Keresés a honlapon:

Fűkő Béla: Fekete-e a fekete és fehér-e a fehér? – Szinkron jelenségek az alkotási folyamatban

 

 

 

 

Fekete-e a fekete és fehér-e a fehér?

 

Szinkron jelenségek az alkotási folyamatban

 

Forrás: Fűkő Béla / holdkatlan.huForrás: Fűkő Béla / holdkatlan.hu

 

 

Korlátaink ismeretében lenne korlátlanságunk?

 

Korlátaim megismerése bizarr vállalkozásnak tűnhet mindazoknak, akiknek megalkotott földi szerepük már maszkostul az arcukra égett, és bizony kétkedve figyelhetik a hozzám hasonlókat, akiknek néha elkell hagyniuk a szerepeiket. Pontosabban nem kell. Nem kényszer. De nem árt alkotó szellemi tevékenységemnek, ha néha hátrébb állva, mintegy más aspektusból tekintek energia struktúrákba burkolt szobraimnak képzetére. Elhagyom könnyedén hozzám nőtt bőr kanapémat és, Gerilla gorillává avanzsálom magam. Sőt tanulási kéjtől vezérelve, csak azért is kicsit megbolygatva tudatunk tárló edénykéjét, szobraim asztráltestét, mintegy feltárom magamat saját boncasztalomon. Mondhatni bele rondítok saját levesembe. Lábujjhegyen, szerénységbe burkolózva, csupán azért, hogy kiugrasszam azt a bizonyos nyulat a bokorból. Magam leszek magamnak inkvizítora. Betartok itt-ott finoman és persze tudományosan alátámasztva. Miért is teszem? Talán csak úgy fricskaképpen az információ birtoklásában oly gazdagnak tűnő társadalmam kollektív egójának nyomása végett, ami gerilla hadjáratokban érzi jól magát. „Gerillamarketingben hemperegve” szabadul bolháitól, és „gerilla művészeten”keresztül döngeti a szőrtelenített mellkasát. Arról már nem is szólva, hogy „gerilla építészetén ” keresztül próbálja feledtetni, hogy feldúlta oltalmat adó fáinak családi fészkét. Én is úgy döntöttem, hogy gerilláskodom kicsit és közhelyesen fogalmazva fogást keresek magamon, pontosabban szólva gondolatmalmaimat ahol tudom, megfékezem. Azt gondolom, nehéz gerillaharc elébe nézek. A sakktáblámat forgatom, és mindeközben nem tudom fekete-e a fekete és fehér-e a fehér.

 

Gondolataink határtalan falai

 

