Keresés a honlapon:

Miszlai Gyula: Az öngyilkosság méltatása

 

 

 

 

AZ ÖNGYILKOSSÁG MÉLTATÁSA

 

„Az öngyilkosság az emberi természetnek olyan

eseménye, hogy akármennyit beszéltek,

tárgyaltak is már róla, mégis mindenkit

 állásfoglalásra késztet, s minden korban

újra meg újra napirendre kell tűzni.”

(J. W. Goethe)

 

I.

 

Írásom nem az öngyilkosság apoteózisa. Írók, filozófusok pályájának tanulmányozása során feltűnt, gyakran kényszer hatására cselekedtek, kik önként vetettek véget életüknek. Ez lehet a hatalom megtorlásától, a nyomortól, a betegségtől való félelem; esetleg melankólia, vagy valamilyen szenvedély parancsa.

Az összegyűjtött listában (Akutagavától Stefan Zweigig) alig találtam olyan nevet, aki életének tudatosan, megfontoltan fordított volna hátat, mikor menetjegyet váltott a nemlétbe.

Ugyanakkor olyat, aki méltatta az önkéntes halált, jó fél tucatnyit.

Mielőtt szemügyre vennénk az utóbbiakat, nézzünk szét még az öngyilkosságot elkövető személyek között. Mi vezeti őket erre a tettre?

A betegségben, a szeretett társ elvesztésekor, a jó ügy elbukása esetén, gondolhatja, hogy veszteségeit kiegyenlíti, igazolja, talán fölmagasztosítja az így hozott áldozata.

Főleg az ókorban találunk példát arra, hogy öngyilkossággal az elítélt kiváltja az erőszakos halált, saját kivégzését. Így hal meg Szókratész, Seneca, Lucanus, Petronius.

A görög filozófust két athéni polgár jelenti fel az ifjúság megrontása és az istentelenség vádjával. Védőbeszéde a filozófiatörténet legszebb lapjai közé tartozik. Platón a Kritónban és a Phaidónban is ír peréről. Arisztokrata tanítványai megszöktetnék, de őt nem engedi daimonionja, lelkiismerete: „Én halni indulok, ti élni; de hogy kettőnk közül melyik megy a jobb sors elé, az mindenki előtt rejtve van, kivéve az istent.” (Platón 1984, 439.)

Lehet aztán az öngyilkosság egy kultúrát jellemző tett is. Gondoljunk a szamurájerkölcsre, a busidóra, ahol a becsület megtartásának része a rituális öngyilkosság, a szeppuku. Nem természetes halállal haltak meg Japán 20. századi, talán legjelentősebb írói: Akutagava Rjúnoszuke előbb írt egy esszét az öngyilkosságról, amelyben, mint idézi novelláskötete, A vihar kapujában utószavában Gergely Ágnes „Kifejtette, végez magával. mert 'bizonytalan szorongás' fogta el.” 35 évesen mérget vesz be (Akutagava, 1974. 119.). A Nobel-díjas Kavabata Jaszunari (a Hóország, a Kyotói szerelmesek, a Szépség és szomorúság szerzője) 72 évesen vált meg az élettől. A nyugati olvasó előtt talán legismertebb Misima Jukio esete. Ő 1970-ben militáns testőrcsapatával foglyul ejtette az ország egyik katonai vezetőjét, majd tvműsorok, rádiótársaságok élő közvetítése mellett végzett szeppukut. (Sokak szerint e halálok hátterében a hagyományos japán és az új, európai kultúra ellentéte húzódik meg).

A törvénytelen gyilkosságok egy korszakot is jellemezhetnek. Néró uralkodása alatt, az önként választott halál nem tűnik annyira abszurdnak, mint békeidőben. Halálával maga Néró is növelte e negatív statisztikát. Csak a közvetlen környezetéből, öngyilkosságra kényszerítve a másvilágba küldött legalább két tucat embert. Kivégeztet több ezer keresztényt (ekkor hal meg Szent Péter, Szent Pál stb.).

Goethe Az ifjú Werther szenvedései megírásakor, 1776-ban, hangvillaként jelezte kora sötét tónusú (preromantikus) hangulatát. Regényét egyik barátja, Karl Wilhelm Jerusalem szerelmi öngyilkossága inspirálta. Idős korában a Költészet és valóságban, úgy tekint vissza e könyvre, mint amely által sikerült saját félelmeit, rejtett szándékait kiírnia magából. (Hisz a művészet egyik szerepe, hogy a bennünk és másokban lakó szörnyekkel szembenézésre tanít, s lelki békéhez juttat.)

Mivel a könyv öngyilkossági hullámot váltott ki, több országban betiltották. A szakirodalom – David Phillips, amerikai szociológus után – e jelenséget „Werther effektusnak” nevezi. Kisebb mértékben hasonló hatást váltott ki 1935-ben, Magyarországon Seress Rezső Szomorú vasárnap című sanzonja. Híres színészek, celebek öngyilkossága több esetben utánzásra talált; gondoljunk például a fiatalon elhunyt szépségkirálynőre: Molnár Csillára, a színésznő Domján Editre, Marylin Monroe-ra, vagy Latinovits Zoltánra. És csak két név kerüljön itt megemlítésre a legjelentősebb írók közül: József Attila és Ernest Hemingway.

