Keresés a honlapon:

Kántor Zsolt: Propeller

 

 

 

Propeller 

Utóíz: a mondat

 

 

          Minden mondattal egy új világ kezdődik. Majd a gondolat csukódik, závárzat kattan. Szinte beleég a szembe a kép a virradatban: egy vékony nő hajol le, hogy bekösse a tornacipőjét.  Új nézőpont folyvást; jottányit se enged a bámész tekintet. Haja leér a járdára, bele a porba. A szoknyája felcsúszik. De így sincs befejezés. Jön a Zenit. A blende bekapja a pillanatot. Akit szeretsz, kapd be! Folytonos merengés, izzás. Majd egy sárga csekk. Film kezdődik így.

            Ahogy Salamon írja a Prédikátor könyvében (9. 13.): „Nem a gyorsaké a futás, és nem az erőseké a viadal, és nem a bölcseké a kenyér, és nem az okosoké a gazdagság, és nem a tudósoké a kedvesség; hanem idő szerint és történetből lesznek mindezek.”

             Jóleső bölcselet. Szenvedély és elfojtás határán egyensúlyoz a szándék és a tett. Szemlencse-szelence. Fák csontvázai között a halastó. Középen: Koitusz Sziget. Az eszményi hely. Mint Rilke kunyhója. A hölgy a szájához emeli a fagylalttal telt kanalat. Citrom és csoki. A hajnal folyik le a torkán. És este is lesz rögtön. Orkán.

            Liánok, fűzfák, tavirózsa. A szálloda partján egy novella-liget. Illatok, merengés. Tűzrakás, füst, egy korty whisky, versolvasás. „Egy Jelenés, egy Lény, egy Eszme.” Baudelaire hangja. Aztán újra Rilke: „A szép az iszonyú kezdete csak”. Fű, kibújt ámulat. Öböl, fehér kövek, csíkos kagylók. Nád íze. Golgotavirág-indák. Énekszó és arany. Lángba borult nők, értelemtördelés. Az ember: szöveg – talán semmi más! Csak a szavai léteznek igazán. Amivel bántani tud. A nevelés csupa kudarc. Mert tiltásokkal béleli ki az ünnepet. Látod, Uram, hova jutok el „előled”. Minden mondat kibúvó. Moha, kéreg és párna. Mennyi bross, mennyi szó-melltű. Döbbenetes, szívbe markoló kiismerhetetlenség. ( A fák egyszerre hajolnak le. Végre szél kezd fújni az országban.)

            A csend: belülről feltörő érzés. A parkban, a padokon napszítta arcok. A látszat parasztjai. Ők a legbujább homály. Értelemtörténés: olvasható hangok. Nem bírják tovább a tárgyak. Megszólalnak, mint szemek. Azzal is csókolnak, ha látnak. Ajtó van az fantázia mélyén, hárfa alakú szoba.

            Morózus, ódon kvalitás. Komód. Egy nőies őszibarack van a komódon, a beszéd van benne ízeire bontva. Hormon és mítosz. Levetkőztetjük. Lehúzzuk a blúzát és megkóstoljuk a gömbölyű rost-rengeteget. Csalánok között nem nő pipacs. A virág szirmai között elolvad egy méh.

            A melankólia eltörpül az angyal mellett. Az élet lép a helyébe. A színpadba belefolyik a nyelv. Pedig az összes néző alszik! Mit éreznek ők a nyílás nyilallásából? A kelyhek rejtélyeiből. a látványon egy lemeztű ugrál. A zápor csupa friss fű. Elvalvás-Vezúv! Mohó nyugágy szívja magába a pántos topánkán közlekedő testet.

            respektálja az elme a reflexiót: életünk derekán is egy hajóban vagyunk. A hó héj az időn. Fehér haj. Belemosdok a hóba, belemosódom, kiolvadok, kontúrjaimban viszont megmarad a kötőszövet.

            A szubjektivitás effektus. A mítoszba van elrejtve-beírva. Onnan távolodik, a rezignált bölcsesség élmény-anyagából, ami csupa transzcendencia, modalitás. A szeszély öszvérei az esszék. Terheket visznek lélektől-lélekig. Ó!

