Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Ferenczfi János: Kultúrharcom

 

 

 

 

Kultúrharcom

 

Nehéz ezeket a gondolatokat leírnom. A politikáról A Hetedikkel kapcsolatban nem szoktam beszélni. Azonban bármilyen távolságtartóan kezelem is az alábbi témát, lehetetlen a politikát nem érintenem. A politika ugyanis beletolakszik mindenbe, nem hagyva magánszférát.
A gyermekéveim az 1970-es, a kamasz éveim az 1980-a évekre estek. Ez a puha kádári diktatúra korszaka volt. Egy hanyatló diktatúráé, amely egészen addig leválthatatlannak tűnt, amíg a Szovjetunió át nem esett a gerontokrácia tragikomikus évein, s Gorbacsov be nem ismerte, hogy a rendszer fenttarthatatlan.
   A magyar rendszerváltás - azaz, amit annak neveznek -, nem volt más, mint a szovjet érdekszféra szűkülése. A szovjet megszálló hadsereg kivonult hazánkból.
Aki azt gondolja, hogy ezért megharcoltunk és győztünk, az súlyosan téved. Az ölünkbe hullott a lehetőség, amivel ismét rosszul éltünk.
Az aczéli kultúrpolitika nem volt igénytelen. Azonban határozottan protekcionista, és bizonyos fokig kontraszelektív. A kádári hatalom gondolkodása a kezdetekkor azt mondta: aki nincs velünk, az ellenünk van. Ez odáig szelídült, hogy: aki nincs ellenünk, az velünk van. A kultúrában ennek megfelelően alakult ki a „Három Té” rendszere: Támogatott, tűrt és tiltott.
A támogatott kultúra művelőit a hatalom elfogadta, mint a „szocialista kultúra” művelőit. Ők szerepelhettek a totális állami irányítás alatt álló médiában, ők kaptak kitüntetéseket és díjakat, ők publikáltak, ők koncerteztek, ők állítottak ki. Őket ismerhette az egész ország.
Hasonló módon megválogatták azokat a művészeket is, akik nem éltek már. A színpadokon, a televízió és a rádió kulturális műsoraiban némelyek rendszeresen szerepelhettek, mások szinte sohasem.
   Hasonló szűrőn át érkezett a külföldi kultúra is. Az, hogy mi kerülhetett a tankönyvekbe, s mi az, ami legfeljebb elrettentő példaként, szintén ideológiai alapon dőlt el. „…ö mondja meg, ki voltál, porod is neki szolgál….”[1]
Az ideológiai alap pedig leszivárgott és öntevékenyen megújult. Nem kellett Pesten eldönteni, hogy mi kerülhet egy vidéki kultúrház műsorára. A félelem attól, hogy valamit fönt majd rossz szemmel néznek, az öncenzúra abszúrd világát hozta létre. Budapest attól vált „liberális” várossá, hogy itt sokszor színpadra, vagy nyomdába kerülhetett olyasmi is, ami az ország más részein e fortélyos félelem miatt semmiképpen.
   Az érvényesülés vágya természetes. A hetvenes években már „elengedtek” egyes alkotókat a „hanyatló nyugatra”, „addig sem okoznak gondot itthon” alapon. Ez a könnyűzene és a képzőművészet terén volt a legkevésbé ismeretlen jelenség. Ugyanakkor az engedély nélküli emigrálás, a disszidálás súlyos bűncselekménynek számított. Az a sportoló, vagy művész, vagy átlagember, aki egy külföldi útról nem tért haza, „örök időkre” lemondhatott a hazatérés lehetőségéről. Itthon megalázó bűntetőeljárásra és több éves börtönre számíthatott. Aki disszidált, annak a családja a „gyanúsak” közé sorolódott, ami számos hátránnyal járt: előléptetések elmaradása, a továbbtanulás lehetőségének elvesztése, s minden kérelem elutasítása, megfigyelés, lehallgatás, felbontott levelek, hatósági zaklatás. „Odaszóltak”, mondták gyakran, ha valakinek az ügyében méltánytalanul kedvezőtlen, vagy érdemtelenül kedvező döntés született.