Mielőtt határtalan gondolataim kifejteném, fontos megállapítanom, hogy nem tudtam még úgy matériához közel kerülni, természetesen alkotási szándékkal, hogy ne érintett volna meg valami nagyon nehezen leírható hívószó. Nevezhetjük egyszerűen csak vonzalomnak. Amennyiben az anyagba dermedtséget tudomásul venném, pontosabban a mechanikus elméletekkel, materialista szellemiséggel egyetértenék, akkor egyetlen szobromért sem adtam volna egy cseppnyi verejtéket sem. Mit mondanék az első találkozáskor egy kőtömbnek, ami kibontásra vár, ha korom szellemiségi mételyét elfogadnám? Gyakorlatiasan megállapítanám, hogy egészséges - ez a kijelentésem már önmagában is gyanús -, repedésektől, zárványoktól mentes, a gondolataimnak pont ott szab határt, ahol nekem is megfelel, és ráadásul kellőképpen homogén, a színe pedig erősíteni fogja formai karakterét. Amennyiben a kövek háziorvosa lennék talán külsőleg valami hasonló diagnózist kellene felállítanom. Persze ha megfelel a terveimnek a páciens. De azt gondolom egy tudományos alaposságáról híres jó emberismerőnek mindezek csupán felszínes információk. A lényeg nem a látható, a külsőleg rendezetnek tűnő entitáson van. Direkt faragásban acélosodott elmém, ilyenkor vadul tiltakozik, hiszen tapasztalatból tudja, hogy a szívem sugallataira nyitott artériáim hamarabb felismerik a leginkább megfelelő anyagot, mint az elmém. A látszat azonban majdhogynem minden esetben meglepetéseket rejt magában. Hajszálerek kúsztalan útjain már tudom, melyik ösvényre kell lépnem. Ha azt mondom, hogy sok esetben maga az anyag talál rám, gerilla hadjáratok támadásainak teszem ki magam. De hát ez a célom. Igen is minden egyes szobrom készültekor tudok példának hozni olyan eseményt, ami nem írható csupán a véletlen számlájára. Zarathusztra című üreges szobrom létrejötte nem csupán egy terv kivitelezésének köszönhető. A sztyeppei kőbálványok, régészeti kutatása révén feltárt emlékek, kőanyák, illetve kunbabák, egykori áldozóhelyek, koronás kőemberek, a férfierőt megtestesítő fallikus szobrok körüli mítoszok és anekdoták foglalkoztattak és nem utolsó sorban a vallási kontextusban megmutatkozó mindent átfogó animizmusnak a szellemisége. Zarathusztra című üreges kőszobrom a leírtakon túl egy számtalanszor játszott kreativitást fejlesztő, Tüsi nevezetű építőjátéknak is köszönhető, ami egyébként három éves kortól ajánlott.

Forrás: Fűkő Béla / holdkatlan.hu

 

Vannak valóságtól elrugaszkodott hétköznapi események, amiket egybeeséseknek nevezünk. Suzanne Padfield vizsgálódásaira gondolok, akinek a szinkronicitásról vallott nézetei Jungéval megegyeztek, igaz Jungnál mindig és mindenkor feltűnik az archetípusok személyiségekben való beágyazódása. Padfieldnek ráadásul bizonyítottan tehetsége van a pszichokinézishez, azaz akaratával képes mozgatni tárgyakat. Sőt, a következőket mondja az események kimenetelével kapcsolatosan:”Van valamilyen belső érzékünk, amellyel számba vehetjük a rendelkezésünkre álló lehetőségeket, valahogy úgy, ahogy végiggondoljuk, mit tettünk és mi mindent tehettünk volna előző nap. Hangsúlyoznom kell azonban, hogy gyakorlás alatt a folyamatok részének érzem magam, és nem rajtuk kívül állónak.”¹ A szinkron jelenségek tekintetében akkor én igencsak fantasztikus eseménynek voltam egykor részese. A jövőbeli lehetősége egy szobrom létrejöttének valójában azon az összhangon múlt, hogy „…a lehetőség – alakzat és az agyban lejátszódó atomi és molekuláris folyamatok nyomán keletkező gondolati – alakzat”² egy igencsak elmélyült és érzelmi energiáktól átjárt apa és fia közötti kreatív burokban találkozhatott. Három éves kisfiam műanyag tüskékkel borított színes alapformáinak egymásba illesztéséből született valami, ami elég energiát adott, hogy a gondolat az anyagi világ része lehessen. A közös, meghitt konstruktív megoldások egyikéből kelt életre, természetesen kellő érzelmi energiák közepette. A Tüsi nevezetű játék igencsak leegyszerűsített geometriai formái pedig közel sem voltak ketté metszve, illetve kiüregelve. Szigeti tanyám - Pécs városa által kőtemetőnek nevezett – telepén, ahol a munkálatokhoz a megfelelő követ kerestem, szó szerint magába rántott a matéria, ugyanis orra bukva, mintegy beleszédülve egy munkálatnyi élettartalmú lelki kapcsolatba, felestem egy a föld színéből kiálló homokkődúcban, ami mondanom se kell nagyon felkeltette az érdeklődésemet. Hasonlót már ott korábban is láttam, de a kiásásakor döbbentem meg a mívesen kialakított csatornaköveken. Valójában régészeti leletnek is minősülhetnek, hiszen a cserkúti kőfaragók munkásságát dicséri. Sőt, a mai napig is találhatók régi épületek tornáca mellett hasonló, igencsak célszerű vízelvezetők. De ha már a szaktudás jelentőségére felfigyeltünk, akkor érdemes a küszöbköveknek, kerékvetőknek vagy kapuzatok kialakításának is némi figyelmet szentelni. A helybéli bánya köveiből emelt, Keresztelő Szent Jánosnak felajánlott, Árpád-kori román stílusú templom kőmunkálatairól már nem is beszélve.