A fennálló politikai renddel szembe menők is utánozhatják egymást. Jan Palach 1969-ben, tiltakozásul a szovjet csapatok csehszlovákiai inváziója ellen fölgyújtja magát. Vele szolidaritást vállal Bauer Sándor: a Nemzeti Múzeum előtt hal meg ugyanebben az évben. Moyses Márton 1970-ben Marosvásárhelyen ugyanezen a módon végzett magával.

Egyesek szégyenből, félelemből fordulnak önmaguk ellen. Themisztoklész sorsa történelmi példaként kínálkozik. A szalamiszi tengeri csatában vezetésével győzik le a görögök a perzsákat. Utána osztrakiszmosszal (cserépszavazással) száműzik az athéniak, talán, mert irigyelték megnövekedett hatalmát, talán, mert hübriszén (becsvágyán) nem tudott úrrá lenni. A perzsa királynál keres menedéket, aki befogadja, cserébe csak annyit kér: mindent mondjon el a görögökről. Az emberi beszéd egy összehajtott szőnyeghez hasonlít, mely elrejti a mintáját, kezdi a görög, adj időt király, hogy kigöngyölítsem szavaim szőttesét. A válasz megtetszik Xerxésznek, tanácsadójává teszi, három várost ajándékoz neki Kis-Ázsia nyugati részén. A perzsák újból hadjáratot terveznek a hellének ellen. Themisztoklész vezéri szerepet kapna. Haláláról Plutarkhosz tudósít: múltját nem tudta befeketíteni, ezért inkább a hozzá méltó halált választotta; áldozott az isteneknek, elköszönt barátaitól, majd halálos mérget ivott. A félelmét le tudta győzni, a szégyenét nem.

Számos esetben, főképp városok pusztulásakor, tömeges öngyilkosságról tudósítanak a krónikák a méltó halál megválasztásánál. A júdeai erőd, Masszada rómaiak általi elfoglalása idején csak két nőt, öt gyereket találtak a közel ezer főnyi védő után. Karthágó elestekor szintén sokan lettek öngyilkosok. Brutus a lükiai Xanthosz ostrománál a védők segítségére kelt, mikor látta, hogy azok fölgyújtják a várost, s a gyerekek, asszonyok is a lángok közé vetik magukat. Díjat tűzött ki katonáinak a megmentett xanthosziak után. (Plutarkhosz II. 1978, 910.). Montaigne említi; XI. Lajos Arras-i bevonulásakor több polgár inkább lett öngyilkos, semmint a királyt éltette volna (Montaigne 2001, 72).

Voltak, kik egy közösség iránti részvéttől hajtva fejezték be önként az életüket. A vészkorszakban számos külföldre menekült, már biztonságban lévő zsidó származású író vetett önkezével véget életének (Stefan Zweig 1942-ben Brazíliában mérgezte meg magát, Ernst Toller egy New York-i hotelszobában, 1939-ben fölakasztotta magát, Kurt Tucholsky Svédországba emigrált, 1935-ben itt lett öngyilkos. Simon Weil tuberkulózisa okozta veszte elé sietve az éhhalált választva halt meg 1942-ben Angliában).

Sokan keresték az önkezükkel választott véget a nélkülözésben, ínségben élt nyomorúságok között, ilyenkor a betegségnek, melankóliának, elnyomó hatalomnak való kiszolgáltatottságot szerették volna megszüntetni. A nevek sorát itt a 18 éves angol költőtől, Th. Chattertontól kezdhetjük, s Marina Cvetajeváig, Péterfy Jenőtől Szilágyi Domokosig hosszan számlálhatnánk. A tündöklő költőnőt, Marina Cvetajevát példának okáért száműzték családjával egyetemben Szovjet‒Oroszországból. Ezt követően Prágában, Párizsban bolyongtak, mindenhol otthontalanok voltak, így az első hívó szóra hazautaztak. Marina férjét azonban hazaérkezésük után koholt vádak alapján kivégezték, őt pedig kisfiával Tatárföldre üldözték. Mosogatói állást sem kapott. 1941. augusztus 31-én ennyi megpróbáltatás után felakasztotta magát.

Hazánkban a XIX. század második felének kiváló irodalomtörténésze, esszéistája Péterfy Jenő. Annak ellenére, hogy az Eötvös Collegium tanára volt, gyakori mondásaként emlékezünk meg arról a kijelentéséről, hogy „[i]nkább lennék Olaszországban egy pinea fenyőn toboz, mint Budapesten középiskolai tanár.” Miután édesanyját elvesztette, mélabú és leküzdhetetlen magány uralkodott el rajta. 1899. november 5-én Abbáziából a fővárosba tartó vonaton, Károlyvárosnál pisztolyát a szája elé emelve főbe lőtte magát.

Szilágyi Domokos szintén rendhagyó életet élt: hol egy bolti kirakat albérletében húzta meg magát, hol nyaralásait pszichiátriai beutalókkal intézte el. Mindeközben a Securitate beszervezte. 1976. november 2-án egy Kolozsvár melletti hegyre vonult egy üveg konyakkal és egy marék gyógyszerrel. Gyönyörű felesége, Hervay Gizella, aki azon gondolatokat is papírra veti más múlhatatlan értékű verssorok között, hogy „[e]gyvalaki bűnösnek érzi magát, / [m]ásvalaki eladja jó pénzért bűntudatát. / [e]gyvalaki kiborul és kiiratkozik a világból,” hat év múlva végzett magával.

