Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Kántor Zsolt: Keresztülfolyik-e a nyelv az Én kertjén?

 

 

 

Keresztülfolyik-e a nyelv

az Én kertjén?

Csató Péternek

1

 

                          Öröme van az embernek szája feleletében; és az idejében mondott beszéd, óh, mely igen jó!

Példabeszédek 15. 23

 

            Nemcsak a kontextus miatt van, hogy egy szó vagy egy mondat rögtön megértettként fut be elménk pályaudvarára. Ott van az olvasás mögött a befogadó személy múltja, tapasztalata, olvasottsága. Mint egy táj, ami háttere a leírt szövegnek. Olvasás nélkül kontextus sincs. Nyelvi tradíciók, emlékezet nélkül nincs nyelv. S valóban, a szöveg a szemet gyönyörködtető természetre utal viselkedésével, megvan benne sok minden dolog, hely és hangulat, üzenet és növény, amik közül az olvasó választ, erudíciójának megfelelően.

            Az önmagukban álló kifejezések pedig használójuk gondolkodásmódjából ágyazódnak „ki”. Mit gondol a beszélő arról, amit kifejez? Mire asszociál, amikor azt mondja, hogy asztal. Egy négy lábon álló, téglalap alakú, síkot képzel el, vagy csak egy lefestett „fadarabot” vagy épp egy lehajtható, kis ovális asztalkára utal, a vonat büfé kocsijában?

            Persze, kép is jelenik meg a tudat vetítővásznán és még valami benne van: a nyelvi-történeti háttér? Miért hangzik el annyira nyomatékosan tehát, hogy gondolkodásunk első sorban nyelvi jellegű? És nem képi. Nem hangtani? Nem íz-, és illat-központú? Hanem mindenképp valamelyest a filozófiát, a szavak újraírását érinti?

            Mert a beszéd elsősorban hangok és szavak társasjátéka az emberi lélekkel. És nem képeket festünk, nem hegedűvel és vonóval fejezzük ki a terveinket, gondolatainkat. Persze el is táncolhatnánk egy esszét vagy egy kritikát, de az inkább a süketek párbeszédére hasonlítana, mert csak a jelnyelv beavatottjai értenék meg.

            Ere a dilemmára is igaz, hogy jobb körbejárni: megkerülni (és szemlélni, reflektálni rá), mint meghaladni akarni. Rorty is ezt tanácsolta Derrida úrnak. Ne akarja kidobni a fürdővízzel a metafizika gyermekét. Jó (lesz) az még valamire a huszonegyedik században is.             A relációk hálózata mindig kiad egy konstellációt. Persze, mondhatjuk képnek is, ami megképződik a befogadó fejében. Látjuk, amint végbemegy a megértés az elménk szövevényes és szerteágazó mátrixában. Saját magunk is nézői leszünk a fogalmak összefüggő szőnyeg-szövődésének. Ha reflektálunk önnön irányváltoztatásainkra. Ki kell választanunk minden pillanatban egy „témát” a különböző irányokba mutató értelem-kezdemények közül.[1] Vélt és hirdetett önazonosságunk ezen áll vagy bukik. S épp e miatt az örökös, megfontolásra időt nem adó, válogatás miatt nem megrendíthetetlen a világkép, amelybe sokszor bezárjuk az agyunkat.

            „Elbeszéléseink vissza-visszatérnek a már elmondottakra, és ismét elölről kezdik: így próbálják körülvenni és befogni az elszökő történéseket. Amit tudatosan elhallgatunk, és amit öntudatlanul elhárítunk magunktól, az a már elmondottak és még elmondandók árnyékában húzódik meg.” (Tengelyi László)

2

Jézus mondata: Akarom, tisztulj meg!

 Máté 8.3.

            Érdekesebb ennél a kérdés, amely így hangzott a tizenkilencedik században: van-e a szövegkörnyezetnek kontúrokkal kijelölhető, felvázolható karaktere? Vagy csak állaga, textúrája van? Rárakódik-e a szavakra a használók személyisége, múltja?

            És ellent tudnak e állni a szavak ennek? Egyes esetekben lerázzák-e magukról a hordalékot? Vagy belenyugodnak a rajtuk kívül eső „röppálya” befolyásolhatatlanságába? Ha egyszer valami s valaki (még akár egyetlen szó is) beleszületik egy „családba”, közegbe, hogyan viselkedhetne másképp, mint a „mintázat”? (A cserepes virág is belehal olykor az átültetésbe. Mert a saját kontextusa, a maga földlabdája, adja a gyökerek biztonságát.)