Gondolataim határtalan falai hasonlóképpen megmutatkoztak, amikor a Szalvátor Nővérek szegedi missziójának imaházába készült oltárom kövének kiválasztásán fáradoztam.

Forrás: Fűkő Béla / holdkatlan.hu

 

A fáradozás jelen esetben közel sem szobrászi túlzás. Sok esetben nincs lehetősége az alkotónak arra, hogy a már említett jó emberismerő háziorvos módjára kiválaszthat egy a számára igencsak egészségesnek mondható követ. Az entitások nem teremnek csak úgy látatlanban. Az alkotó és a matéria az én esetemben valahogy mindig úgy találkozott, hogy csak megtörtént mindaz, aminek meg kellett történnie. A már említett lehetőségek – alakzat és molekuláris szinten – ismételten összhangba kerültek a gondolati alakzattal. Az elhivatottság pedig segített abban, hogy kellő energia álljon rendelkezésre a megvalósuláshoz. Egyszóval Zarathusztra című szobromhoz hasonlóan a kő szintúgy a földből mosolygott rám. A hívó szóról nehéz beszélnie annak a magányába elrévülő szobrásznak, aki nem mentes megérzéseinek csalárdságaitól, de megértő, mert tudja, hogy a természet belső valósága és a tudat vagy a szellemvilág mezsgyéjén kifeszített kötélen veszélyes bármiféle tánc. Jak család című szoborkompozícióm bazalt orgonáit szó szerint egy kőkupac belsejéből mentettem ki, amit zúzásra ítélt szemétté minősítettek.

Forrás: Fűkő Béla / holdkatlan.hu

 

Bazaltsípjaim ennek ellenére újra egy családdá szerveződtek. A darabjaira rombolt hegy, felismerve metafizikai küldetését, az emberi közösség legkisebb egységének szimbólumává vált a kezem alatt. Pinuccio Sciola mester, zenélő köveivel és „kőmag vetési akciójával”³ egyetemben abban a meggyőződésben munkálkodott életének meghatározó szakaszában, hogy „…a zenélő kövei új jelentéstartalmakat nyitnak meg az ember és az anyag kapcsolatában”⁴ Szerintem teljesen igaza volt, és tudta az inkák őstudásához hasonlatosan, hogy a kő a Föld gerince, és a világmindenség mindent átölelő memóriájának őrzője. Az új jelentéstartalmak befogadása pedig csupán korunk intuitív nyitottságától és spirituális fejlettségének szintjétől függ.

