Videó

Nagy Zsuka felolvas – Irodalmi Jelen


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Novák Imre: Nem történelemkönyveket írt – Umberto Ecoról

 

 

 

Nem történelemkönyveket írt

Umberto Ecoról

 

 

csupán a szavak számítanak, a többi üres locsogás

Ionesco

 

 

Umberto Eco a bolognai egyetem szemiotika professzora ismert regényíró, esszéista és újságíró is, a XX. századi olasz irodalom kiemelkedő alakja, hiszen társadalomkutatóként és filozófusként is meghatározó gondolkodója korunknak. Számtalan nyelvre fordították műveit, és a különféle nemzetek kultúrájában elmélkedésre készteti olvasóit. Igazi terepe a középkor, avatott elemzője, képes összekapcsolni a középkor és a legújabbkor emberének érzéseit, meglátásait. Beható történelemismeret jellemzi, korok lenyomatát adja.

1932-ben született Alessandriában. Tudományos pályáját kutatóként kezdte, majd kommunikációt és esztétikát tanított olasz egyetemeken, dolgozott az olasz tévénél. Nagy tekintélyű tudós, több egyetem díszdoktora. Professzor és kalandregényíró egyszerre. Kutatásai inspirálják műveit. Körülnéz különböző korokban. Szeret írni és mesélni.

Igazi világhírt A rózsa neve” című könyve hozta meg számára. Ezzel irányította magára a figyelmet. Stílusának különlegessége, hogy korunk modern szemléletét, írói stílusát alkalmazza egy középkori történeten keresztül. Műfaji összetettség jellemzi, hol bűnügyi, hol történelmi regény, hol filozófiatörténeti eszmefuttatás, hol korunk gondolkodói szólalnak meg a szövegében. Különleges szellemi izgalmat ad a mű párbeszédeinek, hogy a középkori szereplők későbbi korok gondolkodóinak szóhasználatával élnek, beszélgetnek, mesélnek sorsukról, hiszen minden történetírónak igaza lehet valamiben. Könyvéhez fűzött magyarázatában nem is titkolja, hogy szándékosan vállalta a korok szellemi összeolvasztását, mert úgy gondolja: minden szó, mondat, gondolat eggyé válik a kultúrában. Intertextuális utalásaival kelt izgalmat. A regény gondolatiságának alappillére az argentin Jorge Borges szellemi világa, aki több ponton is kapcsolódik a műhöz Econál. Többször említette, milyen nagy hatással volt rá a vak argentin író, aki képes volt egy „sosem volt múltat” teremteni, álmodni népének. Másik kapcsolódási pont a vak Borges és a vak könyvtáros párhuzama.

A rózsa neve című regénye kapcsán bravúros a szöveg keletkezéséről írt magyarázata. Úgy kínálja nekünk, hogy egy XIV. századi szerzetes latin nyelven írt művének XVII. századi latin kiadásának neogótikus francia változatából született olasz változatról van szó, amire ráakadt, és ezt másolja le nekünk. A történet 1327-ben egy toszkán bencés kolostorban játszódik, valahol Pomposa és Conqes között, ahol Baskerville-i Vilmos, ferences szerzetes és Adso von Melk, novícius furcsa eseményeket élnek át. Vilmos missziós útra indul, küldetése, hogy találkozót szervezzen XX. János pápa és a ferencesek között. Akkortájt a katolikus egyházon belül teológiai viták zajlottak, hiszen a ferencesek tiltakoznak az ellen, hogy az egyházi személyek vagyonnal rendelkezzenek, ők azt mondják Krisztus sem birtokolt tulajdont. A bencések ezzel szemben, - ahogy a pápa is gondolta - a hatalmat birtokkal együtt képzelik el. A konfliktus abban rejlik, hogy a hitvita senkinek nem szolgál előnyére, ezért is keresik a megállapodást. Bonyolítja a helyzetet, hogy a ferencesek jó viszonyban vannak a császárral. Vilmos nincs könnyű helyzetben, mert a hírhedett inkvizítor, Bernard Gui is jelen van, aki a pápát képviseli. Ő nem érdekelt a megegyezésben, az vezérli, hogy bizonyítsa, hogy a pápa Avignonban van biztonságban (a francia királyság gyakorolja a pápaság fölötti uralmat), mert mindenhol máshol életveszély leselkedne rá. A hatalomért folytatott játszmák befolyásolják az egyházon belül az eseményeket, és a cél eléréséhez jó ürügyül szolgál a kolostorban zajló rejtélyes gyilkosságsorozat, ami a ferencesek rossz hírét kelti az egyházon belül.