 

II.

 

Véleményem szerint, amiképp a jog bizonyos esetekben a gyilkost fölmenti, az öngyilkos is igényt tarthat ilyen fölmentésre.

Felmerül azonban a kérdés, hogy mi a helyzet akkor, ha a lét semmissége, értelmetlensége miatt fejezi be valaki korábban életét.

A görögség mindennapjait átitatta a haláltudat, a halálkultuszok ünneplése. Az utókor által gyakran fecsegőnek tartott hellénekre talán az volt legjellemzőbb, amiről nem beszéltek. Legbensőbb ügyeikről, a halottakhoz való viszonyukról hallgattak. Több évszázad sem volt elég, hogy költőik, filozófusaik, rétoraik írjanak a halott kultuszaikról, eleusziszi misztériumokról. Szépen beszél erről Kerényi Károly Az örök Antigoné című esszéjében. Ebben kifejti, hogy Antigoné tragédiájában nem erkölcsi hatalmak szemben állásának, hanem a valóság két oldala, az alvilág istenei és az államélet szabad istenei egymás elleni harcának vagyunk tanúi. Antigoné a Kreón által megbontott egyensúlyt akarja visszaállítani. Hiszi, hogy a halottak világa tartja az élőkét. Mivel a korabeli görögök az alvilágiakról hallgattak, e hallgatást Antigonénak fel kell adni: „[m]ert nagyobb idő az, amelyben tetszenem kell a lentieknek, mint az élőknek” (Kerényi 1984, 162‒172).

Az e témában fennmaradt szövegek eléggé egybevágók, egy fele mutatók. Kreón az Antigonéban az utolsó napról, mint legboldogabbról beszél, ugyanezt mondja Oidipusz Théba kapujában. Az athéni törvényhozó Szolón, a lüd király, Kroiszosz lakomáján úgy fogalmaz, hogy „[n]incs boldog ember az élők között” (Hérodotosz 1989, 46). Hérodotosztól tudhatjuk meg azt is, hogy létezett egy thrák törzs, ahol az újszülöttet sírva fogadták, a meghaltat vidáman, nevetve kísérték utolsó útjára (Hérodotosz 1989, 345).

A költő Theognisz így ír: „[l]egjobb sorsa föld gyermekére nézve, ha egyáltalán nem születik, / [é]s ha nem látja az éles nap fényét / [h]a pedig létre jött, legjobb, ha minél előbb átlépi a Hádész kapuját. / És ott hever elborítva a nagy tömegű földtől” (Schopenhauer 1990, 155).

A létezés rejtélye, fölfoghatatlansága, elmondhatatlansága vezette i. e. a 3. században a kürénei Hégésziasz tanait.

Kiszolgáltatottak, semminél is semmibbek vagyunk egy ránk tukmált, ismeretlen játékszabályokkal vezetett arénában, ahol a gyönyör és a fájdalom az eligazítónk. Éppen ezért a bölcsnek közömbösnek kell lenni az őt körülvevő világgal szemben.

Hégésziaszról írja Diogenész Laertiosz (i. sz. 2. század) hogy azt mondta,„[a] hitvány embernek élni hasznos, a bölcsnek, meghalni; emiatt néhányan halált javallónak nevezték” (Görög gondolkodók 4, 1995, 87). Máshol ugyancsak ő idézi  „[n]incs hála, barátság, jótétemény, ezeket nem önmaguk miatt választjuk, hanem  haszon miatt. Boldogság pedig egyáltalán nem lehetséges, mivel a testet sok szenvedés kínozza, a lélek pedig együtt szenved a testtel és zavaros állapotba kerül.[... ezért] Élet és halál egyaránt kívánatos” (Görög gondolkodók 4, 28).

Újabb töredékben azt találjuk tőle: „[a] halál tehát a rossztól tart távol minket, nem a jótól, ha az igazat akarjuk mondani” (Görög gondolkodók 4, 86). Cicero elmondása szerint Alexandriában olyan meggyőző erővel beszélt, hogy hallgatói közül sokan az önkéntes halált választották. Emiatt Ptolemaiosz királynak fel kellett függesztetni előadásait.

Apokarterón (Halálra éhező) címmel írt egy könyvet, melynek főhőse önkéntes éhhalállal akar megválni az élettől, társainak, akik vissza szeretnék őt tartani, az élet hiábavalóságáról beszél (Cicero 2004, 52).

Halállal ezt a bensőséges viszonyt nehéz a mai embernek megérteni, értelmezni. A halál az ókori ember sorsának része volt, nem élete végére tolt kínos esemény, exitus. A püthagoreus Alkmaión talányosan mondta, hogy „[a]z emberek azért halnak meg, mert nem tudják a kezdetet a véghez kapcsolni”. Platón a filozófia értelmét a halálra való felkészülésben látja. Az eleusziszi, orfikus misztériumok, dionüsziák a halál legyőzéséről, meghaladásáról szólnak.

Talán mindez magyarázza, hogy Hégésziasz követőit kortársaik vagy később Cicero és köre nem különc performereknek tekintette, s bár elítélte tettüket, tisztelettel beszélt róluk.

 

III.

