Videó

The Bewitched: Scene 1 (Harry Partch)


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Aranyi László: Abraxas – Rejtélyes művészi üzenetek napjaink experimentális irodalmában

 

 

Borzongva olvasom újra az alábbi írást (megjelent a Kapu folyóirat egyik „kőkorszaki” számában), mert tragikus melléfogásaim egyikének dokumentuma. Miért voltam vak és süket? Kortárs irodalmunk szerepeit akkor már kiosztotta a két „fősodrás”, s minden más törekvéstől megvonta az oxigént. A nép-nemzeti szekértábor makacsul hurcolta magyarságunk összetett, számos kórképet kimerítő idegbaját, közben dörgölőzött ide meg oda, a posztmodern mocsoklavina pedig maga alá temette az alkotói méltóságot, autonómiát. Hogy mi okuk volt rá? Kevesebben osztoztak így a támogatások, (ösztön)díjak s egyebek állami kolduspénzén. Elvtelen cinizmusukat amúgy tetszetős ideológiákba burkolták, kétségtelenül ügyesen váltak árucikké… Talán itt az idő, hogy újból felmutassam ezt a különös kordokumentumot. Elképzelhető, más irányt is vehetett volna a magyar irodalom a nyolcvanas évek végén. De az írástudók újabb árulásából adódóan végül olyanná lett, hogy ma szégyellhetjük írói mivoltunkat. Néhány kiegészítés, apróbb javítás után, íme…

 

 

Abraxas

Rejtélyes művészi üzenetek napjaink experimentális irodalmában



I.

Crétiennél edény, Robert de Boronnál kehely, amelybe Arimathiai Szent József Jézus vérét fogta fel a kereszt alatt, Wolfram von Eschenbachnál csodálatos drágakő…” Amely minden bizonnyal Lucifer bukásakor annak koronájából esett ki, olvasom g. Hild Károlyné ma már alig-alig föllelhető tanulmányában. (Azóta megjelent új kiadása a Magyar Teozófiai Társulat jóvoltából…) A szerző egyedülálló kísérletet tesz a Grál-legenda teozófikus megközelítésére. Lucufer bukását makrokozmikus okokra vezeti vissza, melyek mikrokozmikusan tükröződnek az ún. „Emberi Bűnbeesés-ben”… Különös, hogy g. Hild Károlyné figyelemre méltó gondolatmenete itt valahogy megtorpan, mintha egy szakadék szélére jutott volna el, pedig folytathatná mondandóját így is: az Emberi Bűnbeesés archetípus, egyúttal a legmélyebb misztérium, hiszen azáltal, hogy rákényszerült metafizikai értelemben együtt élni a bűnnel, individuummá, öntörvényű, autonóm lénnyé fejlődött a Paradicsom Gyermeke; rész, amelytartalmazza az egészet – íme, az ember… Swedenborg is azt állította, hogy a világmindenség antropomorf… Az előbb azt írtam, g. Hild Károlyné így is folytathatta volna mondandóját, de ez nem igaz. Csak így folytathatta volna. Nyilván a következtetés keresztény kultúrkörünket, beállítódásunkat irritáló, heretikus tartalmától ódzkodott. Ahogy Freud is alighanem félt kimondani, rendszere csak óvatosan sejteti, hogy az ember pszichikuma mélyén szörnyeteg…

A Bűnbeesés által váltunk végső soron beavatottakká. Személyes létünk valós lehetőségét hordozza annak, hogy az elpusztíthatatlan lélek bonyolult öntisztulási folyamatának végén, immár túl rosszon és jón, túl minden dualizmuson, eljussunk Anfortas kastélyába. Hallottuk, megértettük a Hívást, célunk, határozott irányunk van. Észrevétlenül, de megállíthatatlanul fejlődünk.

Szerb Antal Parsifalban Faust „lovagi ősét” látja. Valójában Parsifal is, Faust is kultúrkörünknek ugyanazt az alapvető archetípusát testesíti meg, melyet Oswald Spengler így jellemez: „kiengesztelhetetlen ellentétben áll az egyetemes világgal, amelyből saját teremtői mivolta kiszakította. A lázadó lelke ez a lélek!”

