Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Németh Erzsébet interjúja Szepes Erikával

 

SZEPES ERIKA irodalomtörténész, műfordító

"Keresni és átadni - minél többeknek a szépet."

- A mi életünknek van egy közös találkozási pontja. Ez az erzsébetvárosi Baross Gábor Általános Iskola, a te idődben még Hernád 42. szám alatti iskola. Te diák, én jóval később tanár voltam ott. Mesélj róla, meddig jártál abba az iskolába, milyen volt ott akkor az élet?

- A múlt század közepéig nyúlsz vissza ezzel a kérdéssel: 1953-1961 között voltam „hernád negyvenkettes”, szigorúan elkülönítve a „hernádnegyvenhatosoktól”, azaz a szomszéd épületben lévő fiúiskolától. A két intézmény között semmiféle átjárás, közeledési lehetőség nem volt, még a nagy ünnepeket is külön tartottuk, mi a lányudvaron, ők a fiúudvaron. Akkortájt az alsós tanító nénik évente váltották egymást, és gondosan ügyeltek arra is, hogy nekünk férfitanár a termünkbe be ne léphessen – az erkölcsök, pontosabban az álságos prüdéria minden lépésünket, lélegzetvételünket vigyázta. Az alsó tagozatban még különösebb baj nem volt, nem érdekeltek minket a fiúk, de ötödiktől megindultak az osztályban a versenyek kinek van a legszebb arca, haja, lába, kinek nő már a melle – darabokra szedtük a szépségverseny tárgyait; :kit kísért haza fiú, kivel ment korcsolyázni egy hímnemű, avagy éppen ki mellé szegődött a korcsolyapályán vagy a Széchenyi-fürdőben. Mert a mi életterünk a Liget volt: tavasszal-ősszel labdajátékokat űztünk, az ú.n. „kidobós” volt a kedvencünk, meg bicikliztünk, nyáron ott volt a Szecska, így becéztük a Széchenyit, télen meg a koripálya .A lány- eliteknek műkorcsolyájuk volt, a pórnépnek – én is az voltam – ú.n. csatolós, amit a meglévő cipőre kellett erősíteni. A hím-eliteknek hokikorcsolyájuk volt, amivel ön- és közveszélyesen lehetett száguldozni. A tanulásról nem sok szó esett, mégis mindenki pontosan tudta, kik az eminensek – köpés rájuk a hátuk mögött - , ki melyik tárgyban jó, kit lehet korrepetálásra használni. Nagyon praktikusan rendeztük be a világot.

Egyetlen lényegesebb törés volt a nyolc év alatt: az 1956. október 23-ával kezdődő időszak, amit akkor mi nem minősítettünk, nem is várták el tőlünk, az érzékelhető volt, hogy otthonról ki-ki mást hozott. Nem értettünk a politikához, nem is törődtünk vele, csak ha a pincébe kellett levonulni, mert bármikor belövést kaphatott a ház. A pincében jókat játszottunk, kártyáztunk, - akkor tanultam meg kanasztázni -, és nagyon rosszakat ettünk, minden nagymama és mama lehozta otthonról a tartalékokat: lencsét, babot, sárgaborsót, száraztésztát, kővé keményedett lekvárokat, bödönben disznózsírt. Ünnepi alkalmakkor a zsíros kenyérre kristálycukrot szórhattunk: ez volt az édesség. A pinceállapot talán három hétig tartott, de utána se kezdődött meg a tanítás: bizonytalan időre szénszünetet rendeltek. A pince természetesen koedukált volt, itt váltak természetessé egymás számára a nemek: már mondhattam, hogy XY a barátom, nem kezdtek azonnal csúfolni azzal, hogy „Két szerelmes pár, mindig együtt jár”. Lassan megkezdődött a tanítás, a tananyagtól három-négy hónapra voltunk elmaradva… Ezt azóta se hoztuk be. 57 tavaszától újraindították az Úttörőszervezetet, lettek különféle programok: nyomolvasás (ez hős elődeink életének és tetteinek felderítése volt), kirándulások, próbatételek, táborok. Mindezekkel igyekeztek a szétesettnek hitt közösségeket összekovácsolni – nemenként elkülönítve. Én őrs- majd rajvezető, végül csapattanácselnök lettem – hadd utáljanak még jobban, mint amikor még csak sima eminens voltam. Sok mesélni valóm volna még, de akkor nem marad idő életem többi részére.

- Meddig és hol laktatok a hetedik kerületben? Milyennek őrzöd az emlékeidben Erzsébetvárost?