 

Hagyományosan a hellenizmus kultúráját Nagy Sándor halálától (i. e. 323.) az actiumi csatáig (i. e. 31.) számítjuk. Filozófiatörténészek e kultúra kisugárzásában láttatják az i. sz. 2. és 3. században a sztoicizmust, újplatonízmust. Sakktáblaszerű megavárosok születnek (például Alexandria, Pergamon, Antiokhia), szaktudományok rohamosan fejlődnek, az alexandriai könyvtárban, a Muszeionban, 400.000 tekercset őriznek. Az istenek hierarchiájában is átrendeződés történik, főképp a keletről jöttek kapnak előkelő helyet: növekszik Izisz, Ozírisz kultusza, Szerápiszé, az egyiptomi halálistené, számottevőbb lesz a fríg Istenanya, Kübelé hívőserege, vagy Tükhé, a szerencse istennőjéé („[m]inden jót és minden rosszat Fortuna számlájára írtak a halandók.” mondja ifj. Plinius i. sz. 1. sz. végén.).

Egy nagyváros volt az akkori lakott világ (oikumené). Alakításába nem tudott beleszólni polgára. Sokat mondóan ír erről T. S. Eliot Seneca kapcsán: „[a]z ember nem válik eggyé a világegyetemmel, amíg van valami egyebe, amivel eggyé válhat, azoknak az embereknek, akiknek részük lehetett egy virágzó görög városállam életében, volt valamilyük, amivel a világegyetemnél érdemesebb volt eggyé válniuk, akárcsak a keresztényeknek. A sztoicizmus az individuum menedéke a közönyös vagy ellenséges világban, mely túl nagy számára, ez az állandó alapja a »Fel a fejjel!« attitűd számtalan változatának.” (Eliot 1981, 208).

Sokan követtek el öngyilkosságot a római kor másfél századában; nagyvonalúan Sulla diktatúrájától Domitianus diktatúrájáig tartó időben (i. e. 81-től az első század végéig). Mi lehetett ennek oka? A zavaros hatalmi harcokban gyakoriak voltak a proskripciók (a kiszemelt áldozatot halálra vagy száműzetésre ítélték, ez vagyonelkobzással járt). A császárok indította pereket gyakran öngyilkosságokkal előzték meg, így a család vagyona megmaradhatott. Ehhez ideológiai hátteret a sztoikus tanítás adott. A halál megvetése. A jó halált, exagógénak hívták. Mindig van jelenlevő vészkijárat a szabadság felé. A sors akaratának ellenszegülhetünk, viaskodhatunk pankrátorként vele, kitérhetünk előle, ha csak a morális javainkat tartjuk vagyonnak. Az exagógé kifejezés az öngyilkosság mellett: kivezetést, partra húzást, kiszállítást, kiűzést, kiürítést, távozást jelent még.

A korai sztoa vezetői (i. e. 3‒2. század) már aggkorukban követtek el öngyilkosságot (Zénón, Khleantész, Khrüszipposz). Halálra éheztették vagy megfojtották magukat úgy, hogy különleges légzéstechnikát használva nem vettek levegőt.

A felszabadított fríg rabszolga, Epiktétosz szerint például „[n]em a dolgok rendítik meg az embereket, hanem a dolgokról alkotott nézetek. A halálban például semmi sem szörnyű” (Epiktétosz 2014, 285). A természettel összhangban kell élni és közömbösnek lenni minden iránt, kivéve a tőlünk függő erényes cselekedeteket. A közömbös (adiaphorón) dolgok lehetnek számunkra előnyösek (egészség, hírnév, szépség) vagy hátrányosak (betegség, halál, testi gyöngeség).

A nehéz idők próbára tehetik erényességünket. A sztoikusok által vallott lélek zavartalansága (ataraxia), a szenvtelenség (apathia), a lelki erő és helyes ítélet átsegít az ilyen kríziseken (gör. kríszisz a.m. választás). Ha füsttel teli egy szoba, ott kell hagyni, mondja ugyanő.

Hogy az elmúlás mennyire átlengi a kort, felidézhetjük Néró barátjának, az irodalmi ízlés formálójának, Petroniusnak Satyriconját, abból is a híres Trimalchio lakomáját.

Madách római színébe lépünk a lakoma szövege által. Trimalchio vagyonával, félműveltségével kérkedő újgazdag, „aki senkiből lett valaki”, vendégeit cirkuszi attrakcióval színesített lakomán szórakoztatja. Ember voltuk esendőségén merengenek, szakítják a virágot, babonás történeteket mesélnek. „Ó, mi szegények! Mily nyomorult kis féreg az ember” – szavalja a házigazda. „Mindünk porrá lesz, ha az Orcusnak szava szólít... Éljünk, rajta tehát, míg csak a Sors kegye tart!” Majd az est csúcspontján saját halotti torát játsszák el harsonák hangja mellett.

 

IV.

 

Seneca a hispániai Cordovából jut el Rómába. Jogot tanul, majd tíz évre nagynénje pártfogoltjaként Egyiptomba kerül. Hazatérve a jogi pályát folytatja (questor, ügyvéd lesz). A császári ház egy hölgytagjával folytatott szerelmi viszonya és Claudius császár haragja nyomán nyolc évre Korzikára száműzik. Innen visszajőve Néró nevelője lesz. Néhány évig a testőrparancsnok Burrussal a birodalom tényleges irányítója. A vezetésük alatt eltelt hat év a császárság újbóli aranykorát jelenti az augustusi uralom után. Ám a szeszélyes, kicsapongó, költő és császár minden dramaturgiát fölborít, előbb legközvetlenebb családtagjait, majd barátait végezteti ki. Seneca visszavonul. Az életéből hátralévő három évben írja az Erkölcsi leveleket.