Napjaink alkotóművészének is ez az attitűdje. Az experimentális, az avantgárd, az öntörvényű alkotói világ megteremtésére képes művészeknek természetesen, ugyanis minden alkotóban immanensen kavarog a dionüszoszi-apollói ellentétpárja. Amennyiben az apollói, a reprodukáló, megőrző, magát a művet fétisizáló jelleg válik dominánssá, alighanem megbecsült hely várja a Kerekasztalnál, míg a dionüszoszi, tehát a káoszt, az extatikus művészet- és létélményt, a pusztulást-újjászületést képviselő folyamatcentrikus művész kultúránkban rendszerint otthontalan. Ne botránkozzunk meg, ha a mostani nemzeti sorskérdéseinkre is indifferens vállrándítás a válasza. Itt semmi sem az övé, szülőföldje sem, anyanyelve sem. L. F. Céline írta valahol: „semmit se veszítünk, ha a háziúr háza leég”… Mindenhol idegen, mindenhová hívatlanul toppan be, Arthur király udvarába is, bohócmaskarában, zavarodottságig nonkonform viselkedéssel, kezében nyársat lóbálva. Hűséget, részvétet, megbocsátást nem ismer, eredendően társtalan lény, afféle ős-Übermensch. Még szeretete sem érzés, inkább szemlélet; emberi mivoltának asztrális síkját, mely az ösztönök, érzések, vágyak birodalma, átszellemítette már egy magasabb konstitúciója a létnek, az autonóm én teremtő ereje a személyiség asztrális szférájából már kifejlesztette a szellem-ént, a manast. Nyilván csak a tiszta szellemiség útját járók számára érthető, miért tekintem a szeretetet szemléletként, intellektualizált, általánossá emelt kategóriaként magasabbrendűbbnek a keresztény felebaráti szeretetnél.

A művész számára maga a művészet jelenti azt a szédítő mélységet, fortyogó, hörgő krátert, melybe Hölderlin Empedoklésze belevetette magát, hogy így adja vissza önálló utakra tévedt személyiségét az őselemi világnak. Minden művész efelé mászik, araszol, masíroz – alvajáróként, ormótlan gólemként, kinek nyelve alá varázserejű írást rejtettek rég elporladt kezek…

A művész médium, állandósult transzban. S lelkében őrzi a Grált…

II.

Miért is lettem író? Hiszen sohasem szerettem az irodalmat. Címzetes művelőit, főleg az étvágygerjesztően felfuvalkodott példányokat meg aztán… no, itt hallgatok néhány sornyit, gondoljon ki-ki amire akar.

 

A Kádár-éra „úri középosztályából” származom. Olyan vidékről, ahol legtöbben a konszolidáció fellendült idegenforgalmából éltek. Örökösen azok a mosolygós, macskaléptű, pincérforma emberek vettek körül, akikről egy írónak bizony nem sok mondandója lehet, hacsak nem magában az érdektelenségben lel témára, s megkísérli a változatlant, az állandó telítettségérzetet, az állandó hányinger ábrázolni.

A Neptun „negatív, passzív, vizes-nedves”jegyeit viselem. Az állandóság megfojt, a sűrűsödést-kristályosodást kínnak érzem, míg a feloldódást előlegező testi-lelki képlékenység létfeltételem. Gyermekkorom óta érzem tisztultabb pillanataimban, hogy „egész testem megolvadt, lelkem átalakult”.

Kezdetben szinte kibogozhatatlan, alig-alig értelmezhető, ezoterikus verseket írtam; visszatérő álmaim csapódtak le füzetekből kitépett fecnikre. Rögeszmésen ismétlődő üzeneteim, a rozsda, a penész, a pókháló, a hullamerevség, a bomlás és rohadás – szándékom, sőt, akaratom ellenére telítették kötött formájú verseimet. Később nyelvi szerkezeteim szétestek, valamiféle ismeretlen inspiráció hatására. Üzeneteim már akkor kinőtték a lineárisan szerkesztett szöveg dimenzióit, mikor a Magyar Műhely hasonló irányú törekvéseit még csak hírből ismertem. Valójában outsiderként közelítettem az irodalmi experimetalizmushoz, az okkultizmus, a para-, vagy neonormális tudatállapotok felől.

Mindmáig félszegen, ügyetlenül csetlek-botlok az ún. „irodalmi életben”, mintha bohócmaskarát viselnék; azt hiszem, pusztán önvédelemből alkalmazkodtam úgy-ahogy mostani létformámhoz. Nem itt élek. A művész csupán művészetében él, minden műve csak melléktermék, árulkodó ujjlenyomat, hűlt hely. Hús-vér kézzelfoghatóságában is csak művészetének karmikus projekciójaként fogható föl. Faust teremtette Goethét, Ludas Matyi Fazekas Mihályt, stb.