Történelmi regény, de a gondolatok napjainkban is érdekesek, továbbgondolásra késztetnek. A művet átszövi a kereszténység történetének problematikája. A kereszténység szent könyve, a Biblia - amely kultúrtörténeti dokumentum, a világi hatalmat gyakorló egyház mindenre való magyarázatának forrása - sem eszméket fogalmaz meg, hanem történeteket ír le, és a konzekvenciák levonására serkent. A sokféle történet tele van gyakorlatias tanáccsal a tisztaságra, a józan észre vonatkozóan, és arra, hogy ne titkoljuk el bűneinket, legyünk hűek ígéreteinkhez. Eco könyvének is ez a mondanivalója, hogy a hiedelmeknek, kultuszoknak rengeteg olvasata van, és nincs kizárólagos igazság.

Az egyetemes rend és a helyi közösségek érdeke kerül szembe. A regény szellemi krízisről és az érdekviszonyok megjelenéséről szól, nem lehet tudni a rejtélyességek okát. Ez jelenik meg a regénybéli titokzatos gyilkosságokban, mert a miszticizmus minden élethelyzetünkben benne van. Sugalmaz, még akkor is, ha nem kinyilatkoztatás, hanem a félelem és a bizonytalanság eredménye. Történeteinek erdejében a levelek közt fészkel a rejtelem.

Nyitott mű című kötete a XX. század második felének fontos esztétikai megközelítéséről szól.

A különböző irodalmi, képzőművészeti csoportosulásokat, áramlatokat veszi górcső alá, elképzeléseiket, céljaikat és azok hatását kutatja. Foglalkozik a zen (buddhizmus), a szemlélődés keleti filozófiájának hatásáról a nyugati kultúrára, ami jelentős befolyással bírt a század világszemléletére. Eco szerint a művészet a formák strukturálódása, és saját beszédmóddal rendelkezik. Minden művészben benne van a vágy, hogy kilépjen a korábbi formai, tárgyi, szellemi keretekből. Ehhez kapcsolódik az amerikai filozófus, Dewey gondolata, aki szerint valamikor akkor szerzünk tapasztalatot, ha befejeződött. A nyitott mű kiinduló pontja a forma, a nyitottság, a rend és a kaland. A forma többértelműségét vizsgálja az új esztétikai helyzetben, ami a befogadótól kreatív önállóságot követel. A lényeg a művészet minden aspektusa szerint tárgyalható, és csak az a kérdés, hogy milyen lelki hatást gyakorol, illetve milyen tapasztalatokat ad az olvasónak, a nézőnek, a hallgatónak, a befogadónak.

Eco szívesen vállalkozik egy-egy erkölcsi probléma boncolgatására, miközben a társadalom működésében szerepet játszó politikusokról, illetve az őket közvetítő és magyarázó vagy bíráló médiák működéséről, szerepéről szól. Ezek közé tartozik a Gondolatok a háborúról című esszéje, ami az 1991-es Öböl-háború idején íródott, mikor már a CNN vastag betűkkel hírül adta a világnak: „the war has begun”, és egyenes adásban láthattuk a harcokat.

A meleg háborúról szól az írás, annak hasznáról, előnyéről, de azt, hogy bizonyos esetekben még mindig járható út, azt váltig tagadja, még ha a szembenálló felek rászolgáltak is egymás vádjaira, de egy értelmiségi ne fújjon harci kürtöt – vallja, mert az értelmiségi olyan, mint a Szóló Tücsök (Beszélő Tücsök) a Pinocchióban, a beszélő a szerepét tölti be. A lojalitás elvét követi, de az nem kategória, hanem erkölcsi probléma. Aki bombát dob, az a Földnek (és a jövőnek) üzen hadat, veszélyezteti a közlekedést, a turizmust, a szórakoztató ipart, sajnos, csak a tőzsde lódul meg tőle. Ma már a háború nem két országot állít szembe egymással, hanem önfelfaló acsarkodás, sőt pazarlás is.

