Keresés a honlapon:

Kántor Zsolt: Jáspis, zafír és smaragd

 

 

Jáspis, zafír és smaragd

Mindent szépen csinált az ő idejében, e világot is adta az emberek elméjébe, csakhogy úgy, hogy az ember meg nem foghatja mindazt a dolgot, amit az Isten cselekszik kezdettől fogva mindvégig.

(Prédikátor 3. 11.)

 

Jézus Krisztus jelentette ki a filadelfiai gyülekezet pásztorának, hogy amiért megtartotta béketűrésre intő beszédét, Ő is megtartja őt a megpróbáltatás idején.¹ A Biblia egésze sugall egyfajta üzenetet, amelynek lényege, hogy az engedelmesség, a hierarchia elfogadása, áldást hoz. Ha felfelé engedelmes az ember, lefelé könnyen érvényesíti uralmát, akaratát. S a békességre törekvés azonban néha ellentétbe kerül az igazsággal. De végül a nyugalom kétségbevonhatatlanul szükséges ahhoz, hogy az intuíciónak leszállópálya legyen.

Krasznahorkai László szerint a napnyugta rendkívüli színjáték, „Az átmenetnek és a folyamatosságnak pompázatos látszata, gigantikus előadás, gyönyörű freskó valamiről, ami nincs. Elillanás, az elmúlás, a kihunyás, a hamvadás különleges példázata és a színek ünnepélyes bemutatkozása. A vörös és a lila, a sárga és a barna, a kék és a fehér lélegzetelállító megdicsőítése. Ami ezernyi rezdülést kelt nézőjében.”²

Igen. A táj, a nappal kinyílása, akár egy liliom kitárulkozása, vagy mint egy könyv. Az író empátiája, leleményessége és tehetsége átadja az olvasónak a talányt. És annál többet nyújt. A szavaknál is erősebb jelenlétet. Ami maga az élet. S ami éltető dünamisza a létezésnek.

A kockázatokba bocsátkozó gondolkodás nagy érték. Ha nem az igazság kiderítésének szándékára fut ki a szellemi emberek ars poeticája, akkor hatalmas kérdéstömegek mennek el mellettünk anélkül, hogy akárcsak regisztrálnánk őket. Kulcsár Szabó Ernő hívta fel erre a figyelmet egy vele készült interjúban, s igaznak látszanak a megállapításai.

„A bölcsésztudomány egyenjogúsítása pont annak az érvelésnek köszönhető, hogy legyen olyan tudomány, amely nem a puszta hasznosság elve szerint működik. Ez a fordulat Kant nevéhez fűződik, aki kiharcolta, hogy a nép jólétét, igazgatását és üdvözülését szolgáló felső fakultások, vagyis a medicina, a jog és a teológia mellett legyen önálló bölcsészet. A porosz uralkodó elgondolkodott, és végül arra jutott, hogy van létjogosultsága olyan tudománynak, amely nem a hasznot nézi, csak az igazságot magát.” ³

Az irodalom gondolattermelő nyelvet képes előállítani mindenki hasznára. Sokkal nagyobb a jelentősége ennek, mint a technika és az ipar elsődlegességét hangoztató értelmiségiek gondolnák. Hiszen minden részterület az általános nyelv mintája alapján gondolkodik a saját szaknyelve felől. A nyelvi beidegződések és permanens megújításuk minden területet érint. Ezért az írók, filológusok szerepe lényegénél fogva érinti az univerzum mélyrétegeit. S a lényeg: a megértés, a felfogás világossága. Szinte minden gondolkodó életművében fontossá válik. Nézzünk néhány szöveget, amelyek megváltoztatták a magyar líra gondolkodásmódját.

Mert te ilyen vagy s ők olyanok
és neki az érdeke más
s az igazság idegállapot
vagy megfogalmazás.
S mert kint nem tetszik semmi sem,
s mert győzni nem lehet a tömegen,
s ami szabály, mind nélkülem
született:
ideje volna végre már
megszöknöm közületek.

(Szabó Lőrinc: Az Egy álmai)

Szabó Lőrinc a világlíra élvonalába emelte a magyar lírát azzal, hogy újrafogalmazta a bibliai Dávid király életérzését. Nézzük meg! Olykor azt hihetjük, hogy minden rendben van, de az utolsó pillanatban megtorpan a projekt. S mintha az eddigi munkánk veszendőbe menne. S el szeretnénk tűnni a látható világ szeme elől. Dávid átélte ezt, de nem adta föl. A láthatatlan, de mégis örökkévaló kapaszkodót ragadta meg az elméjével és a szívével.