- Először azon az úton laktunk, amit eredetileg Aréna útnak, majd Dózsa György útnak, végül Sztálin térnek, majd ismét Dózsa György útnak neveztek. Volt egy időszakasz, amikor hivatalos levelet is kaptunk Csizma tér 5. címre: akkor ott állt még a ledöntött Sztálin szobor egyik csizmája. Itt laktam 23 éves koromig, amikor szüleimmel és frissensült férjemmel együtt átköltöztünk a Bajza utca 8.-ba. Most abban a lakásban a lányom lakik a családjával, tehát valami hetedik kerületi folytonosságot máig is őrzök.

 - Milyen tanuló voltál? Melyek voltak a kedvenc tantárgyaid?

- Mint már szóba került – az általános közutálat okán: eminens voltam, színjeles az egyetemi Vörös Diplomáig. Elég ronda dolog, nem? Kedvenc tárgyam az irodalmon kívül a művészettörténet volt, és itt kell megemlítenem, hogy 13 évig zongoráztam és jártam zeneelméleti tárgyakra, mert zeneesztéta szerettem volna lenni. Ez másként alakult, de az életem a mai napig át van itatva zenével.

- Mikor kezdett érdekelni, és miért az irodalom?

- Az irodalommal igen korán létesítettem bensőséges kapcsolatot: rengeteget voltam beteg, és a család összes felnőttje nem győzött nekem mesélni. Azon voltak hát, hogy mielőbb megtanuljak olvasni, és magamat foglaljam le, ne a családot. Négy évesen már meséket olvastam: Benedek Eleket, Illyés Gyulát, Andersent, és Komjáthy István Mondák könyvé-t. Voltak kedvenc könyveim, hogy mi miért, azt lehet, hogy ki lehetne elemezni, de most már nincs értelme. Néhány címet azért felsorolok a legemlékezetesebbek közül: Tamás bátya kunyhója, Sándor Mátyás (nagyon izgatott a rejtjeles rostély, magam is gyártottam a mintájára hasonlókat), Szürke Bagoly (ez egy indián név, ami valódi indián író neve volt): Két kicsi hód című műve, Timur és társai, egy szovjet partizánlányról szóló regény: Birjukov: Sirály, a Micimackó – eredeti szövegével és rajzaival, nem árucikké téve minden darabkáját leporelló, kifestőkönyv, luftballon vagy párna formájában -, Aszlányi Károlytól minden hozzáférhető, Vernétől is (Grant kapitány gyermekei, Utazás a Holdba, Nyolcvan nap alatt a Föld körül), Móra Ferenc csodálatos Aranykoporsója, amit máig nem méltatnak a helyén, és főként-főként: Karinthy Frigyestől minden, nemcsak az, amit ma gyermekirodalomnak tartanak, hanem a „komoly” novellái, a fantasztikus regénye, az Utazás.., és innen már olyan sok minden jön, hogy abbahagyom a felsorolást. Mint ebből látható: nagyon sokat voltam beteg.

- Amikor az egyetemre jelentkeztél, már tudtad, hogy klasszika-filológus leszel, vagy ez ott alakult úgy?

- Az egyetemre országos tanulmányi versenyek helyezettjeként kerültem (magyar második helyezés, latin hetedik, még oroszra is felvettek, de az nem érdekelt), pedig még akkor is szent elhatározásom volt a zeneesztétika. Az pedig hosszú évekig nem indult, és én közben beleszerettem a klasszika-filológiába, azon belül is a vallástörténetbe. Tudományos pályám vallástörténeti- ikonológiai munkákkal indult.

- Munkáid nagy része verstannal, verselemzéssel foglalkozik. Te többet tudsz a versről, a verssel kapcsolatos dolgokról, mint esetleg aki írja. Nem akartál költő lenni?

- Kamaszkorában mindenki költő akar lenni, természetesen én is. Fájdalmasan zokogó szerelmes verseket írtam, gondolom, mint akárhány tizenéves. És persze szabadverseket, mert fogalmam sem volt a verstanról. Pontosabban: a görög-latin versek közül fordítottam –pályázatokra – a klasszikus mértékekben, de az eszembe se jutott, hogy saját lelkem kínjait hexameterekbe gyötörjem bele. Költő sosem akartam lenni, fordító esetenként.

- Milyennek látod a mai magyar költészetet?

- A mai magyar költészet felett teljes áttekintése keveseknek van, nekem sincs. Azt talán világosan látom, hogy van egy teoretikusok által preferált stílusirányzat, a posztmodern, amibe mindent bele lehet gyömöszölni, ami nem más, csak posztmodern. Ezen kívül vannak az „örök klasszikusok”, a napi küzdelmektől elvonuló, az emberi lét végső kérdéseit megfogalmazó vagy afelől töprengő költők, finom, halk, cizellált versekkel és illékony világgal. És harmadikként említem azt a vonulatot, ami engem leginkább foglalkoztat: a napi kérdésekre reagáló, véleményt nyilvánító, az elesettek és megnyomorítottak érdekeit képviselő költők, akiket a hivatalos kánon egyszerűen kifelejt a mai magyar költészetből, vagy, hogy kisajátíthassa – mert minőségileg magasrendű – eltorzít vagy félreértelmez. Nincs béke a költészetben sem, amiként az életünkben sem. És ha a költészet jó, akkor ezt az állapotot kell, hogy tudatosítsa.

