Keresés a honlapon:

Kántor Zsolt esszéi (Textusopus tava – Még mindig Tandori Dezsőnek, Vers-selyem, tudat-próza, A testbe injektált gondolkodás)

 

 

 

 

Textusopus tava

Még mindig Tandori Dezsőnek

 

Az emlékezet múlhatatlan jelenként tart életben, ebben a pillanatban is. Akárhova lép az ember ma ebben a honban, fél lábbal egy másik világkorszakban áll. A könyvespolc mellé áll a megmondó én. Belegondolja magát egy cselekedetbe épp. Belegombolja az álomba a bélést. Belegondolja a szóba a létezést. Ahogy kimászik a papírlap alól reggel, a takaró összehajtja magát, a párna megnyitja a képernyőt és közvetíti a hajnali tüntetést. Petíciót fogalmaz a pék. Le a kenyérjeggyel! Piacgazdaságot ígér az ég. A Nap meg bojkottálja a felhők intertextuális igézetét. A közvélemény sztrájkol. Becsukta szemét a nép, bevarrta a száját a közvélekedés. Ma nem nyitott ki egyetlen újságárus sem, a posta is fölvette a munkabeszüntetést. Kizárólag tíz szót lehet leírni ma minden újságírónak. A csónakázótóból eltűnt minden csónak. Az állatkertből ellopták a csőgörényt. Szertefoszlott a bankkötvény, lejárt az idő szavatossági ideje, önként. A reggeli kifli, akár a hajnali szex, sótlan. Idő van! A kocsmákba özönlik a nép. Sör mellett ízletes a meg-beszéd! A képzelet a tetőteraszon napozik. Túl hiú. Leég.

 

Vers-selyem, tudat-próza

 

Papírvékony nyugtalanság. Az alkotókedv előcsarnoka. Tágas, bombabiztos magány. A tegnap most válhat újra írhatóvá, amikor delikát. Pillanatonként kezeli az Úr a traumát. Szimbólumok feslenek fel. Kópiák és didaktika. Nézi a fotókat a szitakötő zseniális szárnyáról, amelybe bele van gravírozva az Univerzum.

Az égbolt és a virágos rét. Ez a repülési alkalmatosság egy archivált régészeti skanzen. A megbánás hajléka. Fejtegeti filozófiáját a Tudat. Ornamentika, sokszálú tapintat. A mélye még gazdagabb, a töve alatt újabb magok. A háttérben a história fantomja.

A szitakötő kis agya ebből semmit nem regisztrál, csak röpdös a víz felett, mint egy élő, tudattalan raktár. Ott vannak az ősi beszéd széthulló roncsai a testében. A figyelem – megállítja az önmagában tovahaladót – rögzíti a mozzanatot. Az idő pompáját. A nesemá (szellem) pillanatnyilag persze nem tud behatolni az emlékekbe. A jelen rögtön múlttá válik minden perc törtrésze alatt.

Töredékek mellékszálakat teremtenek, és végtelen foszlás zajlik a dagerrotípiák között. Az óceán még föltáratlan kontextus. A memória a mimózák parkja. Szeretnél belenyúlni a fejébe, a tudatáramai közé, hogy helyrebillentsd a nyelvezetét.

 

 

A testbe injektált gondolkodás

 

A jelentésközvetítő kurátor, önmaga fürge asszisztense, most szétgondolkodik. Ettől aztán aludni is csak nehezen tud, két ágyon rakja szét a könyveket, amiket este az ölébe tett. S mindegyiket fellapozza, mint egy szlalomozó csillagász vagy kódexet másoló diakonissza. Majd meglöki a tartózkodás huzata. S betoppan a szerelem a kontextusba, hogy problémáit szépen a földre egy nő lehozza. S idegenkedés feladja, a pillanat az alkalmat beosztja. S a regényébe (jó mélyen) beleírja. Hogy az a hús-vér test nem is veszi észre, hogy a hálóinge csupa citátum. Mégiscsak összecementezett kövekből van a mű. Szép agglomerátum.

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2019-06-18 18:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.