Eco korunk problémáit elemzi, hiszen sokasodnak a bajok. Túl sok ember él a földön ( egymás sarkát tapossuk), magas a születésszám, terrortámadások fenyegetnek, kevés az élelmiszer, a víz, szélesre nyílt az olló a társadalmi egyenlőtlenségek terén, halmozódnak a nemzeti adósságok, a Nyugat gyengül, torz a pénzügyi rendszer, a közvélemény közömbös a politika iránt, hiányzik a vállalkozó szellem és a sikeres integráció, és nem erősek az oktatási rendszerek, megállíthatatlanul terjed az AIDS, nem használjuk ki a földrajzi fekvések adta lehetőségeket, migrációs többlet van. Ezeket sorra véve a vándorlás és bevándorlás közti különbséget elemezve előkerül a tolerancia, az együttélés kérdése, és megállapítja, az értelmiség nem képes harcolni a nyers intolerancia ellen, mert a gondolat nélküli puszta állatiassággal szemben a gondolat fegyvertelen.

A nyelvészprofesszor 1993-ban jelentette meg A tökéletes nyelv keresése című kötetét, ami a nyelvek összezavarodottságának világában a közös nyelv feltalálásának kérdéséről szól. Témája a tökéletes nyelv, ami az európai kultúra kísértete. A nyelvek sokféleségén elmélkedik az első megjelenési formáktól, a hieroglifáktól – azaz a metaforáktól – a dolgok általi beszédtől, a középkori teológusok és Dante kutató gondolatain át, az ész egyetemességének elvétől, a számítógépes nyelven át a mesterséges intelligenciáig. Kulturális légköröket elevenít fel. Az ikonikus jelek vagy az önkényes egyezményeken nyugvó jelek (Bacon-féle felosztás elve) világába vezet, majd Leibniz élőbeszéd vizsgálatát is hozzákapcsolja, majd Locke megközelítése szerint szól a létező nyelvek terápiájáról is. A tökéletes nyelv egy utópia és egy sor kudarc története, ezért az álom álom is marad, hiába kísértett az eszperantó, mint egy új közös nyelv, ha már az ősnyelvet, az Édenkert nyelvét nem találhatjuk. Összegubancolódtak az etnikumok. Olaszország sem értékelhető fajilag, csak kulturálisan.

Magyarországon a La Bustina di Minerva Gyufalevelek címmel jelent meg, melyben az olasz hetilapokban publikált tárcái gyűjtötték egybe. Ezek is a véletlenszerű alkalmak forrásvidékéről származnak, ezekben arról ír, ami éppen eszébe jut. Talán Széljegyzeteknek is fordíthatnánk, vagy Déry Tiborra való utalással Napok hordalékának is nevezhetnénk. A kilencvenes évekből származó írások New Yorktól Kínáig átfogják a világot. Többségük híreket kommentál, hol a koszovoi háborúról, hol a halálraítélt Rushdieról meditál. Az értelmiségi, ha nincs rá szükség, akkor hallgasson – fűzi hozzá tanácsul az elemzésekhez, aztán azon értekezik, hogy melyek azok a könyvek, melyeket nem olvastak soha, de ez nem is baj, mert nem a mennyiségtől függ a műveltség. Nem az elbeszélők művészkedő kedve vezeti. Gondolatai vonzóak, az általa elképzelt civilizáció és a szabadság nyelvén beszél.

 

Eco nyitott szemmel jár a világban, és továbbgondolja, amiket olvasott, tapasztalt, és jön az elmélkedés, miért szeretne örökre New Yorkban vagy Párizsban élni, miért fontos a milánói kereskedők számára a figyelemfelkeltő falfirka. Az emberi gondolkodásmód összetevőit elemzi. ( Megértem olasztanár feleségem, hogy a L’Espressot kézbe véve, miért Eco írását keresi elsőre a lapban). Az olasz belpolitikáról ír. Szól Bossi bárdolatlanságáról, akinek sokan osztják nézeteit. Okát is adja, hogy mi a fő baj. Az oktatást tartja hibásnak, mert Bossi ellentmondásos gazdasági nézetei azért alakulhattak ki, mert az iskolák nem a valóságos kép megismerését tanították nekik. Kapcsolódik ehhez, hogy felteszi a kérdést, hogy mitől vezér a vezér. Talán azért, mert ő teszi meg az első kapavágást, ő tartja távol a csalókat, a hazudozókat, ő űzi el a másként gondolkodókat, és ő fogadtatja el a néppel a jobbik elveket?

Eco a kulturális értékeire vigyázó emberiség képviselője. Nála Arisztotelész az emberi racionalitás megtestesítője. A dolgokat ok-okozati összefüggéseiben látja és láttatja. Számára világos, hogy a természetjárás a reneszánszból ered. Tudja, hogy a nyugati tudomány egész fejlődése az egyetemeknek köszönhető, annak a felismerésnek, hogy legyenek olyan oktatási intézmények, amelyek függetlenek a politikai és vallási hatalomtól, és a tanárok ideológiailag függetlenek még az egyetemektől is. Olvasásra bátorít. Egy olvasó ember kettővel felér - vallja Valentino Bompianival, mert ha klasszikusokat olvasunk, gyökereinkhez zarándokolunk. Érvényes ez mindnyájunkra, Pinco Pallinóra és Pityi Palkóra is.

