VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Hekl Krisztina: Interjú Balogh Istvánnal, az Örökhagyók című darab szerzőjével
Interjú Balogh Istvánnal, az Örökhagyók című darab szerzőjével
Balogh István (Zenta, 1946) vajdasági magyar író, költő, tanár, a Vajdasági Írók Egyesületének és a Szépírók Társaságának tagja. Eddig tizenkilenc könyve jelent meg és hét nyelvre fordították műveit, néhány elbeszélése tankönyvekbe is bekerült. Neve megtalálható az Új magyar irodalmi lexikonban és a Vajdasági magyar irodalmi lexikonban. Örökhagyók című drámáját hamarosan folytatásban közöljük. A szerző szövegének születéséről mesélt a folyóiratunknak adott interjúban.
Tizenkilenc könyved jelent meg eddig. Hogyan alakult ki benned az írás utáni vágy? Mikor kezdtél el írni? Korán fogtam kézbe a ceruzát, 1955-ben. Írtam bőszen az asztalfióknak. Nem verssel kezdtem, apró mesékkel. Apai nagyanyám valóságos mesefa volt. Gyűjtők jártak hozzá, de nekünk, unokáinak is regélt, ha ő altatott minket. Közel laktunk egymáshoz, így, ha szüleinknek esti programjuk volt, vagy ő jött hozzánk, vagy mi hozzájuk. Hárman voltunk, fiúk, a kis unokák, mert unokatestvéreink mind idősebbek voltak tőlünk. Én megőriztem emlékezetemben töredékeit különös történeteinek. Ezeket vetettem papírra, de sajnos, nem őriztem meg őket. Komolyabban ötödikes koromban fogtam hozzá szövegalkotáshoz, az Újvidéki Rádió gyermekműsorának egyik zentai kistudósítója lettem. Hű is maradtam a rádióhoz, alapító tagja vagyok az Ifjúsági Rádiónak. Ez éppen hatvan évvel ezelőtt történt. Egyetemista koromban a rádiós honorárium segített, hogy az ösztöndíj mellett szerényen élhessek Újvidéken, ne lógjak szüleim nyakán. A vers is ötödikesen szeretett meg engem. Sajnos e kezdemények sem maradtak meg, csak az 1962-ben nyomtatásban megjelenő első költemény. Anyám gyűjtötte és őrizte meg ezeket az újságlapokat. Nyugdíjas voltam már, amikor kezembe adta e kincseket, most már őrizzed te!
Mi áll hozzád közelebb? A vers vagy a próza? Középiskolás koromban verseket írtam, prózában csak publicisztikát. Főleg az Ifjúság című hetilapunk irodalmi rovatában jelentek meg munkáim, kicsit később a Magyar Szó napilap hátvégi irodalmi rovatában is, meg két hetilapunk a 7 Nap és a Dolgozók irodalmi rovataiban is. Az egyetlen irodalmi folyóiratunkban a Hídban, 1966-ban jelentek meg első verseim. Novellákat elsőéves egyetemistaként kezdtem írni, gyereknovellákat a Jó Pajtás hetente megjelenő gyermeklapunkba. Első két kötetem vers, de a tizenkilenc könyvemből csak ötben láttak költeményeim napvilágot. Az évek múlásával a próza kedvesebb lett számomra.