Teilhard de Chardin az omega pont elméletével kapcsolatosan megállapította, hogy „Az emberi személyiség misztikus oldala titkon, szüntelenül e cél felé von bennünket. Ha alaposan szemügyre vesszük a világ jelenlegi állapotát, akkor észre fogjuk venni az erre utaló jeleket. Mivel az omega pont szempontjából nincsen lényegbevágó különbség a mentális és a fizikai folyamatok között, könnyen beláthatjuk, hogy az eszményi módón szervezi és hangolja össze a világban zajló történéseket”⁵ Az omega pont elmossa valójában a mentális és a fizikai folyamatok közötti történéseket. Az említett „zenélő kövek”⁶ az űr hangjait szólaltatják meg, emlékeztetve minket kozmikus hovatartozásukra. Bazaltsípjaim, ha nem is a szó hétköznapi értelmében, de engem is magukhoz szólítottak. A kő, ami a kupac mélyén rejlett tudott valamit, akárcsak egy élő szervezet? Volt benne valamiféle Bergson-i „ÉLETLENDÜLET”⁷ , amely megszabta bazaltságuknak a kreatív fejlődési irány lehetőségét. Mint a nyílvesző, mit az égboltra kilőnek, tört elő a kupacból a bazalt nyílvesző. Valószínű, hogy a darus alábecsülte súlyukat és felelőtlenül rántott egyet. A több tonnás gép megemelkedett és pattanásig feszültek a drótkötelek. Hogy ezután mi következett az jelen esszém keretében valójában nem lényeges. Van, hogy a cél nem ismer határokat. Személyi sérülés végül is nem történt, de a tapasztalatnak mindig van valamilyen tanító szándéka. Talán az, hogy a mentális és a fizikai folyamatok közötti időtlenségben a cél felé mintegy összesűrűsödnek a történések és valóban elmosódnak a határok. Azt gondolom szinkronicitás ide vagy oda, Teilhard de Chardin Weöres Sándorral örömmel fogott volna kezet, ha ismerhette volna költőnk célról írt versét.

 

„Mit bánom én, hogy érdemes,

vagy céltalan a dolgom?

patak vagyok: kérdjem-e, hogy

habomat hova hordom?

 

Harcolok: nem tudom, kiért

és nem tudom ki ellen.

Nem kell ismernem célomat,

mert célom ismer engem.”

 

A kő tudta célját, és szoborrá lett. Bazalttömbjeim, az említett kiásott homokkövekkel és mészkövekkel egyetemben, tudtak valamit Bohm elgondolásából, miszerint:- „ahogy az implicit rend kibomlik rejtettségéből, és megteremti az explicit rend mindennapi világát egyúttal biztosítja új „kreatív”formák szüntelen keletkezését.”⁸

Azt gondolom, hogy az alkotó tevékenységet folytató elme, ha nem is hallott soha a holizmus fogalmáról, akaratlanul is annak a szellemében tevékenykedik. Holt kozmosz állóvizében a statikus hideg rendszerek összefüggése, fejlődés ellenes. Az okság mindenhatóságának mítoszát a holizmus mindent átfogó teljessége fokozatosan átírja. Joseph Campbell mitológiakutató kortársaihoz hasonlóan érzi, hogy a civilizációnk olyan változásokon megy keresztül, ami az eddigiekben élő mitológiákat mintegy finoman átírja. Új mitológia kialakulásánál lehetséges irányainak latolgatásakor hangsúlyozza, hogy a holt élettelen kozmosz eszméjét fel kell, hogy váltsa az élő univerzum mindenhatósága, „az új mitológia, amely az egész emberiség közös java kell legyen, nem alapulhat a régi Közel-Kelet bűnbeesés tanításán, amely megfosztotta a természetet szent mivoltától”.⁹„ Megállapítását már csak azért is fontosnak tartom, mert mikor a matériát mintegy szemlélődéseim kedvére csak amolyan találomra a természet ölelte faragási területemre mintegy kibontásra váró meditációs tárgyként felállítom, vagy fűben elfektetem, nem teszek mást, mint önkéntelenül átadom magam emlékezetemnek. Campbell szintén emlékszik és nem homályosítja el elveit mikor a felbomlóban lévőben megsejti az új születésének csiráit. Ahogyan Allan Combs és Mark Holland szinkronicitásról szóló könyvükben említik, mintegy ismét szenté avatja az egész univerzumot:”ha villámlik, ha a lemenő Nap fénye tűzvörösre festi az ég alját, vagy ha egy éber szarvast pillantunk meg a távolban, és így kiáltunk fel: Ó!, akkor a természet isteni lényegét méltatjuk újra”.¹⁰ Meggyőződésem, hogy a szobrász akarva akaratlan a rész-egész összefüggéseinek újabb és újabb felmutatásával folyton folyvást fetisizál, sőt mi több újfent mitológizál. Az alkotó elme szellemi evolúciója az emberiség javát szolgálja. Az új mitológia a már meglévő tudáshalmazra épül, analóg módon olyan folyamatként is felfogható, mint mondjuk a tanult cselekvés, ami kollektív tudássá emelkedik egy idő után. A szobrok létrejöttét, környezetében betöltött helyét azért nem lehet félvállról venni, mert kvantumugrás szerűen maguk mögött tudnak már számtalan életet és léttapasztalatot. Igen, még egyszer meg kell ismételnem, nehogy elírásnak tűnjön. Lét tapasztalatot. Ugyanis én a szobrokat az élő világegyetem megnyilatkozásának tartom.

