Á.: Igen, a Józsefhegyi úti ház. De akkor arra még nem gondoltak, hogy Pesten már oroszok lesznek, és onnan is lehet lőni a budai hegyeket. Ők csak arra számítottak, hogy ha Pasarét felől jönnek, akkor ők ott árnyékban vannak bizonyos fokig. Egyesek szerint gyalog mentünk át, én

úgy emlékszem, hogy Horváth Zoltánnak volt egy oldalkocsis motorja, abba zsúfoltak be minket, de lehet, hogy én rosszul emlékszem. Vagy lehet, hogy a társaság egyik része gyalog jött át, hiszen sokan voltunk, Illyésék is velünk jöttek.

D. M.: Horváth Zoltán végig ott maradt veletek?

N. Á.: Ekkor még igen. Másnap, vagy harmadnap mentek föl a várba, ő is, meg a katonák is. Onnan aztán valahogy kijött. Ezen is gondolkodtam most, hogyan szabadulhatott ki. Most halt meg vagy öt évvel ezelőtt. Itt laktak Budakeszin. A lányaival szoktam találkozni, és tartjuk is a kapcsolatot a kis Mártival és Évával, aki később született. Tehát akkor mi átmentünk. Én az élelmet vittem, lesütött hurka, kolbász volt egy lábasban, azt kaptam föl, és vittem. De azt hiszem, ez volt az összes élelmünk, amit magunkkal vittünk, mert mindenki inkább hálóinget, és egynapi ruhaneműt fogott fel. És édesanyám, aki várta a megszállókat, mit gondoltok mit csinált? Kikészített likőröspoharakat, hogyha majd jönnek a katonák, megkínálhassa őket. Mert egy budai úriasszony így képzelte el a megszállást, mint egy nem túl barátságos vendégséget. Másnap vagy harmadnap – ezt megint nem tudom pontosan, de valószínűbb, hogy másnap – átjöttek kis Csillával, áttolták hozzánk, hogy meglátogassanak minket. Amikor mentek visszafelé, akkor már erősen lőttek, Illyésék is elkísérték őket, körülvették a gyerekkocsit, és úgy mentek vissza. Elértek a Gábor Áron utcáig, ott állt egy német katona, és azt mondta, hogy

nem, tovább egy lépést sem! Anyám mutogatta, hogy abban a házban lakik, mire azt mondja, hogy onnan mindenkit kiraktak, ott már senki nincsen. Mi pedig ott maradtunk úgy, ahogy karácsonyeste átmentünk, és ahogy ők átjöttek látogatóba. Reméltük, hogy két- három nap alatt megoldódik a helyzet, de négy hétig állt ott a front.

D. M.: A sok emberrel mi lett?

N. Á.: Mindenkit kidobtak. Mindenki elment. Gondolom ki ide, ki oda, ki amoda. Zelk Zoltán már hamarabb, egy éjszakai razzia után elment, Gellért Gyurka hova lett, azt nem tudom. Vatainé utánunk jött, a két Nagy- lányt, Vilmát és Böbét a kis Mártival nyilván Zoltán hozta át. Őt ekkor fölrendelték a Várba, attól kezdve nem lehetett velünk. Illyéséknél próbáltunk berendezkedni, de az ő házuk is kapott szemből, Pestről egy belövést, ezért bekéredzkedtünk december végén a Sarolta kollégiumba, a Zsigmond tér és a Darázs utca sarkán álló épületbe, ami most a gödöllői Szent István Egyetem Továbbképzési Központja. Az épület kisebbik része a Zsigmond térre néz, a hosszabb része a hegyoldalba épült. A kollégium igazgatónője, Bobula Ida, Illyés Gyula régi ismerőse befogadott bennünket, diákok már nem voltak, a kollégium üresen állt. Az egész mozgósított vándorcirkusz levonult. Ott volt anyám Csillával, Flóra néni, Ika, neki egy Pötyi nevű unokatestvére, nyilván annak a mamája is. Ők kisgyerekek voltak. A felnőttek: Gyula bácsi, apu, mi, Nagy Vilma, Böbe Mártikával és Vatainé. Együtt laktunk. Bobula Ida valamilyen nagyobb teremben helyezett el minket. Minden család kapott egy sarkot. Ott helyezkedtünk el, ki ezen, ki azon, amit találtunk a házban, meg némi szalmán.

D. M.: Illyés Gyula így összegezi harminc év után a karácsonyt és az eseményeket: „Véletlenül elég sok rezzenetére emlékszem annak a harminc év előtti karácsonyestnek. Azaz nem is véletlenül. A fenyőfagyertyák nem lobbannak el a fejünkben, évtizedek távolában is megvilágítják, kik voltak akkor, mik történtek körülöttünk. De más is röpíti annak a napnak az élményeit. Mert ugyancsak változatos volt, ugyancsak szélsőséges az érzelem és esemény, amit akkor a gyermekkori kriszkindlik folytatásaként kaptam. A félelem és a remény, ez volt a tűz és víz, amiben fürödnie kellett a szívemnek, az idegzetemnek. […] Aztán a fejetlenség. Rablás. Elhatároztam, ha csak a gyertyagyújtásra is, megnézem kislányom arcát a Mennyből az angyal alatt. […] Magdi, Judit, Ágnes velünk, s reggel majd vissza. Szilasi rokonok. Egy menekült fekete hajú, riadt szemű nő. Viola. A József- hegyi kilátótól a város körben. Torkolattüzek. Sztálin- gyertyák. Baljós és reményt keltő karácsonyi ajándék jelzők. Kettősség. Itthon lefektettük a kislányokat. […] Másnap – vissza Némethékhez. Már a Törökvész úti keresztnél magyar sebesült. Vérzett. Ketten támogatták. Elől Flóra, aztán jó távolságra – ha akna vagy bomba ér, ne mindnyájan haljunk – Ella, egyik kezében a kocsiban fekvő Csilla, a másikban az

