Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Kántor Zsolt: A nyelv, az én és a közösség

 

 

 

A nyelv, az én és a közösség

Jézus mondata: Akarom, tisztulj meg!

 Máté 8.3.

 

            Egy-szerű (1 formátumú, Egy Alakú) megállapítással kell kezdenem. A szavak jelentését leginkább szövegkörnyezetük határozza (szabja) meg. Ha van nekik olyan. Az önmagában álló kifejezések pedig használójuk gondolkodásmódjából ágyazódnak „ki”. Mit gondol a beszélő arról, amit kifejez? Mire asszociál, amikor azt mondja, hogy asztal. Egy négy lábon álló, téglalap alakú, sík, lefestett „fadarabra” vagy egy lehajtható, kis ovális asztalkára a vonat büfé kocsijában? Kép jelenik meg a tudatának a vetítővásznán vagy valami más, nyelvi-történeti háttér? Miért mondják annyira nyomatékosan tehát, hogy gondolkodásunk első sorban nyelvi jellegű? És nem képi. Nem hangtani? Nem íz-, és illat-központú? Hanem mindenképp valamelyest a filozófiát, a szavak használatát érinti?

            Ere a dilemmára is igaz, hogy jobb körbejárni: megkerülni (és szemlélni, reflektálni rá), mint meghaladni akarni. Rorty is ezt tanácsolta Derrida úrnak. Ne akarja kidobni a fürdővízzel a metafizikai gyermeket. Jó (lesz) az még valamire a huszonegyedik században is. A relációk hálózata mindig kiad egy konstellációt. Mondhatjuk képnek is, ami megképződik a tudatban. Látjuk, amint végbemegy a megértés a fejünkben. Saját magunk is nézői leszünk a fogalmak összefüggő szőnyeg-szövésének.

            A kontextus szab vagy határoz? Van-e a szövegkörnyezetnek kontúrokkal kijelölhető karaktere? Vagy csak állaga, textúrája van? Rárakódik-e a szavakra a használók személyisége, múltja? Hogyne. És ellent tudnak e állni a szavak ennek? Egyes esetekben lerázzák-e magukról a hordalékot? Vagy belenyugodnak a rajtuk kívül eső „röppálya” befolyásolhatatlanságába? Ha egyszer valami s valaki (még akár egyetlen szó is) beleszületik egy „családba”, közegbe, hogyan viselkedhetne másképp, mint a „mintázat”?

            „Ennek a distinkciónak tudható be, hogy míg Rorty soha nem mulasztja el Derrida késői írásait magasztalni, korai írásaival szemben nagyrabecsülése visszafogottabb. Sőt, sokszor kemény kritikával illeti azokat.

             A dekonstrukcióval szimpatizáló más teoretikusokkal szemben (mint például Rodolphe Gasché, Christopher Norris vagy Jonathan Culler) Rorty lebecsülni látszik olyan korszakos Derrida-szövegek jelentőségét, mint a Grammatológia, a Struktúra, jel és játék, vagy A fehér mitológia, és azokat a hagyományos filozófiától távolabb eső szövegeit részesíti előnyben, mint a Glas (Lélekharang), a La Carte Postale (A képeslap) vagy a Circumfession (Vallomás). Rorty szerint ez utóbbi művekben Derrida igazi posztfilozófiai fordulatot hajt végre azáltal, hogy lemond a filozófiai érvelés hagyományos módozatairól, és létrehoz egy kvázi irodalmi írásmódot, amelynek fő ismérvei elsősorban az idioszinkratikus trópusok, a privát utalások, a viccek és fantáziák, nem pedig a nyelv és az írás természetét kutató aprólékos vizsgálódás. Más szóval: Rorty szerint Derrida filozófusi nimbusza elhomályosítja gondolkodásmódjának eredetiségét.”[1]

            Az idioszinkratikus azt jelenti, hogy a tradicionális válaszreakcióktól direkt eltérő, egyes esetekben idiótának látszó, meghökkentő és szokatlan feleleteket ad valaki normális kérdésekre. Derridára ez alapból igaz.  „A fundacionalista gondolkodásmód kiszorítására törekszik azáltal, hogy annak problémáit nominalista (retorikai), nem pedig ábrázolás elvű (reprezentacionalista) alapon szemléli. Ennek szellemében Rorty Wittgensteinnel és Willard van Orman Quine-nal hozza Derridát közös platformra.”[2]

            A lényeg tehát, hogy minden valamirevaló gondolkodó olyan szavakat akar találni, amelyek túl-visznek a metafizikán, ugyanakkor nemcsak pozitivista tudományosságot sugallnak, hanem a lehető legpontosabban körülírják a jelenséget, a tényt. Magyarán a tapasztalatot. Hogy miért nem elég a legtöbb igényes intellektuelnek maga a valóság átélése, és miért akar még ezen kívül értelmezni és reflexiókat szülni? Ez már a hab a tortán.

            Retorikai innováció. Mondja Rorty. Nem azért gondolkodunk egy asztal felől, hogy még bonyolultabbá tegyük a rá építhető filozófiát, mint amilyen valójában lenne. Az asztalra rá lehet pakolni mindent, amit csak tudunk. Amit bevásárolt épp a tudat. És azután el kell pakolni bizonyos szekrényekbe. A citromillatú kukazsákot azonban nemcsak a szemetes vödörbe lehet beleszuszakolni, hanem az uzsonnát is el lehet csomagolni „bele”. És máris más a kontextus.

            A posztmodern ipar termeli a költői szituációkat. A dobozok, a csomagolás, a marketing vonzóvá teszi az egyébként nem idióta módon kirívó anyagokat is. A festékjavítóban lévő golyó lötyögése-kattogása, ahogy rázzuk a tubust, egy gyülekezeti énekkar kísérőhangszere is lehet, ha nincs ott a köcsögduda vagy csörgődob. És halleluja. van az iparnak humora.

           



[1] Csató Péter: Pragmatizmus és megkerülés, avagy hogyan sajátította ki Richard Rorty a dekonstrukciót? Studia Litteraria, 2016. 3-4..77. o.

 

[2] Ugyanott,Csató Péter cikkéből.

  
  
 

Kántor Zsolt (1958) költő, író, szerkesztő, pedagógus

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.