Videó

A Műcsarnok csatorna videója




Keresés a honlapon:


Várnagy Márta: Egy magyar tudós útja háztól házig – Beszélgetés Lukács Noémi professzorral 3. rész: A tudományos pálya. A hazavezető út

 

 

 

 

 

Várnagy Márta

Egy magyar tudós útja háztól házig

Beszélgetés Lukács Noémi professzorral

3. rész: A tudományos pálya. A hazavezető út

 

 

A tudományos életpályája hogyan alakult?

Megszereztem minden tudományos fokozatot, amit ott illik, habilitáltam, venia legendit szereztem, ami az önálló előadások meghirdetéséhez való jog. Ha valaki régen professzor akart lenni, akkor habilitálnia kellett a doktori után, és meg kellett szereznie a venia legendit, ami hozzá volt rendelve valamelyik egyetemhez, szakhoz, karhoz. Ezzel már pályázhatott professzori állásra és kinevezhették. Ezt mostanra megváltoztatták, mert nevetségesen rövid idő volt régen a habilitáció megszerzésére. Különböző német egyetemeken oktattam’75-től, és attól kezdve folyamatosan. 1995-ben jöttem haza, de visszajártam vagy két évig Düsseldorfba tanítani. Volt egy saját kurzusom ’97- vagy’98-ig, és voltam vendégprofesszor Ulmban is. Erasmusra folyamatosan kijártam.

A saját kurzus témája mi volt?

Akkoriban pontosan ilyen virológiai, dsRNS-es témákat oktattam. Ez nagy téma volt, mert akkor jöttek a felfedezések a dsRNS szerepéről a vírus elleni védekezésben. Már nem emlékszem, hogy pontosan milyen címet adtam neki. Nagyon szerettema szemináriumokat, az okos, érdeklődő hallgatókat szerettem oktatni. Mindig gondolkodós cikkeket adtam nekik, konzultáltam velük. Volt idő a személyes konzultációra, összefoglalót kellett írniuk, és vitáztunk a témáról. Valójában jól tudtam csinálni, igazi vitát gerjesztettem. Szerették a hallgatók.

Hogyan jutott el a dsRNS témájáig, mi volt az út, amelyen végighaladt?

A kertészeti technikumban nagyon jól felismertem, hogy a technológiával elérnek valamilyen változást a növényben, aminek következtében pl. többet, folyamatosan terem, de nem volt mögötte megértés, hogy ez miért van így. Tapasztalati úton megfigyelték, kikísérletezték, jó szemük volt, jó kezük, értelmesek, szorgalmasak, de nem lehetett megérteni. Ez zavart engem. Ugyanebben az időben véletlenül a kezembe akadt egy biokémiai könyv. Sárga borítója volt. Talán a sejtekről. A DNS-ről, ATP-ről biztosan írtak benne. Ezt olvasgattam. Ez a sárga borítójú könyv arra ébresztett rá, hogy a tudás sokkal mélyebb, mint amit én tudásnak gondolok. Megéreztem, hogy a közelébe sem jutottam ennek a mélységnek. Nem ilyen előkelően gondoltam akkor, de ez volt a lényege. Ilyen előzmények után jelentkeztem szakbiológusnak az ELTE-re. Akkor ott tízszeres túljelentkezés volt.

Miért lett szakbiológus?

Kutató akartam lenni, ezért nem tanári, hanem kutató szakra mentem. A technikumban minden felvételi tárgyat egy évvel rövidebb ideig tanultunk, mint a gimisek, és nulla protekcióm volt, de helyből fölvettek. Az egyetemen találkoztam olyan évfolyamtársakkal, akik nálam sokkal nagyobb tudással jöttek. Matematika, fizika szakos osztályból, elit gimnáziumból, vegyészeti technikumból, tanulmányi versenyt nyertek, vagy olyanokkal, akiket kutatóintézet külön fejlesztett biológiából. Nagyobb volt a tudásuk, és szerették a biológiát. Megvolt az érdeklődésük is, és ez engem nagyon magával vitt. Akkor már önfenntartó voltam. Az ösztöndíj nagyon gyenge volt, tehát épp a kollégiumot fedezte, vagy mit tudom én, a laborban széttépett harisnyákat. Ezért dolgoznom kellett, de szórakoztam is. Viszont nem esett volna jól, ha az anyám pénzén szórakozom. Úgyhogy arra is kellett figyelnem, hogy a tanulmányi átlagom jó maradjon, nem bukhattam meg. És a tudás beszippantott engem. Ez sokkal érdekesebb volt, mint amit korábban képzeltem. A későbbi életemben is ez mindennél fontosabb volt. Sokan próbálják nekem mondani, hogyan lehetnénk gazdagabbak, és ezért mit kellene csinálnom, de valójában engem ez sosem hajtott. Én kíváncsi vagyok, kitalálni szeretek. Ha az embernek módja van arra, hogy egy dolgon munkálkodjon, és arra legalább napi 16 órát képes invesztálni,akkor a feje elkezd szokatlan gondolatokat is termelni. Erre a koncentrált munkára nagyon vágytam a kutatói pályám utolsó szakaszában, de nem sikerült megvalósítanom.