Teilhard de Chardin volt az, aki a tudományos közéletben az anyag és a tudat összeházasításából kiindulva a transzcendens világképet természetszerűen úgy tudta kezelni, mint ma egy civilizációval keveset találkozó törzs. Egy ausztrál törzslakost, aki még emlékszik őseinek hétköznapjaiba beivódott „álomvilágára” nyugodttan meg lehet kérdezni hovatartozásáról. Mítoszain keresztül mindent részletesen elénk fog tárni, de ha Őt nem is tudnánk megkérdezni rituális rekvizitumai tőle függetlenül is hitelesen mesélnének törzsének kozmikus rendben való hierarchikus szerepéről. „A dolgoknak külsejükkel együtt van egy belsejük is.”¹¹Érdemes ízlelgetni a kimondottakat, már csak azért is, mert a letisztultságában van valami életszerűen egyszerű, akárcsak az általam tisztelt kőben. A külső és a belső szép egységén túl a születéshez bizony mindig szükség van némi kimozdító energiára. Lássuk csak a Bohm elmélete szerint implicit rend milyen finoman képes a mélységek mélységéből megteremteni az explicit rend mindennapi jelenlétét, és ez által új „kreatív” formák szüntelen születését. ”Az implicit rend fogalmából levonható legfontosabb következtetés az, hogy alapvető szinten nincsen lényegbe vágó különbség a tudat és az anyagi világ folyamatai között. A gondolat és az anyag, rendezettsége szempontjából nagyon hasonlít egymásra. Sőt, feltételezhetjük, hogy tudati működésünkre jellemző alkotóerőnek és felismerésnek is létezik megfelelője a természetben.”¹²

Mikor Teihard de Chardin a kora tudományos közéletében a transzcendens világképet a leginkább magától értetődő módon ismételten a köztudat látószögébe emelte, valójában nem tett mást, mint a benne rejlő őstudásnak teret adott. Radiális energiának nevezte el az anyagnak azt a sajátosságát, „amely azt előreviszi a mind összetettebb és központosulóbb állapot irányába”.¹³ Mind teológiában, mind filozófiában jártas „mentális szobrászunknak” elmélete szerencsére, pont abban a korban kezdte feszegetni a gondolatok határtalan falait, amikor még az anyagba tapadtság szemlélete megingathatatlan lábakon állt. Amikor az energia struktúrák felépítéséről, illetve azoknak felismeréséről írtam Fűnek hamva, kőnek pora című könyvemben, mintegy keresve a választ, arra, hogy miért is tartom energiával átjárt, metafizikai üzenettel bíró élő szervezeteknek a szobrokat. És amikor a Változások törvényszerűségének könyvét, a Ji–Kinget és annak interpretációit tanulmányoztam, úgy éreztem, egyre közelebb kerülök az általam tisztelt struktúrák rendszeréhez. Akkor elkerülte a figyelmemet, hogy Junghoz hasonlatosan a már említett jezsuita pap, aki mind filozófus mind paleontológus ként kiemelkedett korának mechanisztikus szellemiségéből már pontosan megfogalmazta mindazt, amit én a taoizmus és a konfucionizmus viszonyrendszereiben tanulmányoztam. A külső és a belső folyamatok olyan hatással vannak egymásra, hogy fejlődésük is párhuzamosan történik. Az összhangon persze sok múlik. A jövőbeli lehetőségek függőben vannak Tudták ezt az egykori bölcsek és interpretálóik és nem utolsó sorban filozófusaink egy része. Teihard de Chardin gondolatainak letisztultságát most magam ellen kell látszólag fordítanom. Ahogy a bevezetőben fogalmaztam: a sakktáblámat addig-addig forgatom, míg gerilla hadjáratomat magam ellen meg nem nyerem. Lássuk! Fekete-e a fekete és fehér- e a fehér? Íme, egy valódi, hamisítatlan „meditációs objektum”¹⁴, egy nyílt és tiszta lépés, amire nekem válaszolnom kell.