ünnepre készített töltöttkáposzta-fazék. Jobbról- balról Németh László és én, némi takarókkal. Amennyi egy éjszakára kell. De aznap már bevágta egy gránát olyan darabon a gyermekszoba falát, hogy egy ló bejöhetett. A hegyet naponta fölváltva lőtte a német és a szovjet tüzérség aszerint, hogy melyik várta ezen át a másik támadását a völgybe. Hamarosan lerepült a tető. S nem volt óvópince. Nekünk, férfiaknak, ez jót is jelentett. Ilyen erős tűzvonalba nem jött civil – azaz nyilas – igazoltatás. De a nők s gyermekek lementek a Lajos utcai lányintézet száz méteres

török pincéjébe, s ott maradtak keserves hat hétre. […] Karácsony másnapján leszállítottuk a hozzánk menekült M.-ékkal, a nálunk ragadt Ardayékkal, az egész Németh családdal és az előzően hozzájuk menekült rokonokkal, kisgyerekkel, terhes fiatalasszonnyal és a bujkáló partizán feleséggel, Violával együtt a saját nagy rokon családunkat.”

N. Á.: Szüleim meg voltak rémülve, mert élelem nélkül maradtunk. Az üzletek még néha kinyitottak, így rögtön elindultak beszerzőútra, az volt a hír, hogy a Tímár utcában egy péknél lehet kenyeret kapni.

D. M.: Ez karácsony után volt? Akkor még voltak nyitva Óbudán üzletek?

N. Á.: Voltak. December 27., 28., ilyen körül lehetett. Inkább 28 án. Elindultak anyuék és én utánuk akartam szaladni. A kollégiumnak volt egy nagy kapualja, ott állottam. Apám hátraszólt: nem jöhetsz utánunk, menj vissza! Persze nem mentem vissza, hanem utánuk néztem a kapuból, hallottam a robbanást, s láttam a nagy porfelhőt, anyám elesik, apám fölemeli, s ekkor meglátott engem, hogy ott állok, kiabál nekem, hogy hozzak segítséget. Édesanyám nem tudott a lábára állni. Gólya viszi a fiát – hozták vissza a kollégiumba. Mi történt? Bevágott a fejük fölött egy akna – ezt szerencsésen megúszták –, de egy szilánk a lábába fúródott. Szilveszter éjszakára már 40 fokos láza volt és eszméletét vesztette. Apám bevitte a közeli Irgalmasokhoz, egy orvos megnézte, és azt mondta, ne haragudjon, nem tudom megoperálni, olyan rossz állapotban van, hogy le kellene vágni a lábát. Még hozzátette, hogy a saját édesanyjának sem tud segíteni, fájdalomcsillapítót adni. Semmije sincs. Édesapámmal ekkor is volt 1-2 ampulla morfin, mert

mindig magánál tartott; amikor Illyés Gyulával elmentek bujdosni, akkor azt hiszem nem volt, mert azt írja, hogy a zsilettpengéket osztották el, és a cipősarkukba dugták be, ha megfogják őket, legyen valami náluk mégis végső esetre. Adott az orvosnak belőle, aztán visszahozták anyut, mondván, lesz, ami lesz, nem tesszük ki annak, hogy levágják érzéstelenítés nélkül a lábát. Visszajöttek. Német katonák is voltak ebben a kollégiumban. Emlékszem, hogy mindig cukrot kunyeráltam tőlük, volt nekik valamilyen vitaminos cukruk és azt eszegettük, abból időnként adtak. Apám azt mondta, hogy próbáljunk náluk szerezni orvost. Orvosuk nem volt, de volt egy felcser, aki átjött, megnyomkodta a sebet, vágott egyet, és kivett egy kb. három centiméteres szilánkot. Most sem értem, utána többször is végiggondoltam, hogy a kórházi orvos miért nem merte ezt megtenni. Lehet, hogy az egyetlen, akit akkor ott találtak, az belgyógyász volt, ezért nem mert semmit csinálni. Ez az, amin azóta is sokat gondolkozom. Tény, hogy a német felcser segített rajta, persze nem teljesen tudta meggyógyítani. Anyámnak

