Videó

Hétvári Andrea: Esti vetítés




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Kántor Zsolt: Intakt poétika (Mészöly Miklós emlékére)

 

Intakt poétika

 

Mészöly Miklós emlékére

 

(2016. január 19-én lenne 95 éves)



Mivel a költői önreflexivitás és az asszociációk lánca soha nem ön-azonosként mutatja a nyelvet, sőt maguk a szövegen végrehajtott műveletek is igényelnek bizonyos retorikai szépítgetést, a regények szövete mindig az olvasó tudatában áll össze egésszé. S hogy van e két egyforma olvasat, az vélhetőleg örökre titok marad.

Mészöly Miklós pályájának legtermékenyebb fázisaiban még nem rendelkezett a magyar kritikai közélet pre-teoretikus látásokkal, de nem is akadályozták a megértést poszt-hermeneutikai előfeltevések. S itt talán valóban indokoltnak tűnik a kifejezés, hogy: unikális jelenségként formálódó-alakuló Mészöly-életmű előtt akkoriban értetlenül állt a nagyérdemű közönség. Mi most a helyzet?

„Idő lopakodik bennünk, mi meg zavartan gyanakszunk, vajon nem az emlékeink között lappang-e a jövő, s nem a jövő derít-e fényt az emlékeinkre.” (A pille magánya)

Rögtön Boris Vian és Wirginia Woolf jut az eszembe. Azután Camus. A Tajtékos napok és a Hullámok. És a közöny. Sem a ráció, sem az istenhit nem tudta ezeket az embereket „elrabolni” a szabadság hajójáról. Többet jelentett nekik a magány és az írás. De Pilinszky Jánost és Nemes Nagy Ágnes létszemléletéből is van Mészöly világképében. A munkakedvnek, az életörömnek és a tárgyilagosságnak egyfajta keserédes, bölcseleti rezignációja érhető tetten a sorok között.

„A késő realista visszatükrözés-elvű irodalom-felfogás védelmezői viszonylag kevés esztétikai érvet meríthettek Mészöly írásaiból, mivel ezek masszívan ellenálltak a megfeleltetésre épülő, valóság analóg értelmezési kísérleteknek.”[1] A nyugatos, az esztétikum sajátosságait a centrumba helyező tradíció értelmezőinek nem kis problémát okozott, hogy az író egy, még soha nem tapasztalt, nyelvi dekonstruktivitással kötődött a beidegződött beszédaktusokhoz. Nem a szokott panelek tovább írásával lépett be a kontextusba, hanem azokra egy jól megkomponált stílus csavarral reflektált. Mondhatni: opponált. Mészöly epikus világképéből hiányoztak a művekben való otthon-lét attribútumai, nem őrizte meg, illetve erősen relativizálta a művészi beszéd kitüntetett jellegét.

De az író kísérletező hajlama, permanensen rizikófaktorokat beépítő beállítódása és intuíción alapuló, önmegújító törekvése is ellenszegült annak, hogy egyszerű tovább-írója legyen az akkor még egyedüli művészeti örökségnek. Béládi Miklós fogalmazta ezt meg, aki a hatvanas-hetvenes években az író legjobb hazai értelmezője volt: „A sötét jelek című, 1957-ben megjelent kötetétől kezdve mindig mást csinált, mint amit előre kiszámítani, vagy várni lehetett tőle. Egy író, aki nem tartja meg saját stratégiáját sem, hanem örökké a pályamódosításon töri a fejét, s nem vonul megtalált új eszközeivel védett öbölbe, hogy bevált patronokkal egyre-másra gyártsa a könyveket, ehelyett folyton meglepetésekkel áll elő – idegesítő jelenség, nem fér bele az író pályák szentesített sablonjába.” [2]

Tehát hiába számítottak ki egy szokásos röppályát a Mészöly-féle oeuvre - aszteroida szakértői, provizórikusan az előrejelzések csődöt mondtak, mert más irányba „tévedt” a fekete bárány. Olyan mezőre ment, ahol még nem járt földi halandó, olyan területeket hódított meg, ahonnan még nem jött vissza olvasó.

Mészöly már pályája elején érzékelte az európai hatástörténet prózapoétikai útjainak újonnan megnyíló perspektíváit. Értette és hasznosította a beszédfolyamatok új formáit. Tudta, hogy nem az intuíciók igazolják a regény olvashatóságát, sikerét, hanem a szövegek magyarázzák és igazolják az intuíciókat. S a módszertani mátrixokat szintén a „szöveg öröme”, a megírás minősége emelheti kánoni rangra.

Édesapjáról írta Mészöly: „Életműve volt a zsilip, melynek rosszhiszemű működtetésével megvádolták. S hiába mentették fel, nem állt többé talpra. A védekezést elhárította, a halált viszont nem. Ajtót-ablakot nyitva hagyott. öt évbe telt, mire a vendég megérkezett.” (Anyasirató)

A másik példa: „ A dolog technológiája nyilván azt akarja biztosítani,hogy a bársony bársony legyen s olyannak mutassa magát, mintha szó sem lehetne másról. De az ilyen titkolózás rég nem időszerű ebben a szobában. Úgy volna helyes, ha ez a megfigyelés szakmailag is fel tudna lelkesíteni bennünket. Még azt is megtehetjük a hamisítás veszélye nélkül, hogy olyan beállításokkal adunk térbeliséget a szobának, ami nem kendőzi el: celláról van szó. (Ami franciául szellemesen sejtet is jelent.) Sejt, rácsokkal. Cella, rácsba beledolgozva. Rácsozat, ami az átmeneti takarásokon áttör.” (Film) (Ez a szöveg abból a részből való, amit a Kortárs Szoba címen közölt 1975-ben.)

