Keresés a honlapon:

Bak Rita: Antal Anikó Zsuzsanna 40 – interjú

 

 

 

 

Antal Anikó Zsuzsanna 40

 

Antal Anikó Zsuzsanna 1981-ben született Nyíregyházán. Magyar-francia szakon végzett a Nyíregyházi Főiskolán, a Miskolci Egyetem magyar szakán szerzett mester diplomát, majd a Debreceni Egyetem Irodalomtudományi Doktoriskolájában folytatta doktori tanulmányait. A régi magyar és francia irodalom kutatása mellett szépírói tevékenységet folytat. Tanulmányait, tárcáit, verseit és novelláit számos irodalmi folyóirat közölte. Első, kisprózákat tartalmazó kötete A holdarcú asszony címmel 2017-ben jelent meg Torontóban a Corvina Publications Inc. gondozásában. Az írás mellett szenvedélye még a festészet, fotóművészet és zene. Számos zenekarban hegedül és brácsázik. 2008 óta él Torontóban. 40. születésnapja alkalmából az online interjút a Holdkatlan szerkesztője, Bak Rita készítette.

 

BR: Honnan jött, hová tart?

ANZS: Közhely, de igaz, hogy az élet folytonos külső és belső utazás. Kis kitérőkkel Nyíregyházáról jöttem az “Óperenciás-tengeren” túlra, jelenleg Torontóban élek. Az, hogy hová tartok, még számomra is ismeretlen desztináció. Nem tudom, de bízom abban, hogy az égiek vándoraként a fény felé, a jó felé. Ahogy Pilinszky is írja az Egyenes labirintusban “-nem tudom,/ és mégis, hogyha valamit tudok/ hát ezt tudom, e forró folyosót,/ e nyílegyenes labirintust, melyben / mind tömöttebb és mind tömöttebb és egyre szabadabb a tény, / hogy röpülünk.”

Mikor kezdett el foglalkozni a versírással? 

Mindig szerettem az irodalmat. Az első szárnypróbálgatások az általános iskolában történtek, azok még csak rímes, hangzó játékok voltak. A gyermek gyönyörűen tud játszani a nyelvvel. Később jöttek a kamaszévek, naplók és kisregények – jó visszalapozni őket. Nem mindennapi érzés találkozni egykori önmagammal. Komolyabban egyetemistaként kezdtem el az írással foglalkozni. 

Aktívan zenél, mikor kezdett el brácsázni? 

Hétéves voltam, amikor a hegedű és én egymásra találtunk. A brácsa, másnéven mélyhegedű, később érkezett. Rögtön beleszerettem különleges, meleg hangzásába. Ez a hangszer kísérte végig ifjúságomat és máig velem van, aktívan játszom több zenekarban – bár a pandémia miatt ez most nehezen kivitelezhető. 

A tudományos életben is jelen van, ír esszéket, tanulmányokat? Ezeket elsősorban a magyar irodalom témájában, vagy nyit a külföldi, kanadai irodalom felé?

Az élet olykor kényszerpihenőre küldi az ember lányát, de igen, máig foglalkozom az irodalommal tudományosan. Több irodalomtörténeti konferencián vettem részt előadóként itt Torontóban, de a technika segítségével otthon is “jelen” tudtam lenni néhány konferencián. Érdeklődési köröm leginkább a régi irodalom, de szívesen nyitok a modern felé, jó megtalálni a régi és új közötti átjárhatóságot, és nyitott vagyok a nemzetközi, kanadai irodalomra is. 

Mi késztette arra, hogy Kanadában éljen?

A sors úgy rendelte, hogy ide tévedtem, aztán itt ragadtam. Most itt van dolgom. Olyan ez, mint egy óvatos “házasságkötés”. Lassan, apránként szerettem bele Kanadába, a juharfák levelétől vérvörös őszbe. De a nyírségi fákat, a Szamos menti naplementét, a nyíregyházi Szent István utcát semmi nem tudja pótolni. 

Hogyan inspirálja Önt a külföldi környezet az alkotásban?

Valójában nagyon sokminden inspirál, legyen az akár hazai vagy külföldi környezetben. Mindenki hoz magával egy egyéni “bőröndöt”. Mindenki egy mikrovilágban él, ami akarva akaratlan összemosódik az egésszel. Valójában egyszerű dolgokból születnek a sorok, ilyen például az utazás a hajnali metrón, a gyermekeim ölelése, de örökös forrásként említhetem itt az Ontario-tavat. A kék ezernyi árnyalatával a víz mindig változik, de mégis ugyanaz. 

Mennyire kíséri figyelemmel a kanadai, irodalmi, művészeti életet? 

Torontó igazán sokrétű művészeti életére nagyobb rálátásom van. Az irodalom számos “rétegével” találkozhatunk, rengeteg kultúra képviselteti magát író-olvasó találkozókon, fesztiválokon. A pandémia előtt az ember a bőség zavarában volt, hová is menjen felolvasó estekre. Persze most mindezt online tehetjük meg.

Hogyan hatott Önre az elmúlt egy év? Hogyan dolgozta fel esetleg művészileg a koronavírus okozta traumákat?

A múlt év tavaszán szinte egyik pillanatról a másikra zárult le körülöttünk “a világ”. Hirtelen egy igen szürreális, nyomasztó élethelyzetben találtuk magunkat. Manapság szinte mindent online élünk meg. Online tanulunk és dolgozunk lakás- vagy szoba-szigeteken. Mint mindenki más, én is nehezen élem ezt meg egyedülálló szülőként a gyerekekkel. Az online világban nincsenek határok. A fizikaiban szinte mindenhol. Csak lépj ki az ajtón. Ott a két méter, amit be kell tartani, hogy óvjuk egymást. Természetesen igyekszem megtalálni a szépet ezekben a hétköznapokban. Vannak megmosolyogtató pillanatok is, amikor például egy kamarazenekari zoom próbán valaki mindig lemarad egy-két ütemmel, mert túl lassú az internet. Ad hoc kánonok születnek, ezen jót nevetünk – láthatatlan a karmester. Fontosak az online művészeti események, de a hangversenytermek atmoszféráját, a közönség tapsát nem pótolja semmi sem. A lényeg, a kézzel fogható hiányzik, viszont érdekes, hogy másképpen, de mégis érzékelhetjük a “megfoghatatlant”. Az ember kezdi észrevenni az élet apró csodáit, belegyönyörködik a hóesésbe, az esőbe, az élettől duzzadó rügyekbe, a másik mosolyába – ennyi elég is, hogy bírjuk. Én versekben dolgoztam fel az elmúlt évet. 

Mik a tervei a jövőre nézve? Milyen köteteken dolgozik most? 

Jelenleg novellákon, prózaverseken dolgozom, tanítok és készülök egy májusban megrendezésre kerülő nemzetközi konferenciára. Mindezek ellenére igyekszem az életet egy kicsit lassúbb tempóból szemlélni, azt hiszem, így több szépséget észre lehet belőle venni.

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2021-05-18 14:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.