Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Pál Marianna: Arany János, A bajusz meg én – kiskoromban

 

 

 

Arany János, A bajusz meg én kiskoromban

 

Kezdetben voltak a mesék, meg Arany János A bajuszával. Volt egy falu, nem tudom hol… Számomra így kezdődött az irodalom:

„Volt egy falu nem tudom, hol,
Abba’ lakott
mondjam-é, ki?
Se bajusza,
Se szakálla,
Egy szőrszála
Sem volt néki;
Annálfogva helységében
Nem is hítták egyéb néven:
Kopasz-szájú Szűcs György bátya;
E volt az ő titulája.

Anyukám olvasta fel nekem ezt az elbeszélő költeményt. Édesanyámmal és nagyszüleimmel falun éltem, mint Szűcs György, és kóstolgattam a szavakat, amelyeket róla kanyarított Arany János. Ízlelgettem a szépirodalmat. Nem egyszer, sokszor olvasta fel anyukám. Szinte már könyv nélkül is ment. Ültünk ketten a szobában, és ő olvasott, fennhangon, szépen hangsúlyozva, öröm volt hallgatni. Jól ki tudta emelni Arany János humorérzékét. Nagyokat nevettünk Kopasz-szájú Szűcs György bátyán, akinek csak az az egy hiányzott a boldogságához, hogy nem nőtt bajusza. Ezért nem lehetett belőle tekintélyes ember, sehol nem vették komolyan, mert bajusz nélkül a magyar ember nem is ember. Nagy igazság volt ez, komoly tudás egy magamfajta, még iskolás kort sem ért kislánynak a látszatokra épülő világról. Arany, akinek szintén kackiás bajusza volt, önfeledten ironizál a bajuszhiány társadalmi és lelki következményein. Még egy állandó jelzőt (Kopasz-szájú) is fabrikált Szűcs Györgynek, amint egy eposzi hőshöz illik, persze ezekkel a fogalmakkal, az epitheton ornans szerepével akkor még nem lehettem tisztában. Az epikai hagyomány követésének megvolt a belső indoka is, Arany János szerint, tudniillik Szűcs György falujában könnyen ragasztottak nevet az emberre, nyilván gúnyból:

„No mert (közbe legyen mondva)
Azt az egyet meg kell adni,
Hogy a Szűcs György falujában
Könnyű volt eligazodni:
Mivel ottan minden ember
Névhez jutott olcsó szerrel
Azon felűl, mit az apja
Adott neki, meg a papja.
Nem tudom, ha más vidéken
Megvan-é e szép szokás,
Nem tudom; de nagy kár lenne,
Ha divatból úgy kimenne,
Mint például
hogy többet ne
Mondjak... a káromkodás!”

Nem, szerencsére egyik sem ment ki a divatból, a mai napig is virul a magyar nyelv mindkét remek nyelvi leleménye. Ragadványnevekkel és gúnynevekkel, régiekkel és újabb keletűekkel én is találkozhattam a faluban. Káromkodást is hallhattam eleget, hogy tudniillik az ízes, palóc vidéki nyelven hogy cifrázzák.

Nevettük, hogy szegény Szűcs György bátya mit el nem követett, hogy bajuszt növesszen:

„Kente, fente ő azt írral,
Kígyóhájjal, medvezsírral,
Ebkaporral, kutyatéjjel;”

És a csalódást, hogy csak álmában nőtt ki a bajusza, hiába tapogatta, csak a puszta helyét találta reggel. Különben mindene megvolt szegénynek:

„Ládájába’ pénz, egy bögre,
Azonkívül juha, ökre
És
szamara volt neki.
Sőt az is szent, hogy már régen
Ott ülne a bírószéken,
Hasa, hája, kéknadrága…
Minden kész e méltóságra…”

Márpedig ezek kellenek ahhoz, hogy valakivé legyél Arany János Magyarországán. Változott valamit azóta a világ, gondolkodhatott el az a valamikori kislány. És mindjárt feltehetjük magunknak is ezt a kérdést.

„De mit ér, ha nincs bajusz!
Ily anyám-asszonyos képpel
Sosem választá a nép el;
Szavazott rá tíz, vagy húsz.”

Vajon manapság, ha választani megy a nép, megnézi a fizimiskát? De meg ám! Nem véletlen, hogy még ma is úgy van, a jobb kinézetű emberre szavaznak inkább szerte a világon. Ámbár, hogy mást ne mondjunk, a bajusz viseletének mai napig időtálló, jelentéshordozó szerepét talán Arany János sem láthatta előre, és hogy miféle jelentések rétegződnekmajdan, azt vélhetően legmerészebb álmában sem gondolta volna. Látlelete mindenesetre időtállónak bizonyult a politizálás lelki gyökereiről. Politikatudományból is ki lettem hát képezve.