’46 végére jött csak rendbe a lába, de azt a szilánkot, ami a nagy gyulladást okozta, azt kivette. A láza lejjebb ment, aztán jobban lett. A Sarolta kollégiumnak volt egy borpincéje, ami benyúlt a hegy alá. Amikorra mi odaértünk, körülbelül 150 környékbeli már ott talált menedéket. Nekünk már csak az ajtónál maradt hely. Ennek volt előnye és hátránya is. Aki bejött, rögtön rajtunk esett keresztül, viszont mi még jutottunk levegőhöz. Mert beljebb már alig volt. A pincében volt egy sparhelt, amin főztek. Abban az évben a babtermés nagyon jó volt, a fővárosiakat ez mentette meg az éhhaláltól. Szegény Csilla húgomnak, aki ’43. júniusában született, és ekkor másfél éves volt, ezek voltak az első szavai: adjál, adjál babocskát, borsócskát. Szegénykém hosszú ideig csak ezt kapott, ezt is félig főzötten. Ahogy a harcok erősödtek, egyre több razzia jött, úgyhogy a férfiaknak ott kellett minket hagyni. Jól emlékszem, utoljára úgy menekültek el, hogy amikor jött a razzia híre, a harmadik emeletről a hegyoldalba nyíló ajtón távoztak. Utána már csak Flóra néni tartotta velük a kapcsolatot. Aztán meg kifogyott a vizünk. Judit nővérem próbált kimenni vízért és fáért. Valahol a Zsigmond téren volt egy kút, abból csöpögött a víz, ott kellett sorba állni, miközben szemből lőtték a várakozókat. Magda nővérem pedig havat olvasztott. Ebben mosta a kis Csilla pelenkáit. Mégis mindannyian eltetvesedtünk napokon belül. Mert nem volt miben mosdani. Legfeljebb kezet, arcot mostunk, ha maradt mivel.

D. M.: És a férfiak hol voltak?

N. Á.: A Józsefhegyi úton. Fölmentek, mert oda nem ért föl a razzia, hiszen ott nagyon veszélyes volt az élet. Ketten éldegéltek ott, apu meg Gyula bácsi, nem nagyon mertek lejönni, de erről nagyon kevés emlékem van. Tele voltunk német katonával, nyilasok jöttek, nem volt ez már barátságos hely, a százötven ember közül nem tudtuk, ki kit jelenthet fel. Közben ízületi gyulladást kaptam, valószínűleg a pince következményeként. Ezen azóta is csodálkoznak, mert olyan gyulladás volt, hogy meg sem tudtam mozdulni. Annyira, hogy nem tudtam a másik oldalamra átfordulni sem. Anyám is ágyban feküdt, és arra emlékszem, hogy mint gyereket forgatott, mert mindig mondtam, hogy fáj már az oldalam. Szegény anyám utána mindig mondta, olyan állapotban voltam, hogy már kinézte, hova fognak eltemetni a Zsigmond téren. Nem volt gyógyszer sem. Lehet, hogy szalicil-savat kaptunk valakitől? Utána édesapám mindig azt mondta – és később írta is –, hogy még most is kínlódok a szívemmel. Soha a szívemmel nem kínlódtam utána. Szerencsére teljesen nyomtalanul múlt el ez az egész. A pincében persze megijedtek, és szóltak, hogy legyünk szívesek menjünk ki, mert ez biztosan gyermekparalízis. Féltek, kitettek a pincéből, de – szerencsére – egy kis szobába kerültünk, nem pedig abba a nagy terembe, amelyikben korábban laktunk, oda a németek előzően beköltöztek, raktárnak használták. Lent a szűk utca volt a garázsuk, ott álltak a teherautóik. Egyszer az egyik kapott egy belövést, felrobbant, ezt követően sorban egymás után mindegyik felrobbant. Kiderült, hogy mind tele volt lőszerrel. Azt mondták, több percig egymás után következtek a robbanások. A ház azon része teljesen leszakadt, ha a régebbi teremben vagyunk, mi is ott pusztulunk.

D. M.: A kollégiumbeli életet Németh László imigyen írta le: „Én akkor már ott fönn szorongtam a többi férfival Illyés Gyuláéknál. A házba beütő aknákkal és a ház előtt megálló autókkal tettük próbára egymás idegzetét: ki tudja tovább olvasni Platónt. (A bombatestvérek recsegése persze nem zavart úgy, mint a nyilas testvérek vaklármája.) Juditról az asszonyi karavánok hoztak hírt, amelyek havon és golyón át vitték a családnak a babot, s hozták nekünk a lóhús-fasírozottat és a hírt. Odalenn már mindenki lázas a pincében, hallottuk, csak Judit nem. Az egész nagy családban ő bírja legjobban. Ez elég furcsa volt, hisz a tüdőgondozó Pirquet- oltásai mindig az ő karján gyúltak ki, abban a harmatozó barlangban tőle várhattuk a

legrosszabbat. A barlang azonban, úgy látszik, ellenszert is csöpögtet belé a nyirka ellen. A hóharmatos hegymászók egy egy receptpapírt is kikapartak a kendőjükből. Ezek az én hajdani receptpapírjaim voltak, s nem orvosságok voltak rajtuk, hanem ágyban fekvő feleségem üzenetei. Ebből egy nyaláb eljutott még ide, Békésre is, azokon olvasom. »Magda, Gigi csupa tetű, nem győzöm irtani, mert agyonrakták már petével is a hajukat, s mi napok óta mosdani sem tudunk, nemhogy fésülködni, mert vizünk sincs. Ucó rémített ma el egy ijesztő hőstettel. Kiszökött reggel, egyedül három üveggel, és addig ment, amíg vizet kapott. Énnekem nagyon gyanús volt, hogy kiment az épületből, de hallottam, a katonaság nem enged ki senkit. Ő mégis