Az aczéli kultúraszervezés egyetlen érdeme az volt, hogy legalább nem volt tökéletesen értékellenes. Nem volt ízlés és műveltség nélküli. A politikai szelekció után megmaradt „jó” művészek közül relatíve jól válogatott. De így torz, szelektált rétegkultúrát hozott létre.
A művészeket ez folytonos választás elé állította: kollaborálsz, vagy nem létezel!
Az irodalomban a költői, írói minőség hitelesítését egyetlen szervezet végezte, a Magyar Írószövetség. Aki a tagja volt, az „hivatalosan” költő, vagy író volt. Aki nem, az gyanús, tehetségtelen, műkedvelő és dilettáns.
   Az önigazolás vágya minden más emberi vágynál erősebb. Ezért arról senki sem beszélt, hogy a pártnak milyen mély beleszólása volt abba, hogy ki kerülhet be, és ki nem. Azokat, akiket a párt nem tartott megfelelőnek, egyszerűen elhallgatták. Az szinte elképzelhetetlen volt, hogy a párt rábólintása nélkül bárki, bárhol íróként, költőként érvényesülhetett volna. Ne feledjük el: a média, a sajtó állami kézben volt. S ha egyszer valakiről elterjedt, hogy valamely fontos elvtárs nem nézi jószemmel, vagy ha valaki miatt egyszer valahová odaszóltak, az elterjedt. Az ilyen szerző műveit a szerkesztők félretolták. „Ne haragudj, de nem tehetem meg!” – legfeljebb ennyit mondtak. Persze, illett sajnálni ezeket a janicsárokat, mert jó ember ő, csak hát családja van, és hát a karrierje. Ugye, megértjük? Ő csak végrehajtja azt, amit felülről eldöntöttek. Ez természetesen működött a határon túli magyar kultúra kapcsán is. Azt, hogy melyik Erdélyben, vagy Amerikában élő költő, író neve, műve kerülhetett be egy újságba, vagy egy műsorba, ugyanez a mechanizmus határozta meg.
Ezért tehát úgy tűnt, hogy a magyar kultúra egységes. A „lehető legjobb” világot építettük, s ezt a lehető legjobban támogatta a kultúra is. A szocialista embernek szocialista kultúrát hozott létre a szocialista művész. A többi: néma csönd. Elég volt egyszer késlekedni a készségességgel, hosszú időre „gyanússá”, és ennek megfelelően mellőzötté vált a „vétkes”. „s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest, / már azt is gyűlölték, akár a pestisest.”[2]
  
Természetesen születtek, éltek és alkottak nagy költők és írók ezekben az évtizedekben is. Egy részüket lassan megismerte az ország. A kultúra, amolyan kirakatként, fontos helyet kapott a kevés országos médiumban. A családi tévézéseknek, a mindennapos rádióhallgatásoknak „kikerülhetetlen” része volt az irodalom. Tévéjátékok, rádiójátékok „futottak” fő műsoridőben. A hatalom által „ideológiailag elfogadott” írók és költők az akkori „mainstream” sodrába kerültek. A többiekről nem tudhattunk.
Habár némelyeket a hatóságok egészen a nyolcvanas évek végéig zaklattak, a nyilvánosság nem tudott a „nem megfelelően gondolkodó” művészek zaklatásáról. De a pályatársak tudtak róla. Arról tettek, hogy ezeket a híreket egymásnak továbbadhassák, elsuttoghassák.
Ártott ez természetesen nem csak általában a kultúrának, de a mellőzött, kiszorított embernek is. Aki nem publikálhatott, aki nem kaphatott újságírói, szerkesztőségi, vagy művelődési területen állást, hanem segédmunkásként egzisztálhatott, akinél gyakoriak voltak a házkutatások, akiket kiröhögtek a tehetségtelenebb, de hátszéllel szárnyaló pályatársak, azok könnyen tönkrementek. Ember legyen a talpán, aki ilyen helyzetben nem válik önpusztítóvá és a szerettei számára is elviselhetetlenné.
Így tehát, ha olyan emberek kerültek szóba, mint mondjuk Petri György, akkor kárörvendően, vagy sajnálkozva annyit mondtak: „ja, az a szerencsétlen alkoholista.”
Pedig a tehetség olyan tálentum, amit nem egy személy, hanem a nemzet kapott. Az elfecsérelt tálentumokról pedig számot kellene adni!