A családot és a hivatást hogyan egyeztette össze?

Nekem a gyerekeim nagy öröm, de hülye, aki azt gondolja, hogy három gyerekkel ugyanúgy lehet hasítani, mintha az ember egyedül lenne. 43 éves voltam, amikor a legkisebb lányom született. A férjem már abban az időben úgy dolgozott, hogy sosem abban a városban vagy akár abban az országban élt, ahol mi voltunk. Gyakorlatilag a legkisebb gyerekemmel sohasem élt együtt. Szerencsém volt, mert mindig találtam kiutakat. Amikor az első gyerekem született, semmi pénzünk nem volt, doktoranduszok voltunk mindketten. Sikerült találnom egy hallgatói csoportot a Tübingeni Egyetemen, akiknek hasonló korú, 6-10 hónapos gyerekei voltak. A diákjóléttől kaptunk egy üres lakást, abban a lakásban felváltva vigyáztunk a gyerekekre. Ez azt jelentette, hogy amikor nem vigyázok az összes gyerekre, akkor nekem szabadidőm van. Nagyon jól működött. Nem mondom, hogy ebből életre szóló barátságok, de nagyon szolidáris, baráti kapcsolatok lettek. Később az egyik gyereket ugyanabba az óvodába hozták, ahol az én lányom is volt, és felváltva vittük haza őket. Ha tovább akartam dolgozni, akkor este nyolcig nyugodtan dolgozhattam, és tudtam, jó helyen van a gyerek, törődnek vele, kedvesek. Ugyanez természetesen visszafelé is működött. A gyerekeink is jól megvoltak. Valahogy mindig szerencsém volt. Addig kerestem a megoldást, amíg megtaláltam. Sokan vigyáztak a gyerekeimre, egyetemisták, au-pair, mások. Én úgy tudtam kimenni Németországba is tanítani – akkor Szegeden dolgoztam – hogy a gyerekekre megbízható egyetemista lányok vigyáztak, akiket megfizettem. Olyan aranyos volt, ahogy vezették a füzetkében, aznap mit csináltak, mi történt. Így ezt meg lehetett oldani. Szerencsém volt az emberekkel.

Mikor jött haza?

1995-ben. Németországból Szegedre kerültem az MTA Szegedi Biológiai Központ Növénybiológiai Intézetébe csoportvezetőnek. 2000-ben már Budapestre jártam föl. 2003-tól teljesen átmentem Budapestre. A férjem is idejött Magyarországra, aki szintén szakmabeli volt.

A férje is folytatta a tudományos munkáját?

Nem. Ő már régen átment az iparba, megsértődött a tudományra, tényleg lehetetlen volt öt év alatt habilitálni. És nem bántak velünk, külföldiekkel úgy, ahogy a németekkel. A férjem angol. Amit a németek megkaptak, azt mi nem kaptuk meg. A férjem ezen megsértődött, otthagyta a tudományt, elment az iparba és egyben más városba is költözött. Én egy szerencsés álláscsere segítségével folytatni tudtam a munkámat. Egy nyertes pályázatom volt, saját embereimmel, ez előnyös volt a tanszéknek is.

Hazatelepült, majd a kutatói és a tanszékvezetői tudományos munkájával szinte párhuzamosan itt, ebben a Nógrád megyei faluban, Szirákon céget alapított, és létrehozott egy alapítványt is. Miért itt?