„Bármilyen legyen is a szemügyre vett eset, biztosak lehetünk felőle, hogy a fejlettebb tudatnak mindig gazdagabb és jobban rendezett építmény felel meg.”¹⁵ Mint szobrászművész, azonban azt is hozzá kell tennem mindehhez, hogy az összetettebb valóság sok esetben nagyon is egyszerű formai egységben mutatkozik meg, és az általam megidézett őskép lenyomatok, melyek szoborként realizálódtak, azok belső valósága sem feltétlenül olyan bonyolult szerveződésű, mint mondjuk az emberi idegrendszer. A szobor egy entitás. Metafizikai küldetése, jin és jang energiák trigramokká, hexagramokká sűrűsödve, egy teljesen új aspektusból mutat rá egy jelenségre. Tehát bármennyire is igaznak vélem, az idézett meditatív sorokat, én – pontosan ellenkezőleg - egy letisztult energetikai struktúrával, építménnyel próbálom közvetíteni a fejlettebb tudatnak a szoborbéli megnyilvánulásait. Sőt, egy esszém keretében, amikor is a „szobor-én”fogalmát boncolgattam, pontosabban az alkotási folyamatot mintegy párhuzamba helyeztem az én összetettségének stációival, fogalmazódott meg bennem valami nagyon lényeges. A szobor valójában én vagyok. A szobor egy forma nélküli tudat. Ami látszik az csupa változás. Gondolati tartományokon túli üzenet, ami éppen most ebben a látható matériai egységben mutatkozik meg előttünk. A befogadó tudat is változik, mintegy együtt képes pulzálni a látvánnyal. Az időt, mivel most szinkron jelenségekkel foglalkozunk, próbáljuk elfelejteni. Nincs. Üljünk le egy kő elé és figyeljük meg változásait! Üljünk le mi is egy hegy ormára és ha nem is a Csingting magaslatain válunk pillanatokra eggyé a hegy szellemével, mint Li Taj-po, mégis úgy vélem érdemes megidéznem a költő sorait.

 

„Madarak szállnak,

fellegek s árnyak.

Csak a hegy marad

örök-hű társnak.”

 

A vágytéglák kupolává hajlanak

 

