VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Németh Erzsébet interjúja Fülöp GáborralFÜLÖP GÁBOR költő, műfordító „ Mindenről igyekszem paradox módon – vidám
- Mesélj családodról, gyermekkorodról. - Újvidéki középosztálybeli (ha úgy tetszik, polgári) családból származom. Az apám építészmérnök volt, édesanyám sokáig velünk, gyerekekkel maradt (Márti húgommal és velem) „háziasszonyként”, majd tisztviselő lett egy könyvkiadó vállalatnál. Évekkel később, amikor az ELTE-re kerültem magyar szakos bölcsészhallgatóként, többen is megkérdezték tőlem, hogy mi Újvidék fővárosa. Mondtam, hogy Novi Sad, ezt már értették. Akkor ért véget a gyermekkorom. (Mellesleg: Újvidéknek Mária Terézia adott annak idején városi rangot, nagyon ügyesen Neoplantának nevezve el azt. Azóta nevezik ezt a várost az akkori lakosság nyelvein Újvidéknek, Novi Sadnak és Neusatznak.) - Szerettél-e iskolába járni, melyek voltak a kedvenc tantárgyaid? - Ki szeretett iskolába járni? Muszáj volt. Kedvenc tantárgyaim a tanító nénik voltak. Lett aztán más is, de még nem tartunk ott. - Mikor kezdett érdekelni az irodalom? - Véletlenül egybeesik a két dolog: amikor érdekelni kezdett az irodalom, akkor sokat olvastam, de az általános iskola ötödik vagy hatodik osztályában verseket is kezdtem írni. Volt egy osztálytársam, aki szerelmes volt egy osztálytársnőmbe (az előbbiből dunai hajóskapitány lett, az utóbbiból tévés, majd rádiós kolléganőm). A nevében szerelmes verseket írtam ennek a Lúciának, az osztálytársam pedig megírta nekem a matek házit (nem mintha nem értettem volna még akkor a matekhoz, de szívesebben írtam verset mint matek házit). Aztán egyszer megszakadt ez a gyümölcsöző együttműködés, mert a kissé duci osztálytársnőnknek azt írtam (persze, a barátom nevében): „Hogy kövérebb és ducibb legyél,/ ajánlom, sok babot egyél”. A barátom az órán odacsempészett cetli után a szünetben kapott egy jókora pofont a hölgytől, én meg abbahagytam a versírást, azután inkább humoreszkeket írtam (okulva az előzményeken). - Kiktől milyen műveket olvastál először? - Nos, volt Újvidéken egy nagyon szimpatikus zsidó bácsi, aki aprópénzért, de inkább a fiatalabb nemzedék okulásaként kölcsön adott könyveket, még olyan ifjú olvasóknak is, mint amilyen én voltam. Simon Hugónak hívták, neki is volt egy víkendháza a Duna-menti Horgászszigeten, ahol nyaraimat töltöttem. A tőle kapott könyvekből végigolvastam May Károlyt, magam vettem a zsebpénzemből Molnár Gábort, aztán olvastam Rejtő Jenőt is (P. Howard), akit akkor még/már nem jelentettek meg Magyarországon, habár közben Bécsben is megjelentek magyar nyelven a könyvei (ott G. Lavery álnéven valami vadnyugati témájú könyvek). És, persze, olvastam Verne Gyulát, akiről sokan másokkal én is azt hittem, hogy ő egy magyar író… A versesköteteket csak később kezdtem el olvasni, ma sem tudom fejből még a saját verseimet sem. - Hol, kinél jelentkeztél költeményeiddel, milyen volt a fogadtatás? - Gimnazista korom vége felé bementem az újvidéki Új Symposion nevű lap szerkesztőségébe és bevittem oda néhány verset. Ezeket a három emeletes házunk tetején írtam. Tolnai Ottó, Bányai János és más szerkesztők akkor a titkárnő információja szerint éppen egy közeli cukrászda teraszán üldögéltek, hát oda vittem a verseket. Rögtön közöltek is néhányat és Tolnai Ottó javaslatára négyen (T.O, Böndör Pali, Kiss Jovák Ferenc és jómagam) elmentünk Ottó (mi úgy nevezzük, Töfe) akkori lakására és egy délután összehoztunk/improvizáltunk (ez volt a lényeg) egy verseskötetet, mely hamarosan meg is jelent. Aztán (pár antológia után), húsz éves koromban (akkor már az ELTE hallgatója voltam) megjelent önálló kötetem is az újvidéki Forum Kiadónál. Mire diplomáztam (mi, délvidékiek úgy mondjuk: diplomáltam) az ELTE-n, 1973-ban megjelent a harmadik kötetem is, ami nagy szenzáció volt Magyarországon is, mert itt akkor az „ifjú költő vagy író” harminc-negyven éves korától „kezdődött”. Akkor jelent meg pl. a kilencek antológiája, akkor adták ki