Ahogy a diktatúra puhult, a „rossz” művészeket egyre ritkábban fogták perbe. Aki külföldre is járt, azt szorongathatták tiltott valuta birtoklásért, kábítószerért, és a „bűnös nyugattal” összefüggő egyéb dolgokért. A „rendszerellenes izgatás” vádja kikopott, azért is, mert ez valamiképpen hőssé tette volna a megvádoltat. Viszont, ha azt mondhatták, hogy kábítószeres, csempész, valutaüzér, azzal kiválthattak egyfajta általános társadalmi megvetést. Bizonyíték pedig volt - ha kellett.
Kifelé tehát leegyszerűsödött a képlet. A „Tiltott” láthatatlanná vált. A felszínen megmaradt a Támogatott és a Tűrt kategória. S persze, nem azt mondták, hogy tűrünk, hanem azt, hogy adunk egy lehetőséget. Elvben bárki bekerülhetett a kedvezményezettek közé, aki megfelelt „bizonyos” elvárásoknak. Olyan egyetemi műhelyek jöttek létre, ahol a tanulmányokhoz kötötten zajlott le a „kívánatos szocializáció”. Bizonyos szakok bizonyos évfolyamai ontották a tehetséges és sikeressé váló fiatal írókat és költőket. A hozzákapcsolt tehetségkutatás, s a fiatal művészek „támogatása” teljes mértékben az ideológiailag hűségesek és az együttműködők kezében volt. S a legfőbb meghatározó természetesen a Magyar Írószövetség maradt, amely javaslatot tehetett a hatalomnak, s amely megfogadta a hatalom javaslatait.
Így alakult ki tehát a nyolcvanas évek végéig az a fiatal író nemzedék, amely ma már eléggé idős ahhoz, hogy a legfontosabb pozíciókat betöltsék tagjai. A rendszerváltás nevű esemény óta eltelt közel három évtized. Mi változott? Merre tartunk?
A kilencvenes években számos olyan alkotóműhely legalizálta magát, amelyek korábban „törvényen kívül” működtek. A média piac felpezsdült, ugyanakkor a média elmozdult az „olcsó” kultúra felé. S habár az intézményeket fenttartó önkormányzatok mögött a pártházak hatalma nyilvánvaló volt, valamelyest kiszélesedett a kultúrában a pluralizmus. Nem kerülhetett minden a nagyszínpadokra, de legalább egy kult-kocsma pódiumáig eljuthatott.
Az Internet is változást hozott. A web-2 lehetővé tette, hogy bárki közzé tegye a műveit. Egy ideig úgy tűnt, a kultúra soha többé nem lesz olyan tökéletesen uralható, mint korábban.
Azonban egyfelől a technológia kitermeli a kontrollálás módszereit is. Másfelől, az érvényesülés ismét bizonyos fontos személyek jóindulatán múlik. Ma bárki adhat ki könyvet. Ez csupán pénz kérdése. De olyan könyvet, ami számít, csak az adhat ki, aki élvez bizonyos jóindulatot.
A három Té-ből az első mindig is létezett. Az elmúlt három évtizedben nem mindig volt nyilvánvaló negatív diszkrimináció, de pozitív igen. A nyolcvanas évek „fiatal író nemzedéke” felnőtt mentorai mellé, s fokozatosan átvette a megüresedő pozíciókat, illetve, a szokott ambíciókkal és módszerekkel hozott létre újakat. Nincs abban semmi különös, hogy lehetőségeket akartak, s ami adódott, azt igyekeztek megragadni. Az is természetes, hogy az önigazolás reflexei indoklást adtak rá, hogy miért mindig csak ők érdemesek e lehetőségek elnyerésére. Ezek emberi dolgok, noha erkölcsileg megkérdőjelezhetőek. Azonban a média és kulturális piac politikai akarat alá vonása ma újra nyilvánvaló törekvés. Ez egyre erőszakosabban történik. Nyilvánvaló, hogy az elérendő cél egy olyan szelektált kultúra, amely minden megnyilvánulásában a hatalmat szolgálja és hitelesíti. A három Té közül melyik tagjai azok, akik ebben a legmegbízhatóbbak?
Azt tapasztaljuk, hogy a „szerencsések” elkezdtek gyanakvóbban viselkedni az „amatőrökkel” szemben. E mögött nyilván nem az húzódik meg, hogy egy bizonyos időponttól több vacak rímet írnak azok, akik nem tagjai bizonyos köröknek. Még csak a különböző szonettekhez sem lettünk a korábbiaknál hülyébbek. Nem erről van szó. Valójában egyfajta „fertőzéstől” félnek. Van az úgy, hogy nem mindegy, kivel vagy jóban. Meglehet, hogy kínos, ha valaki gyanús elemekkel ápol jó kapcsolatot. Hátránya lehet belőle. Sejti, vagy a tudtára is adják, hogy valakik nem nézik jó szemmel.