„Bárcsak szárnyam volna, mint a galambnak, akkor elrepülnék és megnyugodnék.”
Igen, szeretnék elfutni messze innét, kedvem szerint a pusztában laknék.
Sietve kerestem vihartól, széltől védett menedéket.

(55. zsoltár 7-8.)

Majd jött József Attila és még csavart egyet az életérzésen. Összeszőttei a lét-nemlét dichotómiát. A formaelv ugyanaz, mint Szabó Lőrincnél.

 

Majd eljön értem a halott,
ki szült, ki dajkált énekelve.
És elmúlik szívem szerelme.
A hűség is eloldalog.
A csöndbe térnek a dalok,
kitágul, mint az űr, az elme.
Kitetszik, hogy üres dolog.
S mint világ visszája, bolyog
bennem a lélek, a lét türelme.

(József Attila: Majd)

S idesorolható még Szabó Lőrinc: A belső végtelenben című verse. Hajszálpontos látlelet a lélek és a szellem között húzódó határvonalról, amit kizárólag az Ige képes meghúzni.

Szellemem néha a test ágyába merül le
és elivódva, mint a por, mit beveszek,
nézi, bent, szivacsos éjszakába kerülve,
hol a hús eleven tájai ködlenek,

nézi, kábultan és mélyebben, mint szerelmes
test tudja csápjait titkokba nyújtani,
azt a kegyetlen és örök gépet, amelyhez
parancsait az ész hiába küldözi.

Ugyanez az erudíció működteti az alábbi, másik remekművet. Szabó Lőrinc az érzékelés tapasztalatát úgy közvetíti, hogy a saját impressziója áttüremkedik a Másik világán. És fordítva. A tudatlan tudat átitatódik a vonzalom és önzés mindent elsöprő dinamikájával. S az alkatrész egyszerre mindenné válik. S ezáltal semmivé lesz.

Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
         még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku; nékem
más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
         minden egyéb;
én többet kérek: azt, hogy a
sorsomnak alkatrésze légy.

(Szabó Lőrinc: Semmiért egészen)

Mivel a jel, a szó akkor tökéletes, ha transzparens, önmagában azonban neutrálisnak kell lennie, önmagában nem érdekes. Hanem, amire utal, a helyi értéke a fontos. Úgy, ahogy Kosztolányi verse.

Tárt otthonokba látsz az ablakon.
Az emberek feldöntve és vakon
vízszintesen feküsznek
s megforduló szemük kancsítva néz szét
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agy-vérszegénység
borult reájuk.
Mellettük a cipőjük, a ruhájuk
s ők egy szobába zárva, mint dobozba,
melyet ébren szépítnek álmodozva,
de - mondhatom - ha igy reá meredhetsz,
minden lakás olyan, akár a ketrec,
Egy keltőóra átketyeg a csöndből,
sántítva baktat, nyomba felcsörömpöl,
és az alvóra szól a
harsány riasztó: «ébredj a valóra».

(Kosztolányi: Hajnali részegség)

Ehhez képest József Attila a láthatatlanból kinövekvő világ krónikásaként, egy jó pillanatában meglátja a törvényt, a struktúrát. És kegyelem adatik neki, hogy el is mondja. Le is írja. S nekünk is szerencsénk van, hogy ilyen költőink vannak.

 

Én a széken, az a földön,
és a Föld a Nap alatt,
a naprendszer meg a börtön,
csillagzatokkal halad -
mindenség a semmiségbe',
mint fordítva, bennem épp e
gondolat...

József Attila: Költőnk és kora

Déja vu! Mintha öröktől fogva tudtuk volna, csak nem fogalmaztuk meg. A szépség gondolatisága, a nyelv időtlen jelleme, mint a hajlított fény vagy a megtalált hiány eleve ott volt a természet dolgai, fái, füvei, tavai között. Csak a megfelelő elme, test és személy kell, hogy artikulálja, ami életet fog menteni vala mikor, valamilyen időben és térben.

És futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.

(Kosztolányi Halotti beszéd)

A hallgatással megedzet szó, felbukkan a megfelelő tudat regiszterei között és konstituálódik. Csak legyen száj, Aki kimondja. Legyen kéz, AMI írja. Az anyag szót fogad. A Szellem navigálja.

A végére egy kortárs költőt hadd idézzek. Bertók László költeményét, A végén csak a történet marad. „A végén csak a történet marad. Ez élt, elindult, megállt, mendegélt. S néha azt képzelte, odaért. Holott csupán lebukott a Nap.”⁴ Krasznahorkai László naplementéje bújik meg a sorok között, mint zárójelbe tett titok.

A széltől védett menedék tehát a vers. Logosz. Még nem repülünk el. Van otthonunk.

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2019-03-26 16:43:59

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.