Képzeljük el, az éjszakában valahol imbolygó gyertyaláng, ami a fénykörébe esik, amit bevilágít, az a tudatunk. A többit elnyeli az áthatolhatatlan sötétség. Hajlamosak vagyunk ezt az elenyészően kis részt pszichikumunk uralkodó, domináns elemeként kezelni. Mintha tudattalanunk afféle lelki pöcegödör lenne, ahová elrejthető tudatunk minden bűne, mocska. Ennek az ellenkezője igaz. Az intellektualizálható, szocializálható tudattalan tartalmak kivetítése maga a tudat, amelybe időnként elementáris erővel robbannak be a személyes és kollektív tudattalan irracionális erői. Amit az ismeretlen a művész által kimond, a kollektív tudattalan ősképeinek halmaza. Az emberiség állandóan megismétlődő tapasztalatainak üledékei – bár kimutathatók a művekben is – a maguk teljességében a műalkotás mögöttes, spirituális tartamában nyilatkoznak meg. Paradox módon éppen az adott kor ízlésétől, elvárásaitól, hivatalos értékrendjétől végletesen elrugaszkodott (mindenkori avantgárd) művek közelítenek leginkább a gyökerekhez; az emberiség mitikus aranykorának mágikus-szakrális művészeteszményét idézik.

A műalkotás létrejöttének folyamata emanációs tevékenységként fogható föl, ahol az ember legmagasabbrendűbb szellemi megnyilvánulásának, az inspiráció, imagináció, intuíció hármas egységének projekciója – a mű.

III.

A rejtélyes művészi üzenetek között talán leggyakoribbak a mágikus idézőformulák. Az értelmezhető szöveg semlegességén, nemegyszer szándékolt köznapiságán itt-ott eruptív erővel átüt a praktikus mágia e közismert fortélya. Egyidejűleg idézni és elhárítani. A csodák persze, mint Borgesnél, rendszerint titokban, észrevétlenül mennek végbe. Ezek az idézőformulák sem zengetik meg az eget, nem keltik életre Frankenstein szörnyét, sőt az sem valószínű, hogy egy művészi apage satanas elhangzása után az úri közönség egyes tagjainak orrán-fülén-száján hanyatt-homlok menekülnének a tisztátalan lelkek.

Aki lélekben rokon, annak úgysem kell különösebb bizonyíték arra, hogy ezek az idézőformulák ismeretlen erőket mozgósítanak. Nem kell csinn-bumm cirkusz, trottyos zenekar, ünnepi szónok a világ átszellemítéséhez. S megváltásához sem…

A barlang mélyén felbukkanó prédaéhes szempár képében az ember egyik ősi félelme rögződött. A Paradicsom Gyermeke „minden fában, minden bokorban, minden felhőben, minden forrásban érzékelte a kozmikus lelki-szellemi világtartalmat. Bárhová nézett, mindenütt szellemiségtől áthatottnak látta a fizikai világot. A forrás csobogását nem artikulátlan hangnak hallotta, hanem szellemi-lelki tartalmat érzékelt benne. Az erdőzsongás sem volt artikulátlan hang, az erdőzsongás nyelvén egy lelki-szellemi lény: az örök kozmikus Ige szólt hozzá.” A Bűnbeesés után ezek a szellemi jelenségek a fizikai kézzelfoghatóság mögé rejtőztek, eltűntek a felszín alatt. „A világ isten-nélkülivé, üressé vált;s mert isten-nélkülinek látszik, tehát mája, vagyis illúzió.” Solus eris… S az ember végképp magára maradt. Világba vetettségében csak a kollektív tudattalan ősképeinek hatalmát őrzi. A megismerés az egyszer már megismert visszaszerzésére irányul, hódítás, intervenció. Melynek első lépése, hogy el-, pontosabban megnevezze az ismeretlent. Ez a megnevezés mágiája, amellyel nemcsak régi idők boszorkánymesterei, hanem napjaink experimentális művészei is oly gyakran élnek.

