Keresés a honlapon:

Kántor Zsolt: Őszi ágens – Fésült monológfoszlány (verspróza)

 

 

 

 

 

Őszi ágens

Fésült monológfoszlány

Egyetlen perc nyugalom, akár a szappanbuborék. Nem akarja a szív, hogy megérkezzen a pillanat. De jön! S meggondolja magát. Itt marad. A fodrásznál ül, szánt a borotva az arcán. Hallgatja a borbély szentenciáit. Nincs titok. Mondja. Mindenki hallja, amit mond az ember. Minden sarkon egy-egy műszer. Fáj egy kicsit a nevetés. Az öröm rögtön szomorúságba fordul, amikor elárulja a száj a bensőt. Kimondja mindenki, amit rejteni szeretne. A nyelv örökké önmagát teremti. S elárul.

A beszéd a hangok teste. S mily nevetséges ma a humanizmus, mint eszme. A kampány egy snidlinges vajkrém meg egy száraz kenyérvég találkozása ama ódon kagyló mélyén. Még a legszelídebb pletyka is fölsérti a lelket. Kibetűzi a tudatalatti szorongás elmosódott betűit a reggel. Mózes a vizet vérré változtatta, Jézus meg borrá. Ez a különbség az ősi szövetség és az új között. Ítélet és erő. Két ország. Egymásba fonja két karját a szellem. Egyik a szigor, másik az irgalom. Ezen tűnődik minden hatalom s jellem. Törvénykezzen-e a másik oldallal vagy kegyelmet gyakoroljon? Habitus szerint választ az ész. Körül a bezárt gyárak s a rét. Empatikusan behódol az ágens. Csak legyen zseton. Ámen. De ő is érzi, amikor elérte, amit akart. Nincs fantasztikum a dologban. Sok pénzt kapott, örökséget, és mégse lett boldoggá. Olthatatlan sóvárgást találtam magamban, mondja. És leteszi a borotvát.

Megszüntethetetlen ellenkezést talált az elégedettség helyén a szívében. Elérkeztem önmagam határaihoz. Suttogja. És átléptem. S ebben a minutumban, egyik kezében az olló, a másik kezében a fésű, leteszi egy kicsit a fésűt, és iszik. Fölemeli az összefogdosott poharat és a szájába csurgatja a tonikot. Látom a gégéjét, ahogy ugrál a bőre alatt. Frenetikus giga. És gurul az ösztön, a szomj, a gőg. De a következő percben már meghatódik. A pajesz lenőtt.

Behálózza a szénsav az üvegedény belsejét. Megannyi buborék egyesül víz-szövetté. Anyag. Mondja a másik székben egy pasas. Az anya szóból származik, állítja. Matéria és mater. Mutter. Majd leverődik a pohár, besüt a nap az ablakon. Vége az esőnek. Csillámló szilánkokat sepreget a gond. Nem érdekel már senkit az alapelv, se az illemkódex, kibeszéljük a legféltettebb emléket. S másnap az újságban olvassuk. Grandiózus, de apokaliptikus a világ. Szöveghelyek hullnak az égből. Vivát! Fontosnak akarja érezni magát mind, aki fellengzős. Pedig a kisebbségi érzése feslik fel. S mint a fekély, borítja a testeket a kompenzáció. Rúzs és púder. A személyiségből új kell! Az igaz transzcendencia helyén ott pöffeszkedik Pszeudo. Ő a hunyó. Édesgeti a szükségszerűség. Mégse lesz bunyó.

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2019-11-27 18:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.