Seneca ‒ talán nem túlzás így fogalmazni – kényszerűségből lett az öngyilkosság szószólója. Oidipus című drámája végén mondja a thébai király: „[h]ogy megrohan mindenfelől engem a sors!” Az öngyilkosság apoteózisát, az ún. szép halált, akkor írja meg a 70. levelében, mikor az ő végzete is kezd beteljesülni. „Nem élni jó, hanem jól élni. Bölcs addig él, amíg élnie kell, nem amíg élni tud” ‒ szögezi le. A bölcs „[m]indig arra gondol, milyen az élet, nem arra, milyen hosszú.” Ezért „[ú]gy véli, mindegy, hogy a halált előidézi vagy kapja, később következik az be vagy hamarabb.” Majd utal azokra, aki az erőszakos halál ellen vannak: „[a]ki így beszél, nem látja, hogy elrekeszti maga elöl a szabadság útját. Semmi jobbat nem alkotott természet annál, minthogy egyetlen bejáratot adott az élethez, de számtalan kijáratot.” „Függetlenülni akarsz testedtől? Úgy lakj benne, mintha éppen el akarnál költözni.” Említi ifjabb Cato halálát; nem kapitulál Iulius Caesar előtt. Platónnak a lélek halhatatlanságáról szóló művét, a Phaidónt olvassa mielőtt önkezétől kimúlik élete. Majd olyan gladiátorok öngyilkosságát írja le, akik a szorongatott helyzetben is megtalálták az életből szabadulást (az egyik álmosságot színlelve lehajolt az őt cipelő szekéren, s a kerék küllőibe dugta a fejét, a másik az illemhelyen használatos tisztítóbotot nyomta le a torkán, „[e]zzel a halált gyalázta meg […] Bátor ember, méltó voltál arra, hogy megválaszd a sorsodat!” (Seneca I 2002, 29; 300.) E gondolatok naturalizmusa már saját öngyilkosságát vetíti előre.

Gyakran idézett szentenciái között olvashatjuk például, hogy „[m]ár az életben is a halálban járunk” vagy az „[e]dződj a halálra”, „mindenünnen sok rövid, könnyen járható út vezet a halálhoz” a közeli vég mindennapos jelenvalóságát éreztetik. A szókratészi „[i]nkább halottként legyek szabad, mint élőként szolga” modulációit halljuk ezekben. Mindeközben próbálja egykori tanítványát kiengesztelni ‒ vagyonát fölajánlva a császárnak ‒ eredménytelenül (micsoda dolog ajándékot visszaadni, mondja Néró).

A Piso consul által szervezett császár elleni összeesküvést 65-ben leleplezik. Néró öngyilkosságra kötelezi volt gyerekkori barátját, a költő Lucanust, Seneca unokaöccsét. Utolsó pillanatig kivár, majd jön a császári verdikt. Egy centurio nyújtja át. „Amaz megrettenés nélkül kéri végrendeletét, de mikor a centurio nem engedi, barátai felé fordulva kijelenti, hogy mivel érdemei meghálálásában akadályozzák, immár egyetlen, de mégis legszebb tulajdonát, életének képét hagyja rájuk [...] Mikor ezeket és ilyesféléket mintegy a köz számára elmondta, átöleli feleségét és kissé ellágyulva a pillanatnyi félelem láttára esdve kéri, mérsékelje fájdalmát és ne vállalja örökre, hanem erényben eltöltött életének szemléletében férje utáni vágyakozását tisztes vigasztalódással tűrje. Az asszony viszont hangoztatja, hogy ő is el van szánva a halálra és gyilkos kezét követeli […] Ezek után egyetlen vágással felnyitják karjukat.” Néró katonái megakadályozzák felesége halálát, s Seneca csak segítséggel, újabb érmetszés után leheli ki lelkét (Tacitus 1980, 432‒434).

 

V.

 

A középkorban az egyházjog, a keresztény tanítás elítélte az öngyilkosokat. A II. Orleans-i zsinat 533-ban, majd a II. Bragai zsinat 563-ban megtiltotta az öngyilkosok eltemetését (Séda 1877, 202). Sokáig köztemetőkben nem kaphattak végső nyugalmat, családtagjaikat sérelem érte. Az öngyilkos a „Ne ölj!” isteni parancsa ellen vétkezik, mondja Szent Ágoston. Aquinói Szent Tamás szerint a suicidium Isten, a társadalom és önmagunkkal szemben elkövetett bűn. A XVI. században Montaigne, pár évtized múlva az angol metafizikus költő John Donne, következő évszázadban David Hume lesznek azok, kik írásaikban kiállnak embertársaik azon joga mellett, hogy rendelkezhetnek saját életük felett. Hume kortársa Paul Henry Thierry baron d' Holbach, bajor származású, francia enciklopédista, korában nagy sikerű, álnéven kiadott könyvében, a Természet rendszerében, hosszabban ír az öngyilkossághoz való jogról. Ez a természet ajándéka, ő készít föl rá, el kell fogadni, ha úgy érezzük, semmi dolgunk nincs már itt, nem tudunk hasznosak lenni embertársainknak (Holbach 1978, 212–217).