Vannak kedvenc könyveid, szerzőid? Első helyen: Arany János minden leírt szövege. Gárdonyi, Móra, Tamási Áron és Gion Nándor szöveg- és mondatalkotása csodálatos számomra. Kedvenc könyvem Gárdonyi Géza Egri csillagok című regénye, amelyet másodikos korom óta számtalanszor végigolvastam. De ronggyá nyűttem szinte minden Rejtő Jenő alkotást is! Általános iskolai magyartanárként évente újraolvastam a házi- és ajánlott olvasmányokat is. A vajdasági írók közül Herceg János, Tolnai Ottó, Gion Nándor, Vasagyi Mária, Cs. Simon István, Sinkovits Péter, Bordás Győző, Tari István, Kontra Ferenc, Sziveri János, Beszédes István és Szögi Csaba könyveit szeretem. Kedvenceim az egyetemes magyar irodalomból Kosztolányi, Csáth Géza, Tömörkény, Ady, Móricz, Babits, Tersánszky, Markovits Rodion, Illyés, József Attila, Radnóti, Gelléri Andor Endre, Pilinszky, Szabó Magda és Jókai Anna. Továbbá: Poe, Stevenson, G.B. Shaw, Kafka, Hašek, Böll, Puskin, Gogol, Csehov, Jeszenyin, Hugo, Maupassant, Danilo Kiš, Basaraba, Reymont,,,
Saját műveid közül melyik számodra a legkedvesebb és miért? Legkedvesebb a Panna Mágocs című meseregényem. Első változatát 1971 kora tavaszán írtam a hercegovinai Billek (Bileća) kisvárosban, amelynek hatalmas garnizonjában Tito katonája voltam. Általános iskolai tanárként vonultam be, magam mögött hagytam két és fél hónapos fiamat. A hosszú hónapok kiképzése után, amikor már több idő jutott önmagunkra is, akkor ébredtek meg emlékezetemben öreganyám mesefoszlányai és kicsi fiamnak húsvéti ajándékként megszületett az alkotás. De nem fogadták be a kiadóba, okot sose mondtak, miért. Átírtam, csinosítgattam, két évtizeden át, míg 1992. karácsonyára a Tisza tündérlánya című két mesémet tartalmazó kötetemben napvilágot láthatott Budapesten. Dudás Antal barátom pompás illusztrációival valósággal közös alkotásunk volt. Másodszor, csöppet kibővítve Csernik Attila barátom csupaszív képeivel, 2007-ben jelent meg az újvidéki Forum Könyvkiadó gondozásában. A kritika munkám különösen szép és egyedi stílusát emelte ki. A második kiadást már unokámnak, Péternek ajánlottam. Unokám születése különös világot teremtett bennem. Megéreztem, nagyapának lenni ajándék, s Petinek előhalásztam mentális lexikonom mélyéről apai öregszülém hagyatékát: lettek újabb meseregények, mesék, mondák, történetek. Létezik három különös könyvem. Első kötetem, Egyedül a Napon címmel Zentán jelent meg, Benes József barátom, Munkácsy-díjas képzőművész eredeti szitanyomatai díszítik. Második könyvem, a Szintarév, hármunk közös munkája. Elbeszélő költeményem Szabadkán jelent meg, kétnyelvű, szerbhorvátra fordította Marija Cindori, akkor egyetemista, később Belgrádban egyetemi tanár. Eredeti fametszeteket szőlőtőke fájába rótta bele Andruskó Károly zentai grafikus. Az ex librisek és a minikönyvek világhírű alkotója személyesen vett részt fametszetei nyomtatásán, mert nem engedte elkészíteni alkotásairól az ólomkliséket, hanem mint öreg nyomdász, maga mutatta meg a fiatalabbaknak, hogyan kell sajtógépbe fogni a féllábú szőlőtőkét. Így lett könyvemben egyedi műalkotássá az eredeti fametszet, amelyből 300 darab készült. Andruskó Károly ajándékaként a faragott szőlőtőkék, a lenyomatok és a könyvem ma az OSZK féltve őrzött kincsei. Kiállították vagy két évtizeddel ezelőtt Helsinkiben is. A harmadik különös és számomra nagyon kedves örökség, szintén Andruskó Károlyhoz kötődik. Amikor elkészültek a Szintarév metszetei, kis házi hengerével lehúzott egy-egy példányt, összefűzte, és dedikálta nekem. Úgy vigyázz rá, hogy egyedi példány, magamnak se készítek belőle!