A megnevezés mágiájával rokon – sőt, elválaszthatatlanul összefonódik vele – az ábrázolásé. Azonban itt átlépjük a Rubicont; ez már az experimentális irodalom vizuális törekvéseinek területe. Amelyben a kommunikáció egy új, eddig ismeretlen területei körvonalazódnak. Mintha a különféle ezoterikus iskolák által emlegetett, a tudattalan birodalmában őrzött,s onnan felmerülő ősi misztériumnyelv szilánkjai próbálnának összeállni egésszé. Az ábrázolás mágiája a vizuális költészetben meglepően egységes, jel- és szimbólumrendszere a beszélt nyelvtől független, nemzetközi. Nem vállalkozom most az irodalmi vizualitás különböző típusainak mélyebb elemzésére, mindössze két „apróságot” említenék. Számomra az ábrázolás mágiája, mint rejtélyes üzenet, meggyőző formában kizárólag az amorf, aszimmetrikus versképekben fordul elő. A szimmetria, a derékszög, s egyáltalán, a mértani formák, átvitt értelemben a rend,a szabályosság/szabályozottság elidegenít a spirituális tartalomtól. Sokat, nagyon sokat tanulhatunk az őrültek, spiritiszta médiumok művészetéből, s a hallucinogén szerek tudattágító hatásait művészi rangra emelő pszichedelikus művészettől. Ne tévesszen meg senkit a látszólagos szimmetriaigényük, mert ez csak a belső aszimmetria kompenzációs kísérlete. A másik, a mágikus üzenetet hordozó versképek az alkotói és a befogadói szemlélet permanens forradalmát hirdetik. Minden irányból nyitottak, így a megközelítés végtelen számú variációs lehetőségét hordozzák.

A performance, a szertartás, a közvetlen kapcsolat, míg a térben elhelyezett művek, a tájméretű gesztusok, s a talált költészet a korrespondenciák mágiája.

Minden teremtő erejű művész anarchista. Attitűdje voltaképpen a bombahajigáló városi gerilláéval azonos. Nem gyűjtöget,hanem szétszór. Nemcsak hogy „sziszegve sem szolgál”, de a polgári demokráciák fatökű „Állam-bácsiját” (vö. cukros bácsi…) is enyhén szólva bizalmatlanul méregeti. Útjában van. Ahogy ő is útban van, tudja… Nem képzelhető el feloldhatatlanabb, antagonisztikusabb ellentét annál, ami a teremtő, autonóm személyiség és a hatalom között feszül. A másság, az eredendően deviáns alapállás, az antiszociális hajlamok, ha nem szolgálnak alantas módon őnző érdekeket, ha a tiszta szellemiség felé irányulnak, visszavezethetnek trónusunkhoz, ahonnét egykor letaszíttattunk.

Természetes, hogy a létezés minden létezőben megnyilvánuló hét konstitúcióját, a létsíkokat a szellemi energiák egyformán aktivizálják. A primer ösztönöket is, az Őselemi Világban gyökerező Gonoszt is. Ezért van árnyékszemélyiségünk. Énünk e negatív oldala nélkül nem mérhetnénk a mindenséggel magunkat. Dr. Jekyllhez elválaszthatatlanul hozzátartozik Mr. Hyde. Sohasem titkoltam, nem érhetne nagyobb elismerés annál, ha bizonyíthatóan kiderülne, valakit, valamely opusom láttán egész egyszerűen megütött a guta. A szellemi ember viseli legfeltűnőbb helyen Káin-bélyegét, nyíltan vonzódik mindenhez, amely primitív, barbár, állatias. Művészetét is ennek megvilágításában kell vizsgálnunk.

Schmitt Jenő Henrik írja, hogy „Nietzsche emberfeletti embere látszólag a démon színét ölti. De a démon mögött rejtőzik a szentség”.

Nem hiszem, hogy az experimentális irodalom az ún. „társadalomban” valamiféle pozitív szerepet játszana. Jómagam nem is óhajtok használni ott, ahol poroszosan hierarchikus struktúrák, hadsereg, rendőrség, intézményesített állami rablás nyomorítja a lelket. „Azért jöttem, hogy e világra tüzet bocsássak”, „mint orvos a beteghez, akinek orvossága egészséges krízist idéz elő, fölkavarja a beteg szervezetnek megromlott nedveit”.

Úgy vélem, már így is túlontúl hosszú időt töltöttem Arthus király udvarában, a Kerekasztalnál. Indulok, s egykor egészen más emberként térek vissza a túlsó partról…

 

 

  
  
 

Aranyi László (Keszthely, 1957) író, költő

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.