 

*

 

Később más hangszerelésben (akár egy zenei motívum, ami feltűnik egy gregorian dallamban, majd egy barokk, vagy klasszikus műben), az epiktétoszi gondolat ‒ „a tények, a dolgok nem ismerhetőek meg önmagukban”; hogy „mi is csak képzetek vagyunk” – ismétlődik Schopenhauer eszméiben. Ő a kanti magánvaló dolgot (ding an sich) azonosítja az akarattal, amely hajtja az élet örökös körtáncát, körforgását, aminek kihunyása, akár a keleti vallásokban, vezet a megvilágosodáshoz. Az élet buddhistaként fölfogott kioltásához, mikor a nirvana, a semmi „üres gazdagsága” fogad.

Fő műve utolsó fejezetében megengedhetőnek (talán a bölcselkedésben előrehaladott aszkétáknak kívánatosnak is) tartja az élet szoft kioltását (a létezés bűne elleni, betegségére gyógyírként szolgáló, euthanáziaként elgondolt öngyilkosságra szerencsés itt gondolni). Az aszkétává vált, a lét szenvedését elfogadó, minden résztvevője iránt együttérzést tanúsító bölcs életerejét tudatosan csökkentve, mintegy áthajlik a semmibe, a nemlétbe. Oda, ahol, miképp a köznyelvben is gyakran mondják, már senkinek nem rossz.

A fanyar humorú szkeptikus szerint e világ menthetetlen, amit olyan csekélység is mutat: „a boldognak legboldogabb pillanata mégis az, midőn elalszik, valamint a boldogtalannak a legboldogtalanabb pillanata, mikor felébred” (Schopenhauer 1990, 145).

E rezignáció szellemét, mégis életerő hatja át, a hazugság, és annak szándékának hiánya.

A pesszimista, több évig elhallgatott Schopenhauer a levert 1848-as forradalmak után sztárfilozófus lett. Az általa gyakran gúnyolt, kicsinyelt Hegel világszelleme utolérte. A közhangulat polgára ráeszmélt gondolatai aktualitására. Ekkor már evangélisták, apostolok vették körül.

Egyik tanítványa, Philipp Mainländer 1876-ban írta meg fő művét, a terjedelmében is jelentős A megváltás filozófiáját. E műben arról értekezik ‒ miképp J. L. Borges is tudósít erről Biathanatos című esszéjében –, hogy Isten meghalt, megölte magát a világ születésekor, s a kozmosz, mint valami anyátlan, apátlan egyszülött tengődik tovább, miben a lelkek szikraként ellobbannak, elparázslanak. Ezt a kialvást siettetni kell. Talán ennek szellemében lett Ph. Mainländer 35 évesen öngyilkos (Borges 1999, 274).

 

VI.

 

A XIX század második felének a következő századot vizionáló írója Nietzsche mellett Dosztojevszkij. Nihilista hősei mintha reinkarnálódnának ötven év múlva. Gondolhatunk anarchista forradalmárokra, irodalmi hősként a L’ Étranger Meursault-jára. Látomásos sorai, 1917 oroszországi történései, a gulág ismeretében, nem is próféciaként hatnak, hanem e borzalmak kortársaként, jegyzőkönyvének írójaként láttatják őt.

Dosztojevszkij lázadó, nyugtalan, olykor egzaltált hősei az emberi lét határait feszegetik. Miként Dmitrij Karamazov mondja: nem a gazdagságért, a hatalomért jöttünk, hanem, hogy választ kapjunk miértjeinkre. Monumentális figurái: Raszkolnyikov, Miskin herceg, Aljosa Karamazov, miképp az író, kacskaringós utat, labirintusokat, katakombákat bejárva jutnak el Krisztus hitükig, a szenvedés, a részvét igenléséig, az alázat elfogadásáig.

Mintha e hősöknek utat egyengettek volna a nihilista, a „mindent szabad” gondolatától elbódult, ugyancsak grandiózus regényalakok (Sztavrogin, Kirillov, Iván Karamazov). Az ördögök című (1872) regényének zsákutcás hőse, Kirillov, öngyilkosságban talál léte rejtélyére választ.

Előtte még A félkegyelmű című regény (1868) mellékszereplőjében, Ippolitban, éretlenül megfogalmazódnak Kirillov gondolatai. A kamaszkorú haldokló betegségét siettetve öngyilkosságra készül. Esetében akár ésszerűnek is tűnhet, hisz a közönyös természet, akár egy néma vadállat, egy órási, lelketlen gépezet részvétlen tűri, míg minden apró állat, atka, rovar, ember belehullik. Máskor, hagymázos lázálmaiban, egy pikkelyes, szőrös rovarszerű lénnyel, majd egy tarantula pókkal viaskodik. Ezek a halál, a kannibál természet megszemélyesítői. Utolsó pillanatát színpadiasan megtervezi. Napkeltekor, egy pohár borral a kezében élete gyónását felolvassa a barátai előtt. Végül a pisztolya csütörtököt mond. Dosztojevszkij írói részvéte ekkor még megóvja Ippolitot. A regény végén tüdőbaja viszi el.