Nem a mi hibáink váltak súlyosabbá. A félelmek, a kényszerek erősödtek meg, s erősödnek tovább.
A három Té-ből kettő tehát már létezik. Az a korábbi törekvésem, hogy hidakat hozzak létre a „hivatalos” és „öntevékeny” irodalmi világ között, pillanatnyilag ellehetetlenült. Nem várhatom el, és irreális remélnem, hogy „azok” ilyen nagy kockázatot vállaljanak. S mivel kellemetlen lenne azt mondani, hogy „fontos helyen” rossz szemmel nézik, ha veletek barátkozom, inkább alkalmat találnak valami sértődésre, elhatárolódásra. Igen, a magyarázat az, hogy mi valami rosszat teszünk. Az áldozat feltétlenül bűnös minden esetben.
Ezzel tehát kialakult az, ami mindig is létezett: a második Té.
Mi vagyunk a Tűrtek. Akik különösebb hátrányt nem szenvedünk még, ha amúgy magunknak írogatunk. Közzé is tehetjük. Van kiadó, és van nyomda, ahol a pénzünkért bármit nyomtathatunk. Más kérdés, hogy a termék eladhatatlan lesz, akár színvonalas, akár értéktelen. Megoszthatjuk az Interneten is. Az ingyen van. De, ma már „új algoritmusok” szelektálják, hogy kihez mi juthat el. Itt pedig az üzleti és a politikai szempontok összemosódása egyértelműen felvethető.
Emlékszünk még a filozófus perekre? Olvasunk kormánytagok nyilatkozatairól? Felfogjuk, mi történik az egyetemi és tudományos autonómia terén?
Ha megértjük, és felfogjuk ezt, akkor a lényeget tekintve nincs több kérdés. A törekvés egyértelmű: totálisan ellenőrzött kultúra. A hatalmat szolgáló kultúra. Abban különbözik az aczéli szelektálástól a mai, hogy az a műveltség és igényesség, amely az akkor is aljas rendszerben szerepet kapott, ma már nincs sehol. Helyette a butaság magabiztossága érvényesül. Ma nem kiváló irodalmi művekből készülnek televíziós és rádiós feldolgozások. Az elmúlt harminc évben nem történt tehát semmi lényeges. Akik már a hetvenes, nyolcvanas években érvényesültek, azok érvényesültek továbbra is, mint ahogy érvényesülni fognak a jövőben is, bárhogy változzon is a hatalmi háttér. Akik pedig a második és harmadik Té között billegtek, ott maradtak, és ott maradnak a jövőben is. Ennek semmi köze a tehetséghez, a teljesítményhez. Csakis ahhoz, hogy ki hogyan viszonyul a hatalomhoz, a kiválasztottak köreihez.
   Mellőzöttként, és potenciálisan üldözöttként mit tehetünk?
„Abba lehet fejezni!” – mondhatná újmagyarul az okos. Igen. Abba lehet hagyni. Írni a fióknak, ha már nagyon muszáj, de egyébként értelmesebb elfoglaltság után nézni.
Lehet alkotni is. Csak azért is. Lehet kötni magunkat az elvhez, hogy a magyar kultúra bizonyos értékeit létrehozzuk, a jót kiszűrjük, közreadjuk, megőrizzük. Lehet abban bízni, hogy jön majd egy jobb kor, amikor értékelik majd, hogy ez nem veszett el.
Két dolgot nem tehetünk. Az elveink feladása nélkül nem remélhetjük, hogy az első Té világába bekerülünk. A korábban félig kinyitott ajtókat sorra bezárják.
És nem remélhetjük, hogy akadályoztatás nélkül végezhetjük azt, amit vállaltunk. Hiszen a létünk lázadás.
Ebben a témában eddig igyekeztem távol tartani magamat a politikától. De a puszta létünk, tevékenységünk politikai tetté vált. Ma már nem szabad az, amit nem tiltanak, hanem tilos az, amit nem engedtek meg. És nekünk ezúttal sem engedték meg. Hogy mivel vádolnak, mit híresztelnek rólunk, mit mondanak, amikor „odaszólnak”, majdnem mindegy. Az a tény, hogy ez apránként „természetesnek tekintett” része az életünknek, a dolgok lényegét leplezi le. És ez nem csak az irodalomról szól, hanem a társadalom egészéről. Nem csak a máról, de a gyermekeink jövőjéről is.
   Mit gondoltok? Mit teszek tehát? – A hitem szerinti legjobbat, amíg rendelkezem szabad akarattal.

  
  
 

Ferenczfi János (Vásárosnamény, 1967) költő, író, szerkesztő

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.