hosszú szünet után Pilinszky János Nagyvárosi ikonok című kötetét. - Hogyan születik nálad egy vers? - Megpróbálom megválaszolni, úgy-ahogy. Van, hogy álmomban. Mindig mellettem van a papír, golyóstoll, aztán éjjel vagy inkább hajnalban leírom, ha eszembe jut valami. Ha meg nem, akkor vígan alszom tovább. Persze, ez többször vonatkozik a fordításokra. Hiába vannak szótárak, lexikonok, néha nem jut eszembe egy bizonyos szó, mely stilisztikailag ide illene. Aztán álmomban eszembe jut. Azt hiszem, sokan vannak ezzel így. Más kérdés, hogy némelyek a versek, vagy egyáltalán a műalkotások születését valamiféle ihlettel magyarázzák. Lehet, hogy tényleg van ilyen, de szerintem az „hülyeség”, hogy a költő vagy a zeneszerző éhezik, fázik, aztán hirtelen „megszállja az ihlet”. Egyszerűen pénzre van szüksége, ezért dolgozik, akár Párizsban, akár Budapesten. - Kik voltak rád nagy hatással? - Részben Karinthy Frigyes és ez a „hatásról” jut eszembe, hiszen ő írta a legjobb hashajtó (Darmol) reklámot: „Mindig purgó, sose káros/ ettől székes a főváros”. Ez már egy komoly hatás! - A versek mellett gyermekhangjátékokat is írtál. Ez dramaturgiai munkáddal függ össze, vagy a nélkül is megszülettek volna? - Igen. Írtam tévésorozatot, „felnőtt” hangjátékokat is (az egyiket hanglemezen is megjelentette egy belgrádi lemezkiadó), s lehet, hogy a hangjátékokat részben dramaturgi „működésem” eredményeként írtam. De már régen nem írok ilyet, régi szép idők voltak azok, már mást se igen publikálok, nem is tudom, hogyan kerülök bele egy ilyen lexikonba…Talán a korom miatt, hajjaj! - 1991-ben Pécsett telepedtél le. Hogyan teltek azok az évek? - Nem mondhatnám, hogy letelepedtem volna Pécsett, de a jugoszláviai polgárháború miatt „visszatelepültünk” Magyarországra, hiszen egyrészt itt nősültem, másrészt itt születtek a lányaim, harmadsorban pedig semmi kedvem nem volt ott megvárni az esedékes behívót egy olyan háborúba, melyhez semmi közöm nem volt (végül, úgy tudom, nem is kaptam behívót). Pécsett él a sógornőm és örök hálával tartozom neki, amiért befogadott azokban a nehéz időkben. Mivel nem sokkal korábban Ausztriában egy balesetben szétvertem a Renault 4-es kocsimat, a feleségem az apósom Trabijával hetente vitt vissza Újvidékre, hogy ott „lejelentkezzem” a rádióban, miközben a dramaturgi munkám (a szövegek javítását) itt végeztem, mert aki több mint egy hétig nem volt ott, azt kirúgták az állásából. Végül engem is, miután már nem mentem vissza, aztán az egész szerkesztőség is megszűnt. Így ragadtam Pécsett egy ideig, ahol a polgármester úr jóvoltából kaptam három évre egy „művészlakást”, melyet alaposan rendbe kellett hoznunk, hiszen egy tízemeletes ház valahányadik emeletén volt és nyüzsögtek ott a csótányok. Ne kérdezd és ajándék lónak ne nézd a fogát. Az evőeszközöket, a tányérokat, mindent műanyagzacskóba csomagolt a feleségem, hogy legalább azt ne másszák meg a csótányok. De ezek itták a mosogatógépből az öblítőfolyadékot, egészségükre. Pécsett tíz hónapig a Polgármesteri Hivatalban dolgoztam „művelődési tanácsosként”, erről inkább nem mondok semmit. Meg amúgy sem. Ennyit a pécsi évekről. (Még többet is lehetne, de holtakról vagy jót, vagy semmit.) - Mikor és hogyan kerültél Erzsébetvárosba, mit jelent számodra a kerület? Írtál-e esetleg róla? - 1968 és 1974 között éltem már Budapesten, mint mondtam, itt jártam egyetemre, itt nősültem. De mindig Budán éltem, először a Mártírok útján (Margit körút), majd a Vár aljában, a Szabó Ilonka utcában. Nem ismertem Erzsébetvárost, alig is jártam erre. Csak a Magyar Írószövetségbe (az már a VI. kerület), a Városligetbe (az meg Zugló). Az akkori Majakovszkij utcát is csak hallomásból ismertem. Tizenöt vagy tizenhat éve lakom Erzsébetvárosban. Érdekes, hogy egy ilyen kétmilliós metropolis egy részében az emberek szinte úgy ismerik egymást, mintha faluban élnének. Ismerjük egymást a pénztárosnőkkel, ismerem a postást, a környéken szinte minden megvan, amire egy kis közösségnek szüksége