A szobrot, mint egy vitális képnek a formai megnyilvánulását nem lehet élettelen matériából teremtett tárgyként kezelni. Sokkal inkább lehet megközelíteni, mint intelligens meditációs objektumot melynek van egy anyagi valóságon túlmutató belső valósága, amit akár tudatnak is definiálhatunk. A kozmikus intelligencia energetikai hatásmechanizmusának következményeképpen a meditációs energetikai struktúránknak, mint egyedi entitásnak megadatott, hogy képes legyen energetikailag áthangolni a környezetét. Arról már nem is szólva, hogy a motorikus mezőkben megtapasztalható rezonancia elmélet elvezet minket a kollektív tudattalan fogalmához. Sheldrake elméletében motorikus mezőknek nevezi azokat formáló mezőket, amelyek az idegrendszerünkre fejtik ki hatásukat. „ A motorikus mezők segítségével jól magyarázhatjuk a tanulást és az emlékezetet: emlékeink olyan motorikus mezők, amelyek a múlt tapasztalataiból keletkeztek.”¹⁶ Azaz az idegrendszerünk alacsony energiájú elektromos impulzusainak szabályzó mechanizmusa, amellett, hogy legalkalmasabb a formáló mezők szintén kis energiájú hatásainak tanulmányozására, igazolhatja egyben a bennünk rejlő archetípusok létét. Hozzáteszem nekem a formák megidézése a mesterségem és bizonyítás nélkül is hiszek létezésükben. Kezdem érteni tapasztalati szinten, hogy mihez köthető mindaz mi formálódik a kezeim között. Rupert Sheldrake angol biokémikus kutatási területe számomra végtelenül izgalmas, hiszen a morfogenezis tana alkotói szemmel legalább olyan izgalmasnak tűnik, mint amilyen megfoghatatlanul misztikusnak. Arról már nem is szólva, hogy Sheldrake feltételezése szerint holisztikus mező vagy erő minduntalan figyelemmel kíséri és szabályozza a szervezetek fejlődését. Az általa formális okságnak a feltevése a molekuláris biológia elméleteit más dimenzióba emelte. Felmerül a kérdés mi oknál fogva gondolom én, hogy egy meditációs objektum áthangolhatja a környezetét. Jelen kontextusban biokémikusunk formáló mezői elméletét a természet alapvető meghatározójának tekinthetjük. Működésének mechanizmusából következik, hogy ha egyszer megjelenik valamilyen egyedi forma, akkor az bizony ismételten meg fogja mutatni magát. László Ervin tudományfilozófus és író pszi-mező hipotézise szerint, „a matematikai hullámfüggvények – Bohm kvantumpotenciáljainak megfelelői – mind magasabb szintű rendszerekké vagy „összefonódott” alakzatokká szerveződnek amelyeknek már közvetlen befolyásuk van a valós világ bonyolult eseményeire.”¹⁷ Mielőtt belebonyolódnék további szakterületek rejtelmeibe, melyeknek eredményeit fontosnak tartom ugyan, de csupán a szinkron jelenségek megértése miatt említem őket, hogy láthassuk a tudományterületek alapos vizsgálatainak részeredményeit és finoman összecsengő megállapításait A lényeget tekintve László Ervin feltételezése számomra végtelenül letisztult és megerősít tapasztalataimat néha felülíró kételyeimmel szemben. Ugyanis, „Feltételezte, ha egyszer egy forma már kialakult, akkor nem az enyészet lesz előbb-utóbb a sorsa, hanem várhatóan újra fel fog tűnni. Ez a felfogás már megfelelő keretet ad a szinkronicitás megfigyelt jelenségeinek”.¹⁸ Hogy miben, azt nem tudhatjuk: lehet, hogy egy kőtömbben, vagy egy fűszálban, vagy egy emberben. Ami miatt fontosnak véltem megemlíteni az az energetikai része. Ugyanis mikroszkopikus elváltozásokkal bizonyítottan a formáló mezők igen jelentősen képesek átformálni a környezetüket. Érdemes gondolkodni afelől, hogy bár a formáló mezők kis energiájúak, de az ember idegrendszere szintúgy alacsony energiájú impulzusokkal szabályozható. Olyannyira elgondolkodtatta ez a tudós társadalom kiváló elméit, hogy az említett mezőket éppen ezért az idegrendszeren is tanulmányozni kezdték. Innentől már motorikus mezőkről beszélünk, melyeknek vizsgálata a Jung-i archetípusokon keresztül ismételten a kollektív tudattalan határtalanságához vezet. Visszatérek egy gondolat erejéig Sheldrake formáló mező elméletéhez, miszerint a vizsgált mezők jelentősen képesek átformálni környezetüket. Azt gondolom, a fontos felismerések egyike, ami ráadásul több, állatok viselkedését egy időben tanulmányozó tudós megfigyeléseire alapozható, az nem más, mint a tanult viselkedésekben mutatkozó döbbenetes tény. Miszerint, a misztikusnak tűnő üzenetek létezésén túl létezik a tanulás és annak bevésődési folyamata, ami az emlékezet által pontosan lekövethető. „Ha egyszer megtanultunk valamit, akkor mások már sokkal könnyebben fogják azt megtanulni. Ha egyszer korábban már megszületett egy gondolat vagy kialakult egy viselkedési forma, akkor sokkal könnyebben idézhetjük elő újra.¹⁹”