Melyek voltak a pályád legfontosabb állomásai? Mire vagy a legbüszkébb? Mindig magyartanár akartam lenni. Újvidéken könnyen kaphattam volna szerkesztői állást a Jó Pajtásnál, de nem szerettem a tartományi fővárost, sem a szerkesztőségi munkát, irány Zenta, Emlékiskola, heti harminc óra! Húsz volt a kötelező, de kolléganőm szülési szabadságon volt. A fejem búbja sem látszott ki a munkából. 1968 szeptemberében kezdtem. Még nem találtuk föl a szabad szombatot. Kis kitérőkkel áttanítottam az életem. Három fokozatban kipróbáltam magam. Általános-, közép- és főiskolai tanárként. Irodalomra kevesebb idő jutott. Ám szabadkai főiskolai tanárként már erre is többet fordíthattam. Tagja voltam két folyóirat szerkesztőségének: a magyar nyelvű Üzenetnek és a szerbhorvát Rukovetnek (Kalangya, Kéve). Szabadkán három könyvem is megjelent. Ott adták ki a Gion Nándor elbeszélő stílusa című tanulmányomat, amely első monográfia Gionról. Gion elkérte magiszteri disszertációmat is, amely alapján elkészítettem a róla szóló kismonográfiát. Újvidékem, Kántor Lajos Dominóhoz címzett vendéglőjében nagy örömmel ünnepeltük a megjelenést és a dedikációt. Ám legbüszkébb mégis arra vagyok, hogy magyarországi pedagógusként 2010-ben Aranykatedra-díjat kaptam. Valódi aranynak tartom, mert ezt az elismerést a szakma adja!
Mesélnél az Örökhagyók című műved keletkezéséről? Valós élethelyzetek hatása alatt született? Mennyi kutatómunkával jár egy ilyen típusú szöveg megírása? Születésemmel kezdődött. Határon túli magyarként jöttem a világra, amely helyzetet, legyen bármi is, megszüntetni nem lehet, vagy nagyon nehéz. Az 1941-es visszacsatolás sem teremtette meg az azonnali kiegyenlítődést, hiszen a katonaság, rendőrség, csendőrség, a közigazgatás mind, mind félig-meddig megszállóként is funkcionált. Mire oldódott volna a légkör, a háborús helyzet belezavart, és az anyaországból származó közigazgatási és erőszakhatalmak napok alatt kivonultak és magára hagyták az őslakosokat. A helyi katonaköteles férfiakat mind besorozták. A keleti hadszíntérre kerültek valahányan. Apám és nagybátyám is megkóstolta a szerb régensherceg komiszkenyere után, milyen ízű Horthy bakakosztja. Apám 1944 karácsonya előtt ért haza. Tito gyorsan bevonultatta, így mindkét oldalon boldog baka lehetett. Apám történetének motívumai megtalálhatók a drámában. Nagybátyám tizenkét évig teljes jogú, harcba hívott honvéd lett volna. Valójában 1942-ben elgyalogolt a csendes Don partjáig. Ott részese volt a katasztrófának, fogságba esett. Szibéria 1949-ig, aztán Magyarország, 1953 őszéig Tiszalök. Végre átrakták a délvidéki magyar „gátépítő rohammunkásokat” a határon! Ám azonnal Pancsova mellett egy „tisztítótáborban” találták magukat, ahol „átnevelték” őket, így 1954 tavaszán, hosszú viszontagság után végre megérkezhetett haza, Zentára. Szibériában, Magyarországon és Jugoszláviában egyaránt fasisztának nevezték őt is, sorstársait is. Ahogy növekedtem, magam is érzékeltem, többet, jobbat kell teljesítenem, mint a többségieknek. Másképpen kell megnyilatkoznom, hangsúlyra, hangerőre oda kell figyelnem, gyorsan jött a sértődés, ha eltértem volna a rám kiosztott