Már a Megbocsátás című regény bizonyította, hogy általában a próza teljes egészében a nyelv metonimikus pólusához kötődik. ( Míg a költészet mindig a nyelv metaforikus oldalát erősíti.) Kafka, Brecht és Borges. Olyan alkotók voltak ők is, akik a metaforát és a metonímiát ötvözve alkalmazták. Mészöly úgy írt regényt, mintha több verset illesztene szervesen egymásba.

Vitathatatlan azonban, hogy a de-strukturált szövegek esetében a kontextus maga válik metaforává. A metafora nem más, írta I. A. Richards, mint a kontextusok közötti tranzakció. Gondolatok közötti kölcsönzés.[3]

Ezt a csere, jelentéssűrűség és a variaív-áttételes gondolkodásmód egymásba gyúrása-integrálása jellemzi Mészöly szöveg-kompozícióit.

L. Varga Péter nagyon ihletetten közelítette meg a Mészöly-olvasás anomáliáit: „Az ontologizáló prózamodell fogalma – olvashatjuk – poétikai tartalommal is bír: Arra a prózapoétikai térre irányítja a figyelmet, amelyben a létértelmezés nem szavakban, mondatokban kifejezve jut szóhoz, hanem prózatechnikai eljárásokon keresztül, magában a szöveg működésében formálódik meg.” Értsd: nem a közlemény „tartalma”, hanem a közlés módja válik a „létre való hangoltság és a róla való gondolkodás” mércéjévé.” [4]

Az elhallgatás-alakzatok poétikáját több interpretáció is egyetlen, átfogó koncepcióba próbálja illeszteni. A klasszikus modernség/kései modernség/posztmodernség állapotainak modelljeibe, némileg nagyvonalúan utalva a küszöbhelyzetek és folyamatok történeti összefüggéseire.

De ennél több a tét. „A történetmondás és a diszkurzív nyelvhasználat keveredése, mint poétikai hatáselem a klasszikus modernség/kései modernség játékterében releváns, a Saulus és a Megbocsátás pedig alá is támasztják ezt, ám így, ismét csak az utólagosság horizontjából az olvasónak az a furcsa érzése támadhat, hogy „ennél alaposabban, meggyőzőbben, kimunkáltabban kellene fölmutatni az elhallgatás alakzatainak jelentőségét.”[5]

Mészöly még ma is csak egy szédületes gondolati kihívás. Nincs megfejtve. De egy bizonyos. A magyar regény prózapoétikai fordulata 1986-ban nem mehetett volna végbe Az atléta halála, a Saulus, a Film, az Érintések-esszék és a Megbocsátás nélkül. Történeti tudatunk prózai koncepciója Mészölynél kezdett kialakulni úgy, ahogy azt Péterfy Gergely folytatni tudta. Vagy utalhatunk Grecsó Krisztián Isten hozott című könyvére, Dragomán György, Háy János és Szvoren Edina munkáira. Inkább ők a Mészöly-hagyomány folytatói. Mert „követhetetlen” és nem euklideszi pályák. Esterházy és Nádas inkább az Ottlik és az Újhold iskola. Krasznahorkai László és Bodor Ádám pedig megint egy-egy új, külön (spirituális-szürreális) vérvonal.

Az én legkedvesebb Mészöly-olvasásom a Wimbledoni jácint és a Családáradás. Meg a korai mesék: A pipiske és a fűszál. Mészöly Miklós nyelv-, és világteremtése Tarkovszkij, Fassbinder és Bunuel filmjeire emlékeztet.

Ez a pillanat az a magyar prózában, amikor érdemes számot vetni értékeink sokféleségének „újraolvasásával”. Mert az átrendeződő regénytérkép (Thomka Beáta kifejezése) elkészítése továbblépést eredményezhet. Hová? A tényvilágban rejlő parabolikus fikciók újfajta újrafelfedezéséhez. Utána lennénk az utániság összes lehetséges beszédmódjának? Aligha. Van tovább.

Csak gondoljunk az alábbi Mészöly mondatra: „El kell érnünk, hogy olvasóközönségként lássuk is, amit olvasunk. S miután nézőközönséggé lettünk, úgy hallgassunk, mintha mi beszélnénk.” (Film)

 


[1] Mészáros Sándor: Egy hiánypótló monográfia (Thomka Beáta: Mészöly Miklós című kötetéről) Kalligram, 1996. január

 

[2] Az epika megtisztítása és felvezetése, In: Béládi Miklós: Válaszutak, Bp., Szépirodalmi, 1983. 311. o.

 

[3] Thomka Beáta: Metaforikus folyamatok a regényben. Híd folyóirat. Internet.

 

[4] L. Varga Péter: A Mészöly-kánon rendje, új határvonalak nélkül, Litera, 2007. január 22. (Két Mészöly-monográfiáról – Görözdi Judit: Hangyasírás, csillagmorajlás, Kalligram, 2006; N. Tóth Anikó: Szövegvándor, Kalligram, 2006.)

 

[5] L. Varga Péter. Uo.

  
  
 

Kántor Zsolt (1958) költő, író, szerkesztő, pedagógus

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.