Az előbbivel szemben Kirillovot nem kíméli. Vele hosszú, logikailag meggyőzőnek tűnő, ártatlan érveléssel vezeti le öngyilkossága szükségességét. Nézeteit a magával szintén mit kezdeni nem tudó anarchista forradalmárnak Pjotr Verhovenszkijnek (ki valóban egy számító prebolsevik) fejti ki legrészletesebben: „[é]n tanúsítani akarom a szuverenitásomat. Ha egymagam is, de megteszem […] Én köteles vagyok főbe lőni magamat, mert az én szuverenitásom legfőbb pontja: megölni önmagamat” (Dosztojevszkij 1972, 711).

Hogyan jut e szerencsétlen gondolatokig Kirillov? Nézzük sorban: Istenre mindenkinek okvetlenül szükség van, tehát lennie kell. Kirillov azonban biztos abban, hogy nincs Isten. E két eszmében egyszerre hinni és életben maradni nem lehet. Tehát én vagyok az Isten, szűri le a végső tanulságot hősünk: „[h]a van Isten, akkor minden akarat az övé s az ő akarásából nem vehetek el semmit. Ha nincs, akkor minden akarat az enyém és köteles vagyok tanúsítani a szuverenitásomat.” És aztán azt gondolja, hogy „[k]öteles vagyok bizonyságot adni hitetlenségemnek. Számomra nincs magasztosabb eszme, mint, hogy nincs Isten.” (Dosztojevszkij 1972, 711). Végezetül: „[t]udni, hogy nincs Isten, és ugyanakkor nem tudni, hogy te magad lettél Isten – teljes képtelenség, máskülönben megölöd magadat. Ha ennek tudatában vagy, akkor császár lettél, és már nem ölöd meg magadat [...] De egynek, az elsőnek okvetlenül meg kell ölnie magát, máskülönben ki kezdi, és ki bizonyít?” (Dosztojevszkij 1972, 713).

A kirillovi Isten vákuumot tölti ki majd Nietzsche übermensche, a XX. század anarchista lázadói, a kis hitlerek, kis sztálinok. Az Isten, a metafizikai célok, a béke rendje nélküli világban a szabadságukat használni képtelenek országa. Mégis, Kirillovnak megadatott a boldogság egy neme. A végtelen semmiben eljuthat az örök harmóniához. Milyen is ez? Páratlan szavakkal jellemzi: „[v]annak másodpercek, egyszerre csak öt vagy hat adódik, mikor az ember hirtelen a teljesen elérhető örök harmónia jelenlétét érzi: Ez nem földi érzés; nem azt mondom, hogy mennyei, hanem azt, hogy az ember földi formában nem tudja elviselni. Testileg át kell alakulnia vagy meghalnia. Ezt az érzés világos és kétségbevonhatatlan. Mintha egyszerre érzékelné a természetet, s egyszer csak így szól: igen, ez helyes […] ez nem meghatódás, hanem pusztán öröm. Az ember nem bocsájt meg semmit, mert már nincs mit megbocsájtani. Nem azt mondom, hogy szeret, ó – ez magasztosabb a szeretetnél! Az a legfélelmetesebb, hogy ilyen rettentően világos az egész, és ilyen örömet ad..Ha öt másodpercnél tovább tartana, akkor a lélek nem bírná ki, és okvetlenül elenyészne […]. Azt hiszem az emberiségnek abba kell hagynia a szaporodást” (Dosztojevszkij 1972, 681). Hasonlóakat mond Miskin herceg egy epilepsziás rohama előtt, mikor a „szépség és imádság” legfelsőbb szintézisét éli át (lásd Dosztojevszkij 1972, 229).

Sok író, talán az alkotásban pattanásig feszült idegeinek köszönhetően, közel engedte magához az önmegsemmisítés gondolatát. Önéletírásában J. W. Goethe, B. Russel, C. G. Jung is utal erre.

Nincs tudomásom arról, hogy Dosztojevszkijnek lett volna ilyen szándéka. Élete bármely kalandos életű írótársánál nyomasztóbb: kamaszkorában elveszti édesanyját, rá két évre jobbágyai édesapját agyonverik. 28 évesen a cár elleni összeesküvés miatt halálra ítélik. A kivégzés előtti másodpercekben tudja meg, az ítéletet szibériai száműzetése változtatják. Tíz évet tölt el ott. Első felesége házasságuk hatodik évében meghal. Egész életében nincs nyugta hitelezőitől. Igazi nagy szerelme rútul rászedi (e nő alteregói Dosztojevszkij kiismerhetetlen, démonikus nőalakjai) Szerencsés második házassága után külföldi útján újabb tragédia éri. Genfben meghal három hónapos kislányuk. Állandó félelemben tartják, őt és családját szaporodó epilepsziás rohamai.

Dosztojevszkij óceánikus lelkében becsülhetetlen mértékben ott van láthatatlanul, derengő, sötét, áramló mélységeivel, Mariana árkával a halálfélelem, s annak egy fajtája, amit öngyilkosságtól való szorongásnak is nevezhetünk. Olyan nagyszerű figurákban írta ki magából, mint Ippolit vagy Kirillov. E regények után is foglalkoztatta a téma, élete utolsó éveiben több publicisztikát írt erről (Két öngyilkosság, Ítélet, Alaptalan állítások). (Dosztojevszkij 1972, 88‒104).