kiszökött, s hozott három üveg vizet. Így a betegnek (Ágnes) s a két kicsinek (Csilla s az unokahúgom lánya) most van. Ha nem tart már soká, akkor még találsz is életben közülünk valakit.« Ezért mégiscsak érdemes apaként ismerni gyermekeinket, hogy egy ilyen motalkós mécsnél írt, bekezdéstelen levél egy mondatától úgy láthassa az ember a három üveg vízzel visszasündörgő mosolyát, mint én. Az előbb még össze volt szorulva ez a kis arc, hisz egy német üteg állt a ház előtt, körül a halottak; amíg ő a Zsigmond utcai házig eljutott, ahol a pince csapján még folyott a víz, csak az akarata volt nagyobb a félelminél. Most azonban, míg a három üveg a télikabát alól előkerült, s az anyja rémült korholásán is áthallotta a büszkeséget,

mosolyba borult az arca, mint akinek egyszer sikerült valami. A Sarolta- intézetben azonban nemcsak a víz fogyott el, hanem a tüzelő is. A pincéből visszamenekülők egy kis szobában, kitört ablaknál egymás párájában melegedtek. Egy Sztálin- sorozat aztán tüzelőről is gondoskodott: a szűk Darázs utca (a felrobbant muníciós ház s az ő leszakadt sarkú tanyájuk közt) tele volt gerendával. Judit a házban levő leventéktől látta, hogy kell fát bányászni. Ment hát ő is: a közösségért. Hat nagy dúcot vonszolt be: mindenik hosszabb és súlyosabb, mint ő. De mi egy fakolonc súlya, ha az embert a három üveg víz emléke hevíti? Amikorra az utolsó dúcot bevonszolta, a három elsőt a leventék elvitték; azt hitték; az övék. Később azonban, ahogy összebarátkozott velük, lovagiasabbak lettek, s már ők segítettek neki a faszerzésben. Így Judit új, neki való szerepkört küzdött ki: ő lett a hősnő a családban. Hisz Magda is mosta hólében az elszürkült pelenkákat; a félénkségét azonban nem tudta így összefogni. Ez a Judit szakja lett. S ez neki is imponált; nem úgy, mint az esze, melyet rég elismertünk, ő maga azonban inkább, tán nem is egészen alaptalanul, valami nőhöz nem illő testihibaként hordta, mintha dézsafeje volna. Az igazi érdem olyan, mint Magduskáé: a család életében kell meglátszania. De hiába mosogatta ő szutykosra magát, az mégis más volt, mint Magda főzése s gyermekgondozása. Most azonban megvan számára is a szerep. S milyen szép s könnyű is. Csak be kell vetnie magát az embernek, összefogni a szívét, s mintha Jókaiban olvasná magát. Amikor az oroszok bejönnek, s ők is felköltöznek hozzánk a Rózsadombra, nem győzöm nézni: mennyit nőtt, milyen sugárzó erős, hogy égnek a bőre alatt azok a villanyok. Mintha nem is félig főtt, rántatlan babon élt volna odalent. „Judit nagyon kiugrott” – mondja az anyja is. Egy nyelvvel föllebb beszél már vele, mert a család is olyan, mint a jávai kasztnyelv; más igék illetik meg a tányértörlőt, és mások a hősnőt. S ez itt fönn még mindig nem olyan világ, hogy a hősnők fölöslegesek lennének. A férfiak nem járnak ki, az arcba húzott nagykendőknek kell útra kelniük: a Sarolta- intézetbe, az ottmaradt babunkért, krumplinkért, a Császár-fürdőbe egy-két kanta vízért, a Törökvész úti ház romjai alól kikotorható fehérnemű hulladékért. Judit nem marad ki egy ilyen karavánból sem. Az igazgatónő, akivel együtt cepel, megemelteti velünk a hátizsákját. „Emeljék ezt meg. Meg kellene tiltani neki.” De Judit csak mosolyog: amit föl nem hoznak, az eltűnik odalenn. Ő nem harminc kilót hoz, egyheti továbbélést s egy Jeanne d’Arc büszkeségét a hátán. S e súlyok alatt – sub pondere – úgy kiszépült, mint soha. »Én nem értem, maguk mért csak Magdát féltik – mondja Ica néni –, ez a gyerek legalább annyira veszélyben van.« S a Törökvészen egy katona csakugyan odamegy hozzá, fölhúzza a kendőt és ránevet. „Nem csúnya, szíp” – mondja, mint aki a kendőt is érti, de a bájas, kivirult ukrán pofácskát is észrevette.”

N. Á.: A németek közben csomagoltak, húzódtak vissza a Várba, tudtuk, hogy pillanatokon belül itt lesznek az oroszok. Nekem az a kép maradt meg a fejemben, hogy édesanyám fekszik az ágyban, én mellette és Judit nővérem letérdel elé és meggyón neki.