- Mi az irodalom funkciója és szerepe a mai világban? Ezt elsősorban az irodalomtörténésztől kérdezem.

- Erre a kérdésre az előbbi folytatásával tudok válaszolni: vannak, akik a hivatalos elvárásokat elégítik ki, vannak, akik elgondolkodtatva gyönyörködtetnek, és vannak, akik megosztják a többség gondjait és azok megfogalmazásával próbálnak valamit előre mozdítani a világon.

- Igen jelentős munkád a verselemzéseket tartalmazó „Olvassuk együtt!” című kötetsorozat, amit a Nemzeti Tankönyvkiadó adott ki. Az elsőt 1995-ben. Mesélnél ezek keletkezéséről?

Az „Olvassuk együtt!” sorozat eredetileg egy diáklap rovata volt, amit aztán az azóta elhallgattatott Pedagógusok Lapja vett át. Ennek megszűnésével jött az az ötlet, hogy a már megjelent és elkészült elemzéseket tegyük össze egy kötetbe, úgy jobban kiviláglik, mit jelent számomra a verselemzés. Ennek az első kötetnek nincs is más címe, csak az, hogy „Olvassuk együtt!” , és a Nemzeti Tankönyvkiadó vállalta. Azután átgondolta, hogy mi lett volna, ha az újságsorozatot folytathattam volna, milyen elv alapján és miféle írások kerülnének bele, és akkor tisztázódott bennem egy gondolati ív:az első kötet a szövegközpontúságon alapuló verselemzést mutatja be, a második a posztmodern teória által tagadott jelentés léte mellett foglal állást, a harmadik a szintén a költészetből kiiktatandónak vélt személyesség jelentősége mellett érvel, a negyedik kötet pedig a világból való menekülés és otthonkeresés mítoszait mutatja be.

- Sorozatod előszavában írod, hogy ugyanaz a mű, ugyanaz a jelentés másképpen hat különféle személyiségekre. Ez így igaz. De mi mindentől függ, illetve függhet ez a tény? (Pl. érzelem-, értelemvilág, iskolázottság, kor, alkat, stb.?)

- Itt nagyon fontos a pontos fogalmazás, úgy, ahogy Te kérdezed. Ugyanaz a jelentés – pontosabban ugyanaz a mű, amely meghatározott jelentéssel íródott – valóban másként hat minden emberre: a hatás függ az illető műveltségétől, asszociációs bázisától, hangulati beállítottságától, az életben elfoglalt szerepétől. Mindenki valamiképpen máshogyan érez rá egy műre, de – és ez a lényeg – a mű mindig azonos önmagával, és csak egy mű van, nem  mint ahogy a dekonstruktivista elmélet állítja, hogy nincs mű, csak betűhalmaz, amiből az olvasó állítja össze a maga számára az ő saját művét.

- Ha az ember könnyebben megért egy írásművet (maradjunk elsősorban a versnél), akkor azt inkább magáénak érzi?

- Igen, valószínűleg hamarabb kerül a mű közelébe, ha az nem kér kommentárt. De ha valaki megelégszik egy ilyen típusú, „első olvasatra magát megadó” vers olvasásával, sok élménytől fosztja meg magát. És itt van a mi szerepünk: tanároké, esztétáké, hogy minél jobb, lényegre mutatóbb elemzéseket közvetítsünk az olvasó felé, hogy ez által a nehezebb művek élvezetéhez is hozzásegítsük őket.

- Mitől jó egy vers, s mitől jó egy regény?

- Ha erre a kérdésre röviden tudnék válaszolni, én volnék Platón, Arisztotelész, Aquinói Szent Tamás, Duns Scotus, Hegel, Nietzsche, Lukács György, Hermann István és sokan mások egyszemélyben. Erre nem lenne elég egy egyetemi év, hogy érthető, okos és igaz magyarázatokat tudjak adni.

- Miről kell a költőnek írnia? Fontos-e, és miért a költészet?

- A kérdés második részével kezdem: igen, fontos a költészet, mert helyettünk és értünk beszél olyan dolgokban, olyan művészi tömörítéssel, amire mi nem vagyunk képesek, és kell, hogy valaki helyettünk kimondja. A kérdés első felére azt válaszolhatom: a költőnek előírni semmit sem szabad. Sem az esztétika, sem az irodalomtörténet nem lehet megrendelő, normatív, csakis befogadó, deskriptív. Voltak olyan korszakok, nem is olyan nagyon régen, amikor előírták a költőknek, miről és hogyan szabad írniuk. Az ilyen korszakokban születtek az olyan versek, mint pl. a Rákosi elvtárs hatvanadik születésnapjára készült antológia, amibe még igen rangos költők is csak nagyon rossz verseket tudtak írni.