(A orosz író adósságok közt, embertársaival, Istennel megbékélve halt meg. Hátrahagyva legjelentősebb, összegző művét, A Karamazov testvéreket, amelyben a hívő ember olyan ideáltípusait, hétköznapi szentjeit formálja meg, mint Aljosa Karamazov vagy Zoszima sztarec.)

A kirillovi probléma tovább él Albert Camus esszéjében, A Sziszüphosz mítoszában, amely e híres szavakkal kezdődik: „[c]sak egyetlen igazán komoly filozófiai kérdés van, az öngyilkosság” (Camus 1990, 195). A leírt létezés abszurd, reményvesztett, amit az öngyilkosság kilátása sem enyhít. Sziszüphoszt az istenek azzal büntetik, hogy az idők végezetéig egy hatalmas követ egy hegyen görgessen fel, miután az újra és újra legurul. Nem véletlen, hogy százharminc oldalas tanulmányának, a görög mitológiai hős mellett, a másik főszereplője Kirillov. Camus ironikusan mérnöknek hívja őt, utalva az általa logikusan levezetett öngyilkosság szükségességére. Lefordítja a mérnök gondolatmenetét: „[h]a nincs Isten, Kirillov isten. Ha nincs isten, Kirillovnak meg kell ölnie magát. Kirillovnak tehát meg kell ölnie magát, hogy isten lehessen” (Camus, 1990, 298). Abszurd, de formailag szabályos szillogizmus. Camus pedagógiai öngyilkosságnak nevezi Kirillov halálát, hisz, miután a fenti premisszákat felismerte, kötelessége az így felfogott szabadságát prezentálni.

Kirillov előképe lesz az abszurd embernek, aki isteni cenzorok hiányában mindent megtehet. Ezért új grammatikát, új értékeket, új kultuszokat kell teremtenie. Az abszurd alkotásban a sorsot is formába önthetjük. „Marad a sors, amelynek csak a kimenetele végzetes. Az egyetlen végzetszerűségen – a halálon ‒ kívül minden más – öröm vagy boldogság – szabadság. Az embernek marad a világ. Ő az egyedüli ura [...] Gondolatvilágának […] az a sorsa […], hogy képekben keljen életre [...] olyan mítoszokban, amelyeknek csakis az emberi fájdalom ad mélységet, s melyek épp ezért kimeríthetetlenek” (Camus 1990, 309).

A kirillovi kérdésre Sziszüphosz rendíthetetlensége ad választ. Mikor végzetét felismeri, annak akarásában látja meg saját szabadságát. Az öngyilkosságban nem talál kiutat.

Konok, dacos lázadásával győzi le önmagát, morzsolja az időt.

 

Felhasznált irodalom:

Akutagava Rjúnoszuke, A vihar kapujában, Ford. utószót írta: Gergely Ágnes, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1974.

J. L. Borges,Az örökkévalóság története, Ford. Scholz László, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1999.

A. Camus, Sziszüphosz mítosza, Ford. Vargyas Zoltán, Magvető Kiadó, Budapest, 1990.

M. T. Cicero,  Tusculumi eszmecserék, Ford. Vekerdi József, Budapest, 2004.

F. M. Dosztojevszkij, A félkegyelmű, Ford. Makai Imre, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1976.

F. M. Dosztojevszkij, Ördögök, Ford. Makai Imre, Magyar Helikon, Budapest, 1972.

F. M. Dosztojevszkij, Tanulmányok, levelek, vallomások, Ford. Grigássy Éva, Magyar Helikon, Budapest, 1972.

T. S. Eliot,  Káosz a rendben, Ford. Takács Ferenc, Gondolat Kiadó, Budapest,1981.

Epiktétosz összes művei, Ford. Steiger Kornél, Gondolat Kiadó, Budapest, 2014.

Kerényi Károly, Halhatatlanság és Apolló ‒ vallás, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1984., 162‒173.

J. W. Goethe,  Életemből. Költészet és valóság, Ford. Szöllősy Klára, Európa Könyvkiadó Budapest, 1982.

Görög gondolkodók, IV., A kürénei hedonizmus, Ford. Lautner Péter, Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1995.

Hérodotosz, A görög-perzsa háború, Ford. Muraközy Gyula, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1989.

Holbach, A természet rendszere, Ford. Mátrai László, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1978. Montaigne, Esszék I., Ford. Csordás Gábor, Jelenkor Kiadó, Pécs, 2001.

Platón Összes Művei I., Ford. Devecseri Gábor, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1984.

Plutarkhosz, Párhuzamos életrajzok. I‒II., Ford. Máthé Elek, Magyar Helikon, Budapest, 1978.

A. Schopenhauer, A világ, mint akarat és képzet, Ford. Tandori Ágnes, Tandori Dezső, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1991.

A. Schopenhauer, Szerelem, élet, halál. Életbölcsesség, Ford. Bánóczi József, Göncöl Kiadó, Budapest, 1990.

Seneca prózai művei I.–II., Ford. Kurcz Ágnes, Szenzár Kiadó, Budapest, 2002.

Séda Ernő, Az öngyilkosság, fejtegetve vallási, bölcsészeti, jogi, lélektani, erkölcsi és társadalmi szempontokból, Budapest, 1877.

htpp//www.mtdaportal.extra.hu/seda_erno.html.

Tacitus összes művei  I.– II., Ford. Borzsák István, Európa Könyvkiadó, 1980.

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2018-10-18 08:34:44

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.