D. M.: Ő katolikus?

N. Á.: Mind katolikusok vagyunk elvileg. Mert édesapám református, anyám katolikus volt, és nem volt reverzálisuk. Judit akkor egy nagyon vallásos korszakát élte. Meg voltunk rémülve, úgy emlékszem, hogy akkor én is féltem. De az első oroszok, akik fehér ruhában bejöttek, nagyon kulturáltan néztek ki. Harcoló csapatok voltak. Egy pillanat alatt föl tudtunk állni előttük mind a ketten, anyu is, meg én is. Nem bántottak minket, lementünk a pincébe, és ott elfoglaltuk a régebbi helyünket. De egy hölgy, akinek a gyereke nagyon beteg volt, az fönt maradt, ő viszont reggel félájultan esett be a szobába. A pincébe az első éjszaka nem jöttek, csak végigmentek, németeket, katonákat, fegyvereket kerestek. Mégsem volt célszerű tovább itt maradni. Eldöntöttük, hogy fölmegyünk a Józsefhegyi útra és együtt leszünk. Most erre már nem emlékszem, hogy ez hogyan zajlott le, lejöttek értünk a férfiak, vagy mi egyszerűen elindultunk, de azt tudom, hogy ez a vánszorgás borzalmas volt, mert anyám is, én is alig tudtunk járni, anyám egy nagy bottal tudott csak menni, és nekem is az volt betegségem után az első menetem. Végül, ha nehezen is, fölértünk a Józsefhegyi útra. Légvonalban nem lenne ez olyan nagyon messze, és ott fönt tisztább volt a világ, a hó megmaradt, és szebbnek látszott az élet. Illyésék két kis szobájában úgy választottuk széjjel a társaságot, hogy a három lány és talán Vattainé maradt velünk. Nem tudom pontosan, de édesanyám, a kis Csilla és a három Nagy- lány (Horváthné Böbe, Vilma, és a kis Márti) lementek két házzal lejjebb. Szondy főorvosék fogadták be őket a házukba, az ő Tamás fiuk később egyetemi évfolyamtársam lett. Napközben jöttek az oroszok, barátságosak voltak, kenyeret adtak. Sajnos éjszakára visszajöttek. Nálunk csak az történt, hogy ebből a két kis szobából mindannyiunkat a másodikba, a belsőbe hajtottak. Édesanyám úgy gondolta, hogy az összes pénzünket a gyerekeknek adja oda, mert tőlük valószínű, hogy nem veszik el. Valaki azt javasolta, hogy tegyük be a matrac alá. Betettük. Amikor bezavartak a másik szobába, persze nem tudtuk kivenni, reggelre – mire visszamehettünk – nem volt a matrac alatt a pénz. Szóval mi csak ezt vesztettük. Szondyéknál viszont elvitték a fiatal nőket az emeletre. Apám a kiabálást hallva fölnyitotta az ajtót, hogy odamenjen segíteni, de az ajtó előtt egy orosz katona állt fegyverrel, akinek hiába mondott bármit oroszul, az csak azt kérdezte, hogy hány gyereke van. Azt mondja:

négy. Erre: köszönd a gyerekeidnek, hogy nem lőlek le, de azonnal menj ki a házból. És kizavarta őt az éjszaka közepén a kijárási tilalom ellenére a házból. Csak két- három házzal laktunk följebb, de tekintve, hogy az Illyésházban lakott a parancsnok, aggodalmas volt, hogy az őrt álló katona azonnal lelövi. Ezért oroszul kiabálva közeledett, és így nem történt semmi baja, beengedték. Ment a parancsnokhoz panaszkodni, de az csak azt válaszolta, hogy ne haragudjunk, olyan szabály nincs, amely alapján az első éjszaka bármelyik katonáját meg tudja állítani, ő nem tud szólni még itt ebben a házban sem, nemhogy a harmadikban. De máskor viszont láttuk, hogy ostorral verte őket. Szóval ez egy fantasztikus hadsereg volt ilyen szempontból. Szegény anyám, mondanom sem kell, hogyan élte ezt meg. Hajnalban aztán elindult, hogy megkeresi apámat, látott egy papírral letakart valamit, azt hitte, hogy ez ő. Hozzánk csak beesett és azt kérdezte, itt van-e Laci, amikor mondták neki, hogy itt van, abban a pillanatban elájult. Alig tudtuk magához téríteni. Ezután elkezdtünk az Illyés-házban berendezkedni. Az egyik szobájuk, a legszélső, teljesen rommá lett és így járt a fürdőszoba is. De azért valahogy jól el tudtunk helyezkedni.

D. M.: „A spalétás szilasi szoba elméleti készülődéseit a tizennégy órás budai éjjelek folytatják Illyés Gyula gránátlukas Rózsadomb-oldali lakásában. A két szobában harmincketten fekszünk. A mienkben pontosan ismerem a lélegzetek helyét: jobbra az öregúr rágja az éjszakai kekszét; a bal sarokban az intézeti igazgatónő alszik; anyja, a legkedvesebb öregasszony mellett egy megszeppent amazon horkol; a díványon Tasziló doktor rimánkodik egy kis helyért a feleségének; a bölcsőben Csilla, a gyermekkocsiban a fölsíró rém: Márti, mellettem: a feleségem s az unokahúgaink. Minthogy nincs világítás, már hét óra tájt lefekszik az ember; kettőre kialussza magát, aztán a szemközti, papírral üvegezett ablakon várja a hajnalt; keze a tarkója alatt, térde fölhúzva a száznegyven hosszú ágyon. Máskor vergődés a virrasztás, most

ezekben ocsúdik a lélek: ezekben talál vissza a rémképszerű jelenből valódi témáihoz. Lenn, a házmester- lakásban időnként orosz patrulok járnak, fönn töltényhozó német repülőgépek zakatolnak; aztán megint csönd és szuszogás: az ember gondolkozhat.”– így emlékezik Németh László.