- Min dolgozol mostanában?

- Az Olvassuk együtt! ötödik kötetén, amit nagyon szeretnék minél hamarabb befejezni, mert nagyon aktuálisnak, fontosnak érzem. hogy  kötet lehessen belőle. Emellett írok kisebb tanulmányokat, előadásokat, recenziókat, tartok könyvbemutatókat, tanítok.

- A névrokonságon kívül van-e más kapcsolatod Szepes Mária írónővel?

- Semmiféle rokonságban nem vagyok Szepes Máriával, az életmű, ami létrehozott, impozáns, sokakat érdekel és megérint, de engem a transzcendenciához semmi nem vonz. Foglalkoztam ugyan mágiával, amivel ő is, de ő a mai kort szerette volna a mágikus hatalmak által befolyásoltnak láttatni, én pedig az archaikus népek ill. az ő kulturális fokukon álló mai primitív közösségek mágikus hitével foglalkozom, és a mi életünk számára nem látok kiutat a mágiában.

- Változott-e, s ha igen, mennyiben a II. Rákóczi Ferenc személyével kapcsolatos véleményed vallomásainak a lefordítása után?

- Természetesen egészen más Rákóczi-képem lett: addig a röpke kötelező iskolai ismereteken túl nem sokat tudtam róla, legfeljebb elolvastam a Kossuth téri szobrának latin feliratát. A mű, amit én latinból fordítottam, műfajilag Confessio, megrendítő vallomás egy élet próbálkozásairól és kudarcairól. Azért különösen megrendítő, mert itt egy erős, céltudatos, valóban vezetésre termett férfi értékeli át életétnek tetteit, érzelmeit. Ilyen erős fájdalomra csak a nagyon erős emberek képesek. És át tudtam látni vele együtt ennek a műnek a megismerése során, hogy a feladat,amire vállalkozott, törtvényszerűen bukott el, mert az akkori világ hatalmas országainak uralkodói becsapták, hitegették, segítséget egyiktől sem kapott. Lehetséges, hogy a legnagyobb hibája, mire rájött a grosbois-i kolostorban, az a jóhiszeműsége, naivitása volt. A fordítás következtében kezdtem őt embernek és nemcsak a magyar nép vezérlő fejedelmének látni.

- Nehéz volt fordítani ezt a művet? Mit ajánlanál belőle az olvasók figyelmébe?

- Nagyon nehéz feladat volt a fordítás, mert hiteles latin nyomtatott szöveg nem állt rendelkezésre, a Szépirodalmi Kiadó – a fordítás megrendelője – meghozatta a párizsi Bibliothèque Nationale-ban lévő eredet latin kézirat fénymásolatát, emlékszem, 1044 hatalmas kézzel írott oldal volt, máig folyik a hideg a hátamon, hogy mertem én ebben belekezdeni. De hát nagyon fiatal voltam,és nem tudtam felmérni, mekkora és milyen nehézségű a feladat. Főként azért, mert Rákóczi – terméshetesen – nem a klasszikus latint írta, amit én tanultam, hanem egy olyan latin nyelvet, amit akkor már másfélezer év alakított, és aminek fel kellett szívnia ennek a másfélezer évnek a tárgyi, gondolati, egészében kulturális és történelmi újításait, és Rákóczinak meg kellett alkotnia sok esetben egy addig nem létező latin fogalmat, kifejezést. Én a mű kezdetét szeretem a legjobban, meg a börtönből való szökésének a leírását, valamint tartózkodását a francia udvarban. De hát végül is mindent szeretek – miután túl vagyok rajta…

- Az évek során magas tudományos fokozatot értél el. 1992 óta kandidátus vagy. Mi volt az értekezésed témája?

- Kandidátusi értekezésem témája a mai magyar vers formakincsének vizsgálata volt. Számomra is nagy meglepetés volt, amikor rájöttem, hogy a mai magyar költők a világ minden versformájában írnak, tökéletesen, gördülékenyen, és nemcsak hogy elsajátítják az idegen formákat, hanem a magyar ritmusokkal ötvözik is, így jön létre egy utánozhatatlanul egyedi, sajátos magyar szimultaneitás. Végül az is nagy tapasztalatom volt, hogy a költők nem véletlenül, találomra választanak versformát, hanem élnek a formák úgynevezett tartalomhordozó hatásával, tartalmi „holdudvarával”, és ha a saját mondanivalót megerősíti a forma eredeti tartalma, az magas hőfokú esztétikai többletet képes létrehozni.