De másra is megtanított Arany. Megtudhattam azt is, ki miben van szűkében, az teszi boldogtalanná, még ha minden másban dúskál is. Sok évvel később, amikor már tudományról is olvastam, akkor láttam viszont ezt a gondolatot az egyik legnagyobb pszichoanalitikusnál, Carl Gustav Jungnál, aki azt írta, senkit nem lehet olyasvalamivel boldoggá tenni, amiben bővében van, csakis olyannal, amiben hiányt szenved.

Irigységről is leckét adott Arany kiskoromban, mutatva, hogy gyűlöl mindenkit Szűcs György, akinek megvan az, ami neki nincs, humorral, bájjal, iróniával keverve, mi több, szarkazmussal vegyítve:

„S már a bajszot úgy gyülölte,
Hogy legott a méreg ölte,
Látva, hogy nő más embernek,
Vagy korommal fest a gyermek;
Sőt csupán ezér’ a macskát
Sem tűrhette udvarában,

S bajuszt kapván áldott nője,
Elkergette, vén korában.”

A történet pedig elbeszéli, hogyan csapták be az oláh cigányok szerencsétlen Szűcs Györgyöt, kihasználva gyengéjét, hogy bármit megadna már a bajuszért. Miután kipuhatolta, kinek mi a gyengéje a faluban, úgy döntött a cigányvajda, kissé megberetválja – így fejezi ki magát a vajda gondolatban a megkopasztja helyett, nagyon helyesen. Láthatjuk, milyen védtelen is az az ember, aki önmagát nem tudja elfogadni úgy, ahogy van, aki mások véleményétől függ.

„»Ejnye gazduram, a kőbe!
Mi dolog az, hogy kigyelmed
Bajuszát levágja tőbe?
Magyar ember-é kigyelmed?«
Milyen szemmel nézett rája
Szűcs György gazda, képzelhetni:
A vasvillát sem lehetne
Mérgesebben odavetni;”

Lám, micsoda pszichológiai érzékkel lép fel a vajda, elevenére tapint a bajusztalannak, és orránál fogva vezeti, igazi manipulátor, mondanánk mai szóval. És milyen találó, a népi élet köréből vett hasonlattal, az odavetett vasvillával fejezi ki Szűcs György haragos nézését.

A hiszékeny ember egy szóra rááll az alkura, és mindent megad és mindent megígér azért az egyért. Nevetségessé válik igyekezetében, ahogy gyanútlanul aláveti magát az oláh cigányok szélhámos praktikájának, csakhogy megkapja, ami nem adatott meg neki.

„Szűcs György jó remény fejébe,
Nyakig ül a szennyes lébe…”

Örökre bevésődött emlékezetembe a hiszékeny ember nevetségessége a jellem- és helyzetkomikumon keresztül, amint ponyvával letakarva ül a „szennyes lében”, a cigányok táncolnak körülötte, hogy kuruzslásuk eredményes legyen, még ráolvasó versikét is kántálnak hozzá, és akkor sem fog gyanút, amikor rászögezik a ponyvát, és közben mindenét felzabálják, majd kifosztják, úgy távoznak. Szűcs György pedig ott marad egyedül, felsülve. Mondhatnánk, hogy lógó bajusszal, már ha nőtt volna neki.

Olvasás közben az elbeszélő költemény zenéje bekúszhatott a fülembe, a felező nyolcas ritmusa és a páros rímek egyszerű harmóniája (amit azért változatossá tesznek az ölelkező, kereszt és csonka rímek) rendet sugárzott a körülöttem lévő és a szövegbeli Szűcs György rendetlen világában egyaránt. Humora pedig segített fölülemelkedni mindazon, ami volt. Most értem csak meg, miért is lehetett olyan kedves nekem ez az olvasmány, hiszen én is egy olyan voltam a többi gyerek közt, akinek valamije nincs, ami megvan mindenki másnak, az összes gyereknek a faluban, mert csak nekem nem volt apukám, vagyis volt, de messze, és senki se látta sosem. És ezzel én úgy voltam, mint Szűcs György a bajusztalanságával. De én ezen a költeményen keresztül megszerettem az olvasást, egyre több és több könyv sorakozott nálunk a polcokon, így haladtam könyvről könyvre a felnőttkor felé, sőt kapott egyre nagyobb szerepet nálam az irodalom, hogy végül ez legyen a belépőjegy a felnőtt életembe.

 

  
  
 

Pál Marianna (Eger, 1964)

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.