N. Á.: Február 5 e körül tértünk annyira magunkhoz, hogy átmentünk megnézni a Törökvész úti házat. Flóra néni jött velünk, és anyámmal én mentem – úgy emlékszem, nem mertük a nagylányokat kihozni az utcára, mert ugyan csak 12-13 évesek voltak, de ők már nőknek számítottak. Egy szánkót vittünk magunkkal. A ház nagyon szomorú látványt nyújtott. A hátsó rész teljesen kiégett, abban lőszerraktár lehetett, csak a falai maradtak meg. Az első részben pedig lőállások voltak. A fürdőszoba ablaka előtt feküdt a kád. Azon a télen nagyon hidegek, mínusz húsz fokok voltak. Amikor odamentünk, azt találtuk – nekünk gyerekeknek volt egy hármas szekrényünk, abban voltak a ruháink –, hogy akik ott álltak a lőálláson, elintézték a dolgukat a kádba, kivettek egy ruhát a szekrényből, rádobták, aztán megint újra, – és ez így volt befagyva, rétegesen. Erre pontosan emlékszem, mert csak úgy néztem elámulva, hogy csinálhatták ezt. Odapiszkoltak és a mi ruháinkkal letakarták. Mint egy torta, úgy rétegződött a fürdőkád. A földszinten persze semmi, se ablak, se ajtó, a válaszfalak kiütve. Ezen mindig csodálkozom, hogy ez a faragott szekrény, ami itt áll most a lakásunkban, hogyan maradt meg. A masszívságát bizonyítja, az ajtajai az ablakokba voltak betéve. Mi elsősorban élelmiszert kerestünk, meg anyám egy pár ruhát nekünk, amit ránk tud adni, hisz majdnem abban voltunk, amiben karácsonykor átmentünk Illyésékhez. Találtunk valami kis zsírt, lekvárt, kukoricalisztet, azt fölpakoltuk a szánkóra és elindultunk. Persze úgy kell elképzelni, mint hadszíntért. A halottak ott feküdtek az utcán. Nagy szerencsénkre hideg volt. Amikor másodszor, vagy harmadszor mentünk át, édesanyám akkor sírta el magát először, mert előző nap még ennek az ebédlőszekrénynek az aljában megvoltak a levelei, csak akkor nem tudta elvinni – az élelem fontosabb volt –, s amikor visszamentünk, addigra eltűntek. Hogy azt ki vitte el, nem tudjuk. Látszott, hogy emberek járnak oda és gyűjtenek mindent, főleg a tüzelni valót. Hiszen akkoriban papír sem volt. Az apám könyveit később vitték el. Jöttek egy kocsival, amikor mi már eljöttünk onnan, a kérdezősködő szomszédoknak azt mondták, hogy Németh László engedélyezte, írásuk is van róla, és az összes könyvét lerámolták. Egész rozoga példányok maradtak csak. Így maradt meg például két dedikált Radnóti-kötet, mert azok kis vékony szürke füzetek voltak, de Móricz piros-arany dedikált sorozatából egy darab sem. Február 19 én megjelent egy Szedő Dénes nevű ferences szerzetes Illyéséknél. Azt mondta, ő levinné svéd védettségi házba a két nagylányt. Vele lementek a Pasaréti tér környékére valahova, én nem voltam soha abban a házban. Aztán később levitték oda Csillát is.

D. M.: Németh László leírásában: „Egy fapapucsos barát viszi őt [Magdát] s Juditot a csatamezővé lett Rózsadombon át a Pasarétre. Ott állítólag biztos menhelyek vannak, cirill írással a kapun, ott a fiatalkorúakért sem kell, mint eddigi helyünkön, a házigazdáinknak aggódnia. Negyed- vagy ötödnapon már Csilla is ott van vele, s míg Judit sántikáló anyját kíséri a megéledő utcákon, ő menhelyi anyuka lesz, körül katonák táboroznak, éjjel villanylámpák világítanak a vacogó gyerek arcába, egy éjszaka pedig még az Ördögárok torka is megnyílik: a kitörő németek ott bujkálnak ki a föld alól, közvetlen mellettünk. Azt azonban, hogy Magda negyvenfokos lázzal is fönnjárt, ki-kiugrott az ágyból a védencéhez, csak akkor tudjuk meg, amikor egy idős hölgy bekiált hozzánk az ablakon: Magduska kéri, hogy valaki menjen le hozzá. Akkor se a maga betegségéért hívatott, abból lábadóban volt már, a mögött a furcsa függöny mögött történt valami riasztó, ami a felnőttek – asszonyok, katonák – életét választja el a gyermekképzelettől.”

N. Á.: És akkor úgy tűnt, hogy ki fogják üríteni az Illyésék házát valamiért. Tán az orosz parancsnokság akart ott maradni.

D. M.: Érdeklődtek előbb Szabó Lőrincéknél. Egy magyar karszalagos rendőrrel, aki Illyést hívta, mint a parasztpárt egyik vezetőjét az elöljáróságra, vele küldték le a kis cetlit: „Kedves Lőrinc, volna ott hely nagyobb számú család számára? Azt mondják, arra már konszolidálódottabbak a viszonyok. Küldj valami üzenetet! Szeretettel, Gyula.” És mellé írva: „Élünk, ölel Laci.” Szabó Lőrinc ellen akkor már elkezdődött a hajsza, a válasza ennyi volt: a helyzet kétségbeejtő, gyere azonnal. Kodolányinál több sikerrel jártak.