Eco ötödik regénye, a Loana királynő titokzatos tüze képeskönyv, ifjúkori önportréjához kínál kultúrtörténet hátteret, de persze fikció a javából, epizódokat rejtő regény. Az elbeszélő kómából ébred, élete egy üres lap, semmire sem emlékszik, ami az ő élete volt. Sehol egy kép, egy emlékezetdarab, semmi, ami személyes, de a világirodalmat kívülről fújja, csak a világ létezett, és ő semmit sem tud magáról. Az eltűnt idő nyomába ered, érzéki önmagát keresi. Gyerekkora vidékén, idején kutat saját személyisége és élete után. Egy feledésbe merült Loana képmását és titokzatos tüzek sugallatát követi, azt vizsgálja, hogyan épül be az ember gondolkodásába, amit olvasott, tanult, látott, és ki ő alapjában véve. Megteremthető a valóság, ezért is van az, hogy a tudósok néha jobban hisznek az íróknak, mint a kutatóknak, történészeknek.

A tegnap szigete 1994-ben született, Eco-módra: egy előkerült kéziratot veszünk kézbe az ő segítségével. Egy gondolkodó barokk ifjúról szól, aki várvédő, aztán szabadgondolkodó, aztán a Bastille foglya, de titkosügynöke lesz Mazzaninak és végül déltengeri hajótörött. rendhagyó a hajótörés, mert egy elhagyott kereskedelmi hajón következik be. Főhősét Robertót, hajótöröttként ismerjük meg a mű elején.

Végül nézzük a Magyarországon 2012-ben megjelent A prágai temető című könyvét. Itt látjuk igazán, hogy meggyőződésekkel nehéz vitatkozni. Ebben a műben is látszik, hogy kevesen tudnak nála jobban érvelni az összeesküvés-elméletek leleplezésekor, bár ez már a Foucault-inga című kötetből is világos volt. Izgalmas korkép az időről. A regény 1897-ben megkezdett naplón alapul, amelyben a főszereplő beszámol arról, hogyan lett notórius gyűlölködő. Sötét hangulatú regény - ahogy Kelemen János italista filozófus jellemzi. Elsőre eltúlzott az alaphelyzet, de történelmi tényanyagon alapul, csupa olyan mondat szerepel a könyvben, ami elhangzott korábban. A történet több szálon jut hozzánk. Narratív írástechnikájában váltakozik a beszélő személye. Van az Elbeszélő, aki mit sem tudónak mondja magát, van a főszereplő, Simonini kapitány alias Dalla Piccola zugjegyző, hamísító, ügynök. A főszereplőn kívül mindenki valós személy. (Betartja a történelmi regény alapszabályát – ahogy Walter Scott mondta -, főhősét nem történelemből választotta, hanem csak mintázta belőle.) A mű kulcsproblémája a zsidógyűlölet, amelynek hagyományai vannak. Alig akad olyan európai város, amelynek múltjában ne találnánk zsidókat érintő korlátozásokat, hogy a gonosz, szélsőséges történeteket ne is említsük. A főszerelő, Simoni frivol alak azon elmélkedik, hogy összeesküvés folyton fenyeget. A zsidókon kívül gyűlöli a szabadkőműveseket és a jezsuitákat, a nőket, legalább annyira, mint németeket, de rossz véleménye van az angolokról, a franciákról és az olaszokról is, hogy keletebbre most ne menjünk. Thomas Mann műveltségével, Swift iróniájával, Defoe részletességével és Verne fantáziájával megírt könyv, amit jegyezhetne Dumas és Sue is, vagy egy ponyvaregény író. Arra hagyatkozik, hogy az emberek csak olyasmit hisznek el, amit tudnak, de amíg a világon nincs jó válasz a problémákra, addig jók az összeesküvés elméletek, hogy mindenre találjunk magyarázatot.

Eco a nagyobb lélegzetű történések mestere, alkatának és hajlamának ez felel meg a legjobban. Tudja, amit az emberről tudni kell. Kitűnően érti a módját, hogy egy felvetett problémából történet kerekedjék.

 

  
  
 

Novák Imre (Veszprém, 1953) újságíró, tanár, pedagógiai szakértő

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.