             Néma tű. Narratíva a hallgatás szövetében. Fekszik a tűtartóban. A mű. Lángoló smaragd. A medál megborzong. Cifra palackok között járkálsz, fölötted stukkó, szecessziós homály. A hely, amely csupa fájdalom. A sok szépség: hiábavalóság. Nem pusztán azért, mert funkcionálisan indifferensek, hanem mert hasznosíthatóságaik is értetlenül állnak önnön szerepük előtt. Az Úr belehelyezte az egész világot az ember elméjébe.

            Igazuk van azoknak, akik az ént grammatikai pozícióként definiálják. A beszélő úgy műveli meg a nyelvet, mint a földet, amiből vétetett.  Egy idő után az ember lelkévé, húsává válik a beszédmód. A természet és a nyelv egybenőtt entitás.

             Ami megismerhetetlen, az öntudatlan. S rítus medre: az írás. A rögzített gondolat nem jelent kimerevítést. Továbbadást, hálaadást jelent, oltárépítést a dolognak, ami megneveztetett. Iszom a költészetet, egy jóízű szájból. Megcsókolom minden reggel a nyelvet. Édes.

            A hit a legnagyobb figyelem. fegyelem és fű. Az időtlenség késik? Nem. A játékszabály téved. Miért jobb érzékelni, mint nem érezni? Miért törekszünk mégis arra, hogy ne érzékeljük, ami körülvesz, amikor pedig akarjuk élni az életet.

            A homokba dugjuk a fejünket, közben panaszkodunk, hogy elsötétült a kép. S mialatt mohón fogyasztunk, alszunk, élvezünk, elhitetjük egy kicsit magunkkal, hogy ez érzékelés, észlelés, pedig ez csak illúzió. Isten jelenléte az igazi tapasztalat. Meg kell aláznunk magunk, hogy méltóságot tudjunk felöltözni ahhoz a szentséghez képest, ami Ő. Az örökkévaló intuíció.

             Ízek sűrűje: méz. Átnövi a magányt, az ébrenlétbe költözik be, mint a nagy, buja fű, átnövi az üveget, a szemedet, a füledet, aztán belenő az agyadba, akár a hamisítatlan boldogság-hormon.

            Beköltözik a szívedbe egy szellem, ablációt végez. Kitágítja az ereket, ahol szűkület van. Összevarrja, ami szétnyílt. Megstoppolja a szöveteket, ahol elvékonyodtak. Regenerálja a billentyűket. Mind a fehéreket, mind a feketéket. Kitakarítja a kamrákat.

            Aztán megszelídül, befészkeli magát az életedbe, táladba, ágyadba, de nem bánt. Védelmez. Az eszmény robosztus. Az idill bűntudatot permetez szét. Belebonyolódva a rejtőzködésbe, kételyek lombozódnak körém, már alszom, mégis zajlanak agyamban az ellentétes gondolatok. Egy kavicsos parton ülök az alkonyatban, kezemben krisztustövis, ahogy letörök egy gallyat, a szívem gyorsabban ver, mintha én lennék az a törékeny, gyenge anyag.

            Úgy zúg az éjszaka, mint a robotok.  Az írás fölcsendül, mint egy zene. A tudás spirituális (anyagtalan, testetlen), a kreativitás spirális. Csak bizonyos membránokkal felszerelt lelkek érzékelhetik. A látószög a szövegek által kizárt jelentéssűrűség. Ha a készenlét pengeéles, a helyzet átmetszhető. Megérteni is úgy kell tanulni, mint kötélre mászni.

            Az istenfélelem az más. Imádat és dicsőítés van a rettegés helyén a skála első fokán. Egyre feljebb emel a terv, a magasröptű félelmek alá, azoknak szárnyuk van, alájuk lehet bújni, megmelegedni. Rítus és rés. Apertúra.  Kis prófécia. Az elalvás csöndes észlelése után valami utóíz marad: a mondat.

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2018-05-03 16:00:12

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.