D. M.: „Kedves János, nagyon köszönöm feleségem szíves fogadását, s hogy az őrnagyot elküldted hozzám. Adott is valami cédulát nekünk, amely néha véd, néha nem. Most éppen nem sokat, mert elég nagy fölfordulás van, még kiürítésre is gondolni kell. Nagyon szeretném, ha Ella az egyik gyerekkel eljutna hozzátok; (az őrnagy három napon belül lakást ígért, azt kivárja ott, Némethyvel is beszél stb.), s legalább együtt van a gyerekeivel, ha elszakadnánk. Csillát, sajnos, úgysem viheti, őneki én leszek dajkája – úgyszintén unokahúgaimnak is. A pillanatnyi izgalmaktól eltekintve nem vagyok rossz hangulatban. Ha leülhetnék írni – tudnék. Veled különösen szeretnék beszélni. Úgy érzem, most jobban, mint eddig, hogy mi helyes irányt tartottunk, s a magyar nép szívében ugyanaz a tapasztalat és ösztön alakul ki, ami a mi álmainkban és előérzetünkben. S mekkora szellemi örökséget jelent ez, amit látunk: az egész gazdátlan hagyomány, Kelet- Európa. Nem tudom, milyen hangulatban vagy – de azt hiszem, el tudnálak keseríteni és föllelkesíteni egyidőben. Bocsáss meg, kedves János, hogy az én két menekülőmet odaküldöm amúgyis görbülő nyakatokra, de remélem, csak egy- két napról van szó, s esetleg ide visszajöhetnek. Élelmet visznek magukkal, azzal egyelőre baj nem lesz. Tildának is köszönetem küldöm, ölel: Laci”

N. Á.: Nyilván ez már a Szabó Lőrincnek küldött levél után történt, hogy be tudnák-e fogadni anyut meg engem. Apu azt ígéri, hogy Csilla marad. Szerintem kis Csilla nem maradt nála. Mi Csillát levittük ebbe a svéd védettségű házba. Ez lehetett 14 én, vagy 15 én, vagy 16 án, de a legborzalmasabb nap számomra február 13. volt. A német kitörés napja. Az Ördögároknál törtek ki. Ahogy mentünk föl a Törökvész úti házhoz, mondom: Anyu, itt új halottak vannak. Azt mondja: Dehogy is, ezek itt voltak! Azt mondom neki: Figyeld meg, hogy ezek újak, ezek nem voltak itt. Hát az ember akkor már járt kétszer-háromszor ott. Följöttünk a házba, kettesben voltunk, elkezdtünk rakodni, egyszer csak az emeletről lejött egy férfi. Szegény anyám annyira megijedt, hogy elkezdett vele üvölteni. Civilben volt, nem szólt egy árva szót sem, kimasírozott a szobából. Menekülő német katona lehetett. Mire anyu azt mondta: Tényleg történt valami, menjünk le és nézzük meg a lányokat. Elindultunk a Gábor Áron úton, a sarkon van egy Kotsis- tervezte villa, most is megvan még. Ott egy német katona valahogy támaszkodva feküdt. Mondtam anyunak: ez él még, nézzük meg! Odamentünk, és kiderült, hogy meg volt fagyva. Elkezdtem sikítozni, kiabáltam: nem megyek le, menjünk vissza. Ez a nap kellett ahhoz, hogy gyermek agyamba is eljusson a borzalom, amiben éltünk. Másnap, vagy harmadnap levittek Kodolányiékhoz, akik nagyon kedvesek voltak és vendégül láttak, de anyu visszament az édesapámhoz. A lányok is hamarosan följöttek a svéd házból, mert kiderült, hogy az sem nyújt védettséget. Ott is csak azért menekültek meg, mert a kis Csilla ott feküdt közöttük. Az oroszok nem bántották a gyerekeket. Az Illyés- házban ekkor jelent meg Püski Sándor. A Józsefhegyi útra jött utánunk. Mindig mondom, hogy nagy csoda, ha ilyen kiadója van egy írónak. Négy gyerekével átvészeli a megszállást Békésen, mégis veszi a fáradságot, és följön utánunk Pestre. Akkor már megjárta Debrecent. Ott mondta neki Erdei azt, hogy lehet a sajtófőnökük, ha Németh Lászlót és tőle jobbra mindenkit ejt. Nemet mondott. Eljött megnézni, hogy az írói közül ki van a legrosszabb helyzetben, és hogyan tudna nekik segíteni. Mi és Féjáék nyertünk,

meghívott bennünket Békésre.

D. M.: Csakhogy odáig el kellett jutni.

N. Á.: Ez ’45. február végén lehetett, mert mi március 3 án indultunk el. Először el kellett jutnunk a Püskiék lakásába a Ráday utcába. Gondoljátok el, milyen karaván voltunk, apám elől ment kis Csillával, a hátán egy hátizsákkal. A kisgyerek volt a menlevél. Őket követtük én és édesanyám a bottal, majd Magda és Judit. Judit akkor még a legerősebb volt a családban, ő cipelte a legnagyobb csomagokat. De közben megkapta az ukránkát, ez egy borzasztó hasmenéssel járó betegség volt. Amikorra megérkezünk majd a Nyugati pályaudvarra, addigra már jelentkeztek a tünetek. Egy napot álltunk a Duna-part budai oldalán.