van (üzletek, gyógyszertárak, játszóterek, háziorvos, kórház). Szeretem ezt a városrészt, ahol élek. Szinte naponta találok a postaládámban cetliket, hogy valaki lakást keres ezen a környéken. Nem adom el, én itt szeretnék maradni. - Fordítással is foglalkozol, ami nagy-nagy türelmet és sok időt vesz igénybe. Az „alkotó” ilyenkor háttérbe szorul. Van-e azért saját stílus, vagy teljesen a szerzőhöz kell idomulni, Gondolom, a fordítói anyag is meghatározza ezt… - Jól gondolod. A műfordításnál, különösen, ha versekről van szó, természetesen az „alkotó” nem szorulhat háttérbe, hiszen akkor le se lehetne fordítani egy verset. Annak idején sokat foglalkoztam Edgar Allan Poe Holló című versének sok magyar, de holland, német és más nyelvű fordításaival is. Nem részletezem, tanulni próbáltam ebből, hiszen nem annyira maga a bravúros vers volt az érdekes, hanem annak fordításai különböző nyelvekre, természetesen, elsősorban magyarra. Lefordította már például Szász Károly, de csak-csak a Nyugatosok verseny-fordításai az érdekesek számomra. Mindegy, ezek közismert dolgok. Mostanában történelem tankönyveket fordítok belgrádi kiadóknak, hát itt tényleg nem sok alkotói ihletre van szükség. Viszont annál több adatnak kell utánanézni, mert például ezek a könyvek cirill betűs írásmóddal jelennek meg, s ott mindent fonetikusan írnak, ezért meg kell találni, hogy a kevésbé ismert neveket mi hogyan is írjuk. Például, de erről sokat lehetne írni és beszélni. - Mit jelent számodra a szülőföld? - Számomra a szülőföld mindig útközben van. A kocsiban, a vonaton, a repülőgépen. - Szerettél volna-e más történelmi korban élni, ha igen, mikor és miért? - Éltem már más történelmi korokban, Hogy miért, azt nem tudom. - Hívő vagy? Kiben vagy miben hiszel? - Magamban hiszek és nem különféle filozófiákban. (De ezt csak hosszasan lehetne kifejteni). - Mi az ember célja? - Talán az, hogy egyszer elvigye az unokáit az állatkertbe. - A költészet, az írás mesterség vagy művészet? - Valószínűleg mindkettő…
É l e t r a j z a : 1950-ben született Újvidéken (Novi Sad, akkor Jugoszlávia). Ott fejezte be a magyar nyelvű gimnáziumot. 1973-ban szerzett magyar nyelv-és irodalom szakos tanári oklevelet a budapesti ELTE BTK-n. A Jelenlét című irodalmi lap alapító munkatársa 1972-ben. Tolmácsként, recenzensként dolgozott az Európa Könyvkiadónak, a Mafilmnek, a Kulturális Kapcsolatok Intézetének. Újvidékre visszatérve az ottani rádió szerkesztő-dramaturgja. 193-94 között a pécsi Polgármesteri Hivatal művelődésügyi tanácsosa. 1995-től Budapesten, Erzsébetvárosban él, itt szabadfoglalkozásúként egy sajtófigyelő cégnek dolgozik, majd munkáját elveszítve fordít, verset, prózát ír, bár ritkán publikál. Több hangjátékát sugározta az újvidéki, a belgrádi, a budapesti rádió. Előadásokat tartott a hangjáték-irodalomról és a rádiós munkáról, dramaturgiáról, műfordításról. ( Az ő gyerekverseiről viszont az újvidéki Hungarológiai Tanszéken tartottak szemináriumot). Az újvidéki Tankönyvkiadó Intézet és több belgrádi tankönyvkiadó állandó munkatársa. Történelem tankönyveket fordít (annak idején a magyar nép történetére vonatkozó részeket is ő írta), nyelvi lektorálást, korrektúrát készít. A hévízi Csokonai Társaság alapító tagja. F ő b b m ű v e i: 1969 Versek (Böndör Pállal, Kiss Jovák Ferenccel, Tolnai Ottóval), Újvidék, 1970, A négydimenziós ablak (v.), Újvidék, 1970, Az erdő én vagyok (v.),Újvidék, 1973, Delija sa plavim usima (A kékfülű dalia), Novi Sad, 1976, Leó tűnődéseiből (gyerekversek),Újvidék, 1980, Banális susztermatt (v.),Újvidék, 1982, Csoportterápia (v.), Újvidék, 1985, Kipányvázott versek, Újvidék, 1989,Leó görögülésben (gyerekversek), Budapest,2006. Fordítás: A holnap meséi (írások a scifi-ről), antológia, Bp., 1973, Desanka Maksimovic, Szél-altató, Újvidék, 1986. Hangjátékok: Bomba-effektus, 1983, hanglemezen 1988, Léggombóc kapitány (mesejáték több nyelven), 1984, Zubar , (kishangjáték szerb nyelven), 1982.Dráma: Keretbe mártott délután, Híd, 1971.