Nem vagyok naív és egyáltalán nem azért kezdtem itt bármit csinálni, mert légvárakat építettem, hanem egészen egyszerűen abból a földhözragadt okból, hogy tiszta szívemből gyűlölöm a pusztulást. Ez az a ház, ahol én felnőttem, és amit szerettem, láttam, hogy esik szét. Amit kínáltak érte, az egy vicc volt, ha egyáltalán megvették volna. Láttam, viszont, hogy ebből csodálatos otthont lehet csinálni. Még Németországból hozzákezdtem a felújításhoz. Megcsináltuk 32 évvel ezelőtt, azóta nem nyúltunk hozzá. Most majd megint kell. Teljesen világos volt nekem, mindenki elmondja, hogy milyen hülye voltam, mert Budapesten palotát vehettem volna, akkor most úsznék a pénzben, és milyen klassz lenne nekem. Nem tudom. Nem erre vágytam, nem is ezt csináltam. Itt ismertem az embereket, ők is ismertek engem. Így jöhetett létre, és tud működni az alapítványunk is. Nem mondhatnám, hogy simulékony természetem van, de pont itt, a konyhámban szépen összejöttünk páran. Azt mondtam, hogy próbáljunk meg valami apróságot csinálni. Kaptunk egy kis adományt a kastélytól, és a dísznövényesekkel megterveztettem, hogy kell beültetni a hősi emlékmű közvetlen szomszédságát, és olyan virágágyat csináltunk, amilyen itt még nem volt. Mindenki azt mondta, ezt úgyis tönkreteszik. Ha tönkreteszik, majd újra csináljuk. Egy kicsit tönkretették. Valamennyit kiloptak belőle, valamennyit kitapostak, de zömében megmaradt. Volt, hogy odaálltam, mert a napszámosok se jöttek segíteni. Bizony szégyelli magát az ember, egyszerűen azért, mert túrja a piszkot, és akik a piszkot csinálták, elmennek röhögve. Mégis oda kell állni, és erőt venni magunkon. Ha már csapatban odaállunk, akkor egész más az egész. Akkor az emberek elkezdenek örülni, és elkezdenek egy kicsit fejlődni. Lényegében százezer forint alapítótőkéből indultunk, és sok-sok pályázattal, iparkodással megvettük a tizennyolcadik századi evangélikus parókia épületét, ami szintén borzasztó állapotban volt akkor. Azt teljesen felújítottuk. Kívülről korhűen, de hőszivattyús fűtése, padlófűtése, rendes szigetelése van, és jó programmal működtetjük. Ez a Szirák Polgárosodásáért Alapítvány. A parókiának óriási kertje van, a kertet is megcsináltuk. A faluban sokan nem tudnak elektronikusan ügyet intézni, illetve egyáltalán nem tudnak ügyet intézni. Segítünk feldolgozni a kiírt pályázatokat, pályázatírásban is kapnak segítséget, és a hivatali ügyintézésben. Ha valaki bajban van, akkor mondjuk, hogy jöjjön be, írjon kérvényt. Segítünk. Olyan egyszerű dolgokat is be kell vállalni, mint boríték címzés. Egy munkatársunk segít ebben. Ez évek óta megy. Több mint háromszáz ember folyamatosan igénybe veszi ezt a szolgáltatásunkat. A nevelt gyerekeknek láthatást biztosítunk, mert erre nincs hely Szirákon. Sok a nevelőszülő. A szülőknek muszáj látogatni a gyerekeket, mert különben elveszítik a jogaikat. Viszont még egy kocsma sincs itt, úgyhogy mi adtunk helyet a láthatásra. Szerződésünk van két gyermekotthonnal. Kirakunk játékokat, ha jó idő van, akkor kint, ha rossz idő van, akkor bent. Erre két helyiségünk van, tehát két család nyugodtan tud találkozni. Voltak olyan hétvégék, amikor harmincan voltak. Ez csak azért tud működni, mert jó munkatársaink és önkénteseink vannak, és a faluban nagy a támogatottságunk. Egyedül lehetetlen lenne, de megvan az összefogás.

Mérhetetlen munkabírása van.

A háztartást elhanyagolom, ez már mindenesetre nagy könnyebbség. Probléma, hogy nem vagyunk elegen. Amikor három emberem dolgozott a laborban, nem egy, mint most,akkor sokkal könnyebb volt. Nem is három emberre volna szükség, de három sincs. Leginkább egy olyan tapasztalt munkaerőre lenne szükség, aki jóval fiatalabb, mint én, és aki átveszi a helyemet. Ilyen embert nem találtunk. Idejönnek, mert nem próbálták, hogy naponta utazzanak Szirákra. Ha azonban valakinek családja van, a gyerekének iskolába, óvodába kell járnia, és még ide kell jönni, itt 8 órát le kell húzni, vagy legalább hét és felet, ugyanakkor az utak olyanok, amilyenek. Nézik a kilométert meg a tömegközlekedést, milyen jól megoldható a bejárás, és így tovább. Elvben igen, azonban az utak tele vannak kátyúval, tehát időben nem 66 kilométert utazunk. Ezért nehéz az utánpótlás.

(folytatjuk)

 

 

  
  
 

Várnagy Márta (Szeged)

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat szerkesztője. 

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.