- Vannak-e teljesületlen álmaid, vágyaid?

- Szeretném a számomra fontosnak tartott munkákat elvégezni, olyan minőségben, hogy sose csússzam a saját színvonalam alá. Remélem, hogy józan ítélőképességgel ezt mindig észre fogom venni, és tudok javítani a javítandón. – Magánéletileg szeretném minél tovább követni unokáim növekedését, fejlődését, gyermekeim boldogulását ebben a nagyon nem könnyű életben. Szeretnék békében és egészségben élni mindazokkal, akiket szeretek.

É l e t r a j z a : 1946-ban született Budapesten. Az ELTE magyar- latin szakán szerez diplomát 1970-ben. Az Akadémiai Kiadó Világirodalmi Lexikonánál felelős szerkesztő. 1970 -82 között. 1978-ban doktorál. 1982-től 85-ig a Szépirodalmi Kiadó felelős, majd főszerkesztője. Több felsőoktatási intézményben tanít (ELTE, Színházművészeti Egyetem, JATE). 1992-től kandidátus. Az Ezredvég rovatvezetője. Folyóiratokban több száz publikációja jelent meg. 2003-tól a Nagy Lajos Irodalmi és Művészeti Társaság elnöke.

M e g j e l e n t k ö n y v e i : Rákóczi Ferenc: Vallomások (fordítás), 1979, Verstan (Szerdahelyi Istvánnal),1981, Erósz a folklórban (Hoppál Mihállyal), 1987, A szerelem kertjében (Hoppál Mihállyal), 1987, A múzsák tánca (Szerdahelyi Istvánnal),1988, Mágia és ritmus (tanulmányok), 1988, Magyar költő- magyar vers, 1990, Arisztophanész: Lüszisztraté (fordítás), 1995, Olvassuk együtt! I., 1995, A mai magyar vers I-II-III., 1996, Olvassuk együtt! II., 1999, Újpalota, 2002, Anakreón-variációk, Orpheusz, 2002, Olvassuk együtt! III. 2003.
D í j a i : Nagy Lajos-díj 1994, Gábor Andor- díj 2005, a Magyar Köztársaság Elnöki Érdemkereszt Arany fokozata 2006.

 

Szepes Erika

T O J Á S

Ahogy rohantam a kórházba, az erős szívdobogástól mintha késsel hasogatták volna a torkomat, pedig nem is az én mandulámat kanyarították ki, hanem négyéves, göndörfürtös kislányomét. Rémületemet a múlt emlékei gerjesztették: láttam magamat a műtőszéken – mert a kaszabolás közben ülnöm kellett -, kezemben a vese alakú tálat tartom: ide kellett potyognia-folynia mindannak, amit belőlem takarítottak ki, és közben átéltem azt a révületet is, amit az arcomba nyomott éteres kendő okozott. Akkortájt ezt használták kisebb műtéteknél altatás helyett. Utána két napig nem beszélhettem, kockás spirálozott noteszban jeleztem a látogatónak, ha valamit kértem, vagy a kérdésekre válaszoltam. Darabosat tilos volt enni, hideget is, meleget is, mindaddig, amíg a nagy kímélettől teljesen nyomoréknak nem éreztem magam.

E rémlátomásoktól gyötörve rohantam fel a lépcsőn, figyelemre se méltattam a kórház zöld csempés falain virító gyermekrajzokat, vidám állatfigurákat – ugye, milyen jó itt lenni nálunk a kórházban! – hanem egyenesen berontottam a nyolcágyas kórterembe, és rémülten hallottam, ahogy a göndörfürtű gyermek a rácsos kiságyban, a helyhiány miatt táncmozdulatok helyett föl-le ugrálva, a forró júniusi délutánon hangosan énekel:

- Télapó itt van, hó a subája – merthogy az idén ezt tanulták az óvodában.

Odarohantam hozzá, és halkan, de erélyesen megkértem, hogy maradjon csendben, ne erőltesse a torkát, nehogy felszakadjon a sebe, és tovább kelljen bennmaradnia a kórházban. Vidáman nevetett, majd folytatta: - Rénszarvas húzta, szán repítette… –

Láttam, hogy ővele nem értek szót, így a nővérhez fordultam: miért nem hallgattatja el és fekteti le a frissen műtött gyermeket? A nővér vállat vont, és unott arccal közölte:

Azok a régi idők és módszerek már elavultak. A gyerekek most már rögtön a műtét után beszélhetnek, ehetnek, ihatnak.

És énekelhetnek is? – kockáztattam meg egy utolsó kérdést, hogy mindent tisztázzak.

Hát persze. Ha még van kedvük hozzá – és ezzel ott hagyott.

Leültem kislányom ágyára, magam mellé ültettem őt is, és – hogy csendesebb témára tereljem a beszélgetést – megkérdeztem:

Mit kaptatok ma uzsonnára?