kánontól. Így is csak megtűrt lehettem. Végül egy válás ültetett bolhát a fülembe! Vegyes házasság: a gyerekeket a férjnek ítélték, mert az anya, aki kisebbségi, a válás után szabadon taníthatja gyermekeit az anyanyelvre is, és talán nem is többségi iskolába íratná őket. Hiába támadta az anya az ítéletet, hogy az apa nyugatra ment, ott vállalt munkát, a gyerekek felügyelete az apai nagyszülőkre maradt, az ítéletet nem változtatták meg. De éveket kellett várnom a szövegalkotással, valami hiányzott, és nem tudtam mi. 2007 májusában megoldódott a talány. Nagyapa lettem! Az unoka – nagyapa viszony hiányzott, amelyet fikcióként alkalmazni nem lehet! Ekkor kezdtem átnézni a régi jegyzeteket, és bizony sok általam papírra vetett tartalom átértelmeződött, átértékelődött. Nem igazán kellett kutatnom. Sok évtized megélt lerakódásaiból kapargattam ki lelkemből a mondanivalót. A tények apró töredékek formájában rögzülhettek. Ellentétben nagyapáimmal, akik végigharcolták a nagy háborút és mesélgettek sokat róla, sem apám, sem a nagybátyám soha nem mondott el egyetlen teljes történetet sem. Kicsit kapatosan néha kiszaladt a szájukon egy s más. Vegyes tagozatú iskolákban dolgoztam, itt érzékeltem igazán a többségi fölény megnyilvánulásait, akár a diákok közt, akár a tanáriban. Katonakoromban, egységemben egyedüli magyarként, ételosztáskor legjobb volt a sor végére állnom.
Milyen kihívásokkal szembesültél írás közben? Kerülnöm kellett a nemzeti hovatartozást bántó kifejezéseket, helyzeteket. Noha előfordul benne olyan megnyilatkozás, amely az anyós – meny viszonyában előrevetíti az esetleges türelmetlenséget, föloldottam azonnal az apósjelölt megnyilatkozásával.
Hogyan találod meg egy-egy karakter hangját? Minden szereplőmet valóságos, hús-vér közeli ismerősöm habitusából mintáztam. Megnyilatkozásaik alapján tipikus alakokká váltak.
Te magad vagy a dramaturg vagy kaptál színházi segítséget? Színpadra állították már a műved? Nem kértem segítséget dramaturgoktól. A Szabadkai Népszínház Magyar Társulata pályázatára írtam, 2009-ben. Elfogadták, s olvasószínházi változatban elő is adták. Minden év október végén van a vajdasági magyar dráma napja, a pályázati szövegek közül kettőt díjaznak, és előadás után a résztvevők megvitatják a bemutatott produkciót. Minden vajdasági magyar dramaturg és rendező jelen van, a színészek, írók, szerzők, megy a vita. Alkotásomat különösnek értékelték, pompás nyelvezetét dicsérték, csak néhányan azt az ellentétet nem találták benne, amelyik robbanást idézne elő. A végén, amikor már bort kóstolgattunk, egyik színész – rendező barátom azt mondta, Csehovot ébresztetted, de ma őt már altatjuk. Ma mozgás kell a színpadra, hatalmas gesztikulációk, ezt öreg emberekkel nem lehet megcsinálni. Nem baj, mondtam, írok belőle egy kisregényt. A kisregény Hintaszék címmel meg is jelent 2010-ben az újvidéki Forum Kiadónál.
Ezt a művet fordították már idegen nyelvre? Sem a dráma, sem a kisregény nem talált más nyelvű kiadóra. Szerb nyelvre fordító barátaim elolvasták mindkét alkotást, érdekes lenne szerb közegben a munkád, de nem érte el a mondanivaló sem színház, sem könyvkiadó ingerküszöbét.