            „Ennek a distinkciónak tudható be, hogy míg Rorty soha nem mulasztja el Derrida késői írásait magasztalni, korai írásaival szemben nagyrabecsülése visszafogottabb. Sőt, sokszor kemény kritikával illeti azokat.

             A dekonstrukcióval szimpatizáló más teoretikusokkal szemben (mint például Rodolphe Gasché, Christopher Norris vagy Jonathan Culler) Rorty lebecsülni látszik olyan korszakos Derrida-szövegek jelentőségét, mint a Grammatológia, a Struktúra, jel és játék, vagy A fehér mitológia, és azokat a hagyományos filozófiától távolabb eső szövegeit részesíti előnyben, mint a Glas (Lélekharang), a La Carte Postale (A képeslap) vagy a Circumfession (Vallomás).

            Rorty szerint ez utóbbi művekben Derrida igazi posztfilozófiai fordulatot hajt végre azáltal, hogy lemond a filozófiai érvelés hagyományos módozatairól, és létrehoz egy kvázi irodalmi írásmódot, amelynek fő ismérvei elsősorban az idioszinkratikus trópusok, a privát utalások, a viccek és fantáziák, nem pedig a nyelv és az írás természetét kutató aprólékos vizsgálódás. Más szóval: Rorty szerint Derrida filozófusi nimbusza elhomályosítja gondolkodásmódjának eredetiségét.”[2]

            Az idioszinkratikus azt jelenti, hogy a tradicionális válaszreakcióktól direkt eltérő, egyes esetekben idiótának látszó, meghökkentő és szokatlan feleleteket ad valaki normális kérdésekre. Derridára ez alapból áll.  „A fundacionalista gondolkodásmód kiszorítására törekszik azáltal, hogy annak problémáit nominalista (retorikai), nem pedig ábrázolás elvű (reprezentacionalista) alapon szemléli. Ennek szellemében Rorty Wittgensteinnel és Willard van Orman Quine-nal hozza Derridát közös platformra.”[3]

            A lényeg tehát, hogy minden valamirevaló gondolkodó olyan szavakat akar találni, amelyek túlmennek a metafizikán, ugyanakkor nemcsak pozitivista tudományosságot sugallnak, hanem a lehető legpontosabban körülírják a jelenséget, a tényt. Magyarán a tapasztalatot. Hogy miért nem elég a legtöbb igényes intellektuelnek maga a valóság átélése, és miért akar még ezen túl is reflexiókat szülni? Ez már hab a tortán.

            Retorikai innováció. Mondja Rorty. Nem azért gondolkodunk egy asztal felől, hogy még bonyolultabbá tegyük a rá építhető filozófiát, mint amilyen valójában lenne. Az asztalra rá lehet pakolni mindent, amit csak tudunk. Amit bevásárolt épp a tudat. És azután el kell pakolni bizonyos szekrényekbe, ha jön a vacsora.  A szövegkörnyezet is átalakulhat, attól függően, milyen célra akarjuk használni.  A citromillatú kukazsákot, példának okáért, nemcsak a szemetes vödörbe lehet beleszuszakolni, hanem az uzsonnát is el lehet csomagolni „benne”. És máris más a kontextus hangulata. A tárgyaknak is van környezettudatuk. (sic!) Istennek semmi nem halott. Mindenek élnek Neki. Írja Lukács evangélista.

            A posztmodern ipar termeli a költői képeket, jelentés-sűrű szimbólumokat . A dobozok, a csomagolás, a marketing vonzóvá teszi a hamisított anyagokat is. A festékjavítóban lévő golyó lötyögése-kattogása, ahogy rázzuk a tubust, egy gyülekezeti énekkar kísérőhangszere is lehet, ha nincs ott a köcsögduda vagy csörgődob. És halleluja. Van a transzcendenciának humora. És a természet „fölöttije” is nyelvet használ. Egy láthatatlan kontextus szerint.

           



[1] Tengelyi László mondata. (Élettörténet és sorsesemény, Atlantisz, 1998.) 77.

[2] Csató Péter: Pragmatizmus és megkerülés, avagy hogyan sajátította ki Richard Rorty a dekonstrukciót? Studia Litteraria, 2016. 3-4..77. o.

 

[3] Ugyanott,Csató Péter cikkéből.

  
  
 

Kántor Zsolt (1958) költő, író, szerkesztő, pedagógus

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.