Beacillint habszivaccsal – fogalmazott pontosan, mint mindig, a világ legtermészetesebb hangján.

Nem értettem. A Beacillint még csak-csak: feltehetőleg antibiotikummal védik a friss sebet. De miért adtak hozzá habszivacsot? És miért etetnek habszivacsot az én göndör gyermekemmel? Még egyszer rákérdeztem: a válasz ugyanaz volt. Amikor elbúcsúztam tőle, a másnapi hazavitel reményében, elmenőben megkérdeztem a nővért:

Drága nővérke, mit kaptak uzsonnára a gyerekek?

Madártejet – válaszolta fáradtan, közönyösen, és már ment is tovább. A teremben tartózkodó többi anyuka először csak pusmogott, sugdolózott, majd vihogni kezdett. Csúnyán lebuktam: világosan kiderült, hogy én soha nem készítettem madártejet. A gyerek a Beacillint jól ismerte, a vaníliaízű sárga szirupot már többször kapta betegségei alkalmával, a szirupon úszkáló fehér pamacsokat teljes joggal látta habszivacsnak.

Megszégyenülten kullogtam hazafelé, és próbáltam okot találni arra, vajon miért nem főztem én soha madártejet? Magam előtt láttam a régi, gyermekkori konyhát, hatalmas fehér bútoraival, amelyet alkotója az örökkévalóságnak készített, az én nagyszüleim – mert ezt még ők szerezték be - pedig számtalan őket követő generáció számára végleges konyhabútor megoldásnak láttak. A mosogató kagylója kisebbfajta medence volt, a praktikus hokedlit megemelni sem tudtam. A jégszekrény, amelyben akkoriban valódi jégtáblákat kellett tartani (az utcáról hangzott minden reggel a „Jeges! Jeges!” kiáltás, és mi vödörrel, szatyorral mentünk a hatalmas jégtömbökért) ahhoz, hogy hűtsön, nem is fért be a konyhába: az előszobában terpeszkedett, és forró napokon melléje ülve telefonáltam, mert az oldala is hűsített. Ebből a súlyosan örökkévaló konyhából én ki voltam tiltva, hogy ne lábatlankodjam a forró vizes edények, kések, bárdok és egyéb veszedelmek között, pedig engem nagyon vonzott a konyha – éppen száműzetésem miatt varázslatos boszorkánykonyhának láttam: valamiféle anyagokból egészen más állagú, illatú és ízű dolgok alakultak benne.

De madártej soha. Most így, évtizedek távolából, már tudom az okát: nagyon ritkán volt otthon tojás, és ha volt is, akkor abból tisztességes, laktató ételeket kellett előállítani, nem ilyen sárga folyadékon úszó buta felhőket – fölösleges luxusédességet. Ha hozzájutottunk tojáshoz, nagyanyám nagyon sokféle módon tudta elkészíteni: főzte keményre, lötyögős lágyra, megsütötte rántottának, tükörtojásnak, belefőzte szemesbabfőzelékbe - akkortájt ez helyettesítette a sok húst igénylő sóletet -, ettünk tojásos galuskát, és nagyritkán sütött palacsintát is, ami édesség volt ugyan, mint a madártej, de sokkal kevesebb tojásból sokkal több és laktatóbb fogás készülhetett belőle.