Milyen terveid vannak a közeljövőben? Mi lesz a következő munkád? Novellákat, tárcákat írok. Munkáim rendre megjelennek az újvidéki Magyar Szó napilapban, de olvasható friss szövegem a budapesti Új Írás web folyóiratban, a kaposvári Képírás képzőművészeti – irodalmi portálban is. Kiadónál is jelentkeztem novelláimmal, biztatást is kaptam, talán idén megjelenhet a huszadik könyvem! Magyarországi kiadók nem ismerik könyveimet, nem jutott el hozzájuk szinte egy sem, A kiadók raktárában nem porosodik egyetlen megjelent könyvem sem! 4-500 példányban látnak napvilágot a kötetek, így, ha elnyeri a kiadvány a közönség tetszését, érdeklődését, gyorsan elfogyhat. Az én könyveimnek az a sorsa, hogy antikváriumban sem föllelhetők. Egy könyvem boltba sem került, mert a 400 példány mind elkelt a zentai és a budapesti könyvbemutatón. Történt ez 2009-ben, a Zentai ládafia című kötetem kapcsán, amely abban az esztendőben a legszebb könyv lett Vajdaságban. Egy-egy példányom van magamnak is kiadványaimból, így nem vihetek szerkesztőknek mustrát, csak megmutathatom nekik, és kézbe vehetik, míg ott vagyok. Második kiadásról nem álmodhatom. Nemcsak én, de alkotótársaim sem.
Tudsz alkotni ebben a nehéz időszakban? Mi inspirál? Milyen munkamódszereid vannak? Sokat írok. Így leszek szabad, hiszen kiléphetek a világba a zárt ajtón, ablakon keresztül. Szeretem a tárca műfaját. Aktuális események, trendek, életünk változásai, emlékek motívumaiból szövögetem szövegeimet. Nagy elődöktől tanulhattam, Mikszáth, Milkó Izidor, Tömörkény, Móra, Kosztolányi, Karinthy Frigyes, és a vajdaságiak, Németh István, Molnár Cs. Attila jártak előttem, nyomaikat kutatom, s bevallom, tőlük lestem el egyet-mást, a szakmai titkok mellett az olvasók megbecsülését és szeretetét.
Mit üzensz a Holdkatlan többi szerzőjének? Mit üzensz az olvasóknak? Szerzőtársaim! Írjatok, ha egy mód van rá, fűzzétek a mondatokat szöveggé! Ha nyilvánosságra kerül mondandótok, rátok találnak az olvasók. Híveitekké vagy haragosaitokká, irigyeitekké válnak, de közömbösek nem lesznek. Ne fogjátok fel panaszként, amit föntebb elmondtam, hogy nincs birtokomban egy-egy könyvemnek több darabja. Jó érzés ám az, ha nem emlegetik nevemet hosszú időn át, hogy erősen leárazva, vagy ráadáspéldányként vigyék munkámat, mert nagytakarítás van a raktárban! Kedves Olvasók! Szeressétek a betűt, a szöveget, a könyvet! Szövegértelmezéssel tudatunkat, képzelőerőnket, kifejezőkészségünket és képességünket fejlesztjük. És szórakozunk! Ilyen áristomos világban, lépjünk szabadon hétmérföldes csizmában, messze földeken új élmények várnak. Ha megfilmesített írásművet a vizuális megismerés után olvasnátok, lebeszéllek benneteket e gyakorlatról, mert a képi megfejtés fölülírja a későbbi szöveg titkait, így nem vehetitek észre, hogy az írásbeli és a képi kifejezési formák nagyon is eltérőek. A film konkrét történetté válik tudatotokban, a novella szövegét, pedig a képzeleted alakítja megérzéseitek, megfejtéseitek szerint. A szöveg mindig szabad és átalakul. Amit gyerekként olvastam, ha most idősként újra kezembe veszem a könyvet, bizony másként mesél nekem, néha egészen mást is jelez. Az ilyen fölfedezések katartikusak!
Megjelent: 2021-04-07 20:00:00
|