Fülöp Gábor A KRUMPLISZSÁK H. kisváros (egyik) főutcáján sétáltam, vagy talán siettem éppen valahová, amikor centiméterekkel a fejem mellett elhúzva, becsapódott elébem a járdára egy krumpliszsák. Megdöbbenten tapasztaltam (természetesen túl voltam már a katonai kiképzésen), hogy a nagy erejű becsapódás ellenére sem a járdán, sem a cetfogó-hálóba pakolt krumplin nem lehetett észlelni semmilyen sérülést, pedig az olyan erős volt, hogy a légnyomástól a környező épületek ablakai is betörtek. A szomszédos postahivatalból is kiszaladtak a postás- és egyéb kisasszonyok, mondván: „Jesszus Máriám, a NATO ismét leejtett egy krumpliszsákot! ” . Persze, többen is lejöttek a betört ablakú házakból, s főleg arról beszéltek, vajon a biztosító megfizeti-e a kárukat, merthogy nyilvánvalóan nem mindennapi esemény történt H. kisvároskában azon a bizony, bizonyos napon. (Pláne, mivel hétfő volt és kedd is egyszerre, s bár mindkettő hétköznapra esik, mégis furcsállották ezt az emberek.) Johann bácsi, aki Ausztriából települt át abban a reményben, hogy krónikus reumáját (esetleg krónikusan zsugorodó máját is?) itt orvosolni fogják, döbbenten mondta: „én csak azt látni, kartoffeln potyogni föntről le; én fogni fejem, utána fogni lábam, pincébe le ” . Úgy döntöttem, megnézem magamnak és másoknak ezt a zsákot, mielőtt a hadsereg lezárná a körzetet. (Erre akkor már számítani lehetett, mert a magyar honvédek is krumplihiányban szenvednek.) Odaléptem és elővettem, majd kinyitottam bicskámat (ilyen minden, magára valamit is adó magyar ember zsebében, avagy – újabban - táskájában megtalálható, talán éppen hasonló váratlan helyzetekre időzítve), s. Pont. Némi hezitálás után felvágtam a háló-zsákot, melyben a titokzatos krumplik aludták álmukat. Na – de! A burgonyának kinéző krumplik ezután hirtelen szétgurultak H. kisváros (egyik) főutcáján és az addig bámészkodó postás- és egyéb kisasszonyok, valamint a környező épületek biztosítási ügyeket tárgyalgató lakói ijedten hátrahőköltek. Jómagam csak álltam ott és vártam, mi fog történni, azon kívül, hogy az addig bámészkodó postás- és egyéb kisasszonyok, valamint a környező épületek biztosítási ügyekkel foglalkozó lakói ijedten hátrahőköltek. De nem történt se BUMM, se bimm-bamm, a krumplik egyszerűen szétgurultak H. kisváros (egyik) főutcáján. Mindenki csak tátotta a száját, s nyilván azt gondolta, hogy „nahát, még ilyet! ”. Ám néma csend volt, ki nem mondta volna senki ezt a népi bölcsességet. Összecsuktam a bicskám és lehajoltam (miközben a postás- és egyéb kisasszonyok már a telefonokon lógtak, hogy jelentsék a szenzációt a CNN-nek, a Reutersnek, sőt, talán az MTI-nek is). Lehajoltam tehát és felvettem egy krumplit a szétgurultak közül. Beleharaptam. Nagyot reccsent. Eltörött a műfogsorom. Kemény krumpli volt, mintha nem is a NATO ejtette volna le. A betörött ablakok kereteiből az apró és a nagy fejek csak ámultak és bámultak. Ó, hol volt már addigra a NATO, a nettó, a bruttó és a biztosító. A honvédség ellenben eddigre csakugyan lezárta a körzetet, s civil ruhás emberek körbejárták a házakat, meggyőzni igyekezvén a lakókat, hogy nem láttak semmit, nem is történt itt semmi az ég világon, csupán leesett egy egyszerű krumpliszsák a levegőből, ilyesmi bármikor előfordulhat az Alföldön is. Az emberek bólogattak, hiszen tudták, amit tudtak. Aznap csodát láttak H. kisváros (egyik) főutcáján.
Fülöp Gábor SZKIZOFRÉN - VERS A jobb kezemben szög,
Megjelent: 2014-08-21 16:00:00
|