A tojást mindig piacon vettük – a nagyhírű Garayra jártunk -, parasztoktól paraszttojást (az elegánsabb „őstermelő” fogalom még nem létezett), és nem is mindig pénzért, hanem gyakran ruhaneműért, takarókért, edényekért cserébe. Mindig pontosan be volt osztva, hány tojást fogyaszthatunk egy héten. Nagyon szerettem piacra járni. Mintha egy egész falu szorult volna be egy kis területre a maga tarka zöldségeivel, gyümölcseivel, krumplihalmaival, harsányan ordibáló állataival – a piacra csak élő állatot lehetett vinni, hiszen a szállítás közbeni hűtés megoldatlan volt. A sok vesztét érző, riadtan harsogó állat közül néha bemenekültem a halak közé: ott óriási potykák tátogtak, buborékaikat csendben pöfögtették ugyan, de mérhetetlen bűzben. A frissen eladott és ott helyben leölt halak bomló nedveinek irtózatos szaga keveredett a halas medencék poshadt vizének kipárolgásával – ezért, miközben nagyanyám válogatott, turkált a felhozatalban, én végül is a hangos állatokat választottam. Élő állatot kétfélét vittünk csak: halat, amelyet apám hazaérkezéséig a kádban úsztattunk, hogy életben tartsuk, míg az orvos szakszerűen megölheti, aztán lekapargatja az iszamos pikkelyeket, amelyek percek alatt ellepték a konyhát, és nagyon kellett vigyázni, hogy el ne csússzunk. Kioperálta és megmutatta az úszóhólyagot, amelyet hajszálerek szőttek körül – de itt már elkezdtem undorodni, és kimenekültem a boncteremből. A másik állat, amit élve vittünk haza, a tyúk vagy kakas volt, az ő lenyakazásuk is apámra várt. Nagyon szakszerűen csinálta, de ezt nem az orvosi egyetemen tanulta, hanem otthon, a várpalotai kertben, ahol megteremtek a zöldségek, gyümölcsök, szaporodtak a baromfik, és az ünnepi húsleves előtt rituálisan levágták őket. Egy rémületes eset után azonban apám felhagyott a hóhér szerepkörrel: egy fejét vesztett kakas teste elkezdett körberohangálni a konyhában. Jónéhány kört tett meg, mire a test felfogta, hogy nincs őt irányító tarajos fő a nyakán, és végre összerogyott. Ezután már a piacon megkértük az árust, hogy végezze ki a csirkét, tyúkot, ami éppen került, és futottunk vele haza, hogy meg ne romoljon. Én azt szerettem, ha tyúkot vettünk, mert amikor nagymama felbontotta, mindig talált benne tojáskezdeményeket, azaz petéket, amiken még nem alakult ki a védőburok, a tojáshéj. Ezeket a tojássárgákat – mert tulajdonképpen csak a sárgájuk volt meg – különleges eljárással megsütötte: az előmelegített platnira sütőpapírt tett, erre helyezte a tojássárgákat, és addig sütötte őket, amíg teljesen meg nem szilárdultak; én azt szerettem, ha egy kicsit barnára is pörkölődtek. Ezekért a sült sárgákért óriási harcot vívtunk mindig az öcsémmel, aztán a nagymama végül mindig elosztotta őket.

Egyetlen egyszer adódott, hogy számolás nélkül fogyaszthattunk tojást, mert váratlanul nagyon sokhoz jutottunk hozzá. Egy hűvös, őszi hajnalon – sötét volt még, nem lehetett több fél ötnél - csengettek az ajtónkon. Az első reflex a rémület volt: megint apámért jött a fekete autó, mint az előző héten, amikor heves incidense támadt a kórházban. Röntgenorvosként gyomorra specializálódott: fekélyeket vizsgált – akkor még csak átvilágítással, nem felvételről kézült a diagnózis. A betegek hajnalban, éhgyomorra kaptak egy jó nagy bögre gipszkakaót – így becézték a kontrasztanyagot - , aminek útját a gyomorig és elhelyezkedését a gyomorban a folyamat közben vizsgálta apám. Azon a korareggelen is nagyon sokan gubbasztottak már, kezüket fájó gyomrukra szorítva, a hideg, fehérre festett padokon, és vártak csendben, fegyelmezetten a sorukra. Akkor hirtelen felharsant a folyosó végén egy kemény, durva hang, és útjából mindent és mindenkit félresöpörve rátört apámra, az sem zavarta, hogy az ajtón fenyegetően villogott a „Sugárveszély!” felirat. Azt ordította, hogy őrületes fájdalmai vannak, és apám azonnal vizsgálja meg őt. Apám nem volt ijedős, nyugodtan azt válaszolta, hogy „Várjon a sorára az elvtárs, a többiek is mind gyomorröntgenre várnak.” A tiszt erre még hangosabban ordította, hogy neki, mint vezérezredesnek előjogai vannak. Apám türelmesen elmagyarázta, hogy még az előjogok sem biztosítanak elsőbbséget: a kontrasztanyagot a vizsgálat előtt órákkal kell meginni, a legjobb esetben két óra múlva kerülhet rá a sor. A tiszt őrjöngve elrohant „Majd keresek magamnak egy igazi orvost, mit is akarok egy ilyen felcsertől!” ordítással. Apám otthon nem mesélte el a történteket, nem akart előre ránk ijeszteni, de pontosan tudta, mi következik: az ágya mellé, a kezeügyébe elhelyezte a „rohampoggyászát”, egy kis faládát. Azon az éjszakén csöngettek be, és vitték el valahová. (A házmester, aki a kaput kinyitotta, másnap az egész házban elterjesztette, hogy apámat letartóztatták. A lépcsőn valahogy mindenki elhúzódott tőlünk.) Higgadtsága és szakszerűsége a gyanakvó és rosszindulatú vallatókat mégis meggyőzte, így elengedték: nem is haza hozták, hanem egyenesen bevitték a kórházba. (A lakók ezért már úgy tudták, hogy egy napja ül.) Csak este került elő, szó és vacsora nélkül zuhant az ágyba. Csütörtök volt, az eseményeket a vasárnapi ebédnél mesélte el, akkor volt először ideje és energiája, hogy részletesen beszámoljon.