D. M.: Hogy jöttetek át?

N. Á.: Jött egy csónakos, aki azt mondta, hogy most csak gyerekeseket visz át. Egyszerre bejutottunk mind. Amikor átértünk – arra is emlékszem – ott álltak az orosz katonák. És fogták málenkij robotra az embereket. Apám ment előre a gyerekkel, őt így tovább engedték, mi pedig mentünk utána. Mentünk, mentünk, és egyre sötétebb lett. Jött a statárium ideje a kijárási tilalommal. Az Andrássy úton bekopogtattunk, nem fogadtak be. Végül a Madách téren úgy fogadtak bennünket – és nekik tökéletesen igazuk volt –, hogy betettek egy pincébe, ránk zárták az ajtót és azt mondták, hogy reggel majd kinyitják. Igazuk volt, nem voltunk ismerősök, nem tudták, kit engednek be, vadidegenekhez kopogtattunk be. Másnap délelőtt aztán megérkeztünk Püskiékhez. Onnan elmentünk a Nyugatiba, és vártuk a vonatot. Itt megint nagy szerencsénk lett. Nem nagyon volt még élelem, de Démusz-nagyapa már kezdett ismét szervezkedni. Ők is mindenüket elvesztették. Legalább olyan „ügyesen” csinálták, mint mi, a nagymamám az összes ékszerét bevarrta pongyolája aljába, majd a pongyolát ott hagyta fönn a lakásban, s mire légiriadó után fölmentek, már rég nem volt meg se a pongyola, se az ékszerek. Ők dolgozni borzasztóan tudtak, de megmenteni a dolgokat azt nem tudták. Az ő segítségükkel, meg az ismeretségi körük révén tudtunk végül is egy vonatra bejutni, úgy, hogy Magdát föltolták az ablakon, akkor ő beszedte a csomagokat és minket, szüleim pedig valahogy a gyerekek után belökdösték magukat. Békésnek nincs megállója, Békésföldvártól hat vagy hét kilométert még gyalogolnunk kellett. Szereztünk egy targoncást. Az felpakolta a csomagjainkat. Tetejére Juditot, aki addigra már nem tudott járni, olyan gyenge lett.

D. M.: Németh László elbeszélése szerint: „A tárt lakás, a szomszédokhoz szétszórt holmi mind ottmaradt. Mint valami szent család, azzal megyünk, amit magunkra tudtunk rakni. Én a gyereket viszem, s egy összegöngyölt paplancsomagot a hátamon. Judit kapja hátára csatoltan a legnehezebb zsákot. Az óbudai Árpádhídnál hoz át bennünket az azesti utolsó bárka, onnét a sötétben kell begyalogolni a Ráday utcáig. A Nyugatinál már néptelen az este, az Andrássy út elején bekéredzünk egy házba. Odáig Judit, ha el is maradt, de jött a megszokott hősiességgel.

Csak amikor a házmester elküld, s a Károly körút nem akar fogyni, nyöszörődik el végre, mint egy tizenkét éves gyermek. Aztán a Nyugati hideg peronja! Három éjszakát virrasztunk ott át, azzal a különbséggel, hogy neki egy falat étel sem megy le a száján. Az ukránbetegség gyötri. Én már lemondanék az útról is miatta, de ő nem akarja, hogy a család az ígéret földjéről miatta itt maradjon. A nagy paplanba burkolózva didergi, szégyenkezi át az irtózatos utat. Békésföldváron úgy van: a tanítóéknál hagyjuk. De nincs tanító, nincs kocsi, csak sár s nyolc kilométer. Akkor jajdulja el magát, a sárban, támolyogva, másodízben.”

N. Á.: És megérkeztünk Békésre. Leállt a forgalom, úgy csodáltak meg minket. Mert ott az egész front csak két puskalövés volt. El nem tudták képzelni, hogy ez a koszos népség honnan érkezhet. Apám a szülő nő öröméhez mérte megérkezésünk megnyugvását.

D. M.: „Szülő nőkön látni olyan hirtelen megkönnyebbedést, amilyen minket fogott el a békési vaskereskedő nagy, falba foglalt kapuja mögött. A hasonlat annyiban is talál, hogy sorsunk vajúdása az utolsó napokban egyre viharosabbá vált, s a dunai átkelés, a háromnapos vonatvárás, a szolnoki éjszaka, az utolsó erőnkből folyó, békési bevonulás kitolófájásai után – egyszer csak ott voltunk a legtökéletesebb béke közepén, rég elvesztett és visszakaphatatlannak hitt körülmények közt.”

N. Á.: Apám a mögötte lévő évet így foglalta össze Kerényi Károlynak 1946. júliusában írott levelében: „Mivelünk idáig a következő dolgok történtek: 44 karácsonyán otthagytuk a Törökvész úti házat, s egy óbudai pincében (én Illyésék villájában) vészeltük át az ostromot. Ella megsérült pékhez menet a lábán: szerencsénkre nem lehetett levágatni, így hosszú szeptikus lázak után ő is, a lába is megmaradt. Gigi ízületi bajt szerzett, s azóta is sínylődik a szívével; máskülönben nem történt különösebb bajunk, csak a házunk égett le s vált rommá, s a ruháink

nagy része veszett oda (könyvem egypár megmaradt); no meg mi magunk fogytunk le úgy, hogy a család, amikor Békésre lekerült, harminc kilót hízott két hét alatt. Ide Püski hozott le még múlt márciusban. Ella azóta nagyon jól befészkelt itt. Egy szimpla üvegajtós szobában töltötte a telet; de állatokat tart, disznót, kacsát vágott, s ügyesen forgatja kicsiny jövedelmeimet. Én Hódmezővásárhelyen vagyok óraadó tanár a kollégiumban. Ebből is láthatod, hogy értékem és megbecsülésem korokon és rendszereken át ugyanaz; ahogy a fizika mondja: invariáns.

 

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2025-12-07 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.