A kórházi eset után egy hajnalon ismét csengettek. Apám rutinosan nyúlt a kézipoggyászért, én hamarabb értem az ajtóhoz, de csak a kisablakot nyitottam ki. Elképedtem a látványtól – addigra már az egész család odagyűlt - pörgekalapos, bajuszos bácsi állt a folyosón, mindkét kezében, fülüknél fogva, élő nyulakat tartott.

- Ezt hoztam a doktor úrnak hálából, hogy meg tetszett gyógyítani! – mondta számomra nehezen érthető tájszólással. Apám dühbe gurult:

- Nem viszi innen ezeket a jószágokat? ! Soha, senkitől, semmiféle hálapénzt nem fogadok el!

- De drága doktor úr, ez nem pénz, ezek nyulak! – makogta a szegény bácsi. - Csak élve tudtam elhozni őket, mert nincs hűtőládám, hogy előkészíthettük volna őket.

- Ne lássam többet a nyulait, és magát is csak nélkülük! – apám becsukta a kisablakot, és ezzel le is zárta a beszélgetést. Az öreg a nyulaival, az ázott pörgekalapjával eltűnt a folyosón.

Rossz idők jártak ránk: néhány nap múlva újabb csengetés az ajtónkon. De szerencsére nem a fekete autó volt, csak a szomszéd Emmi néni lett rosszul – szívbeteg volt. Apám köpenyt kapott fel a pizsamájára, és átsántikált. Jó órát lehetett a betegnél, fáradtan jött vissza, de arra a maradék egy órára már nem feküdt le, korábban indult a kórházba.

A következő hajnali csengetésnél már mindenki rutinszerűen tette a dolgát. Apán fogta a kis faládát, én rohantam a kisablakot kinyitni, és a hajnali csendben megint hallottuk egymás szívdobogását. Ismét a pörgekalapos bácsi volt, ezúttal hatalmas szakajtóval, aminek tartalmát durva vászonkendő takarta. Apám felfortyant:

- Már megint itt van? Nem mondtam elég világosan, hogy nem fogadok el paraszolvenciát?

- Nagyságos doktor elvtárs – próbálkozott más megszólítással a bácsi. – Ez nem holmi paraszentség vagy micsoda, hanem tojások!

- Azt se akarom látni! – dörögte apám, és már csukta volna az ablakot, amikor anyám közbeszólt:

- Már mégse a folyosón ordítozzatok! Engedd be a bácsit! – mondta anyám a nála szemlátomást fiatalabb férfinak, akinek nem mondhatott se urat, se elvtársat. A bácsi belépett, gyorsan a kezembe nyomta a szakajtót – jó nehéz volt, alig bírtam tartani -, és köszönés nélkül, élve az ajándék átadásával és a gyors szabadulás lehetőségével, szinte futott a belsőgangos folyosón.

Apám füstölögve ment vissza a szobájába, mi meg kíváncsian vettük le a szakajtóról a vászonkendőt. Valóban tojások voltak benne, de még mennyi! A piacon se láttam még ekkora halom tojást. Elkezdtük számolni, de a megszámolt darabok visszagurultak a számolatlanok közé vagy fordítva: a szakajtóban lehetetlen volt felmérni a mennyiséget.

- Terítsünk le egy pokrócot, és tegyük rá a már megszámoltakat! – javasolta praktikus anyám, és így is tettünk. Már nem emlékszem, milyen szám jött ki belőle, csak azt tudom, hogy hetekig tobzódtunk a tojásban. Anyám egyszer – később pironkodva vallotta be apámnak – még az arcára is tett tojáspakolást: mézzel, citrommal, liszttel összekeverve felkente az arcára, és így maradt órákon át. Meg volt győződve róla, hogy a ragacsos massza, ami alig akart lejönni a bőréről, feltűnően megfiatalította, megszépítette. Tőlünk kérdezgette: - Látni a hatást? Érdemes volt? - mi buzgón bólogattunk, apám meg hazaérkezése után csak ennyit kérdezett:

- Miért van olyan furcsa szagod?

Ettől kezdve a tojás csak táplálék volt, kozmetikum soha.

Az én étlapomról valószínűleg az emlékek miatt hiányzott a madártej, hajdani göndörfürtös lányom anyaként sem tanulta meg készíteni, nem érezte szükségét sem ő, sem a családja. Zsófi unokám is lelkes igyekezettel – éppen itt mellettem – palacsintatésztát kever, és bekiált a szobába:

- Mama, hány tojás kell huszonkét palacsintához?

Mert palacsintát nagyon sokat esznek. Madártejet soha, Beacillint habszivaccsal is csak mandulaműtét esetén.

  
  
 

Németh Erzsébet (Budapest, 1944) író, költő, szerkesztő

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.