Minden sakkjátszma ok és okozati összefüggések sorozata. Ígéretemhez híven ismételten sarokba kell szorítanom magam. Lép. Üt. Sakk vagy matt? Vagy okságon túlmutató lépések folyamata, melyeket válaszainkkal tudunk csak felülírni. Felmerül a kérdés ismételten: mi oknál fogva gondolom én, hogy egy meditációs objektum áthangolhatja a környezetét?

Van valami csodálatos abban, hogy Bohm és Sheldrake magasabb szintű rendszerei összekapaszkodva olyan struktúrákat hoznak létre, amelyek a világunkat képesek befolyásolni. László Ervin pszi-mező hipotézise kvantumszinten a szerves élet fejlődéstörténetéhez köthető, és bár nem vagyok jártas munkásságában, de az említett tudósok mellett sokat tett azért, hogy a felfoghatatlanul parányi mikrovilágot a mindennapok valóságához emelje. A vágytégláink kupolává hajlanak hipotézise által. És milyen gyönyörűen összeáll a kép, ha a feltételezésének jelentőségén kicsit elgondolkodunk. Feltételezte ugyanis, hogy ha egy forma már egyszer kialakult, akkor annak nyoma marad, és amint megvannak a megfelelő egybeesések, újra fel fog tűnni. Mintha emlékezne a forma a formáló erőre. Akár a tudat, mi egykor valamit magába olvasztott, és ismételten képes minden vitális képben megmutatkozni. Semmi nem lesz az enyészeté. Minden ott lapul az emlékezet téglái között. Eszerint lehet, hogy valóban a habarcsban lenne a titkok nyitja?

Akkor talán már nem is olyan science fiction mikor a burokba zárt energia struktúrát, mint entitást felruházom a teremtő természet képességével és azt állítom, hogy egy szobor igen is képes energetikailag áthangolni a környezetét.

Az eddigiek alapján láthatjuk, hogy a formai okság illetve a mindent átfogó holisztikus elv bizonyítási vágya igencsak felkeltette a tudományos érdeklődést, akár a már említett Bohm kvantumpotenciálját nézzük, akár Sheldreke formáló mezőit, vagy László Ervin pszi- mező hipotézisének kvantumszinten való működését. Egy azonban bizonyossá vált, hogy a mikrovilág és a makrovilág közötti kapcsolat vitathatatlan és máig kiismerhetetlen. Kiismerhetetlenségének nyugtalanító érzete mintegy felhajtó erőként inspirálta a filozófusokat. Már az 1700-as évek végén, korának polihisztora Gottfried Wilhelm Leibniz ráérzett, hogy kell lennie valami nehezen megfogható jelenségnek, ami a tudomány mindenhatóságához feltétlenül szükségeltetik. Filozófiájának ide vonatkozó esszenciája letisztultságával eggyé kovácsolja mindazt, mit ebben a fejezetben a vágytéglák fundamentumának tartok. Miszerint: „a lélek örökös eleven tükre a világegyetemnek.”²⁰ Igaz, azonban, hogy mindez nem új a Nap alatt, hiszen a Hermész Triszmegisztosznak tulajdonított Smaragdtáblán is, amit Paracelsus igen találékonyan tizenhárom univerzális receptnek nevezett, felleljük ezen igazságnak a mindent átható alapját.

Az említett hermetikus világrend megemlítésével bele kellett gerilláskodnom kicsit a fejezet végszójába, de hát adta magát, ahogy azt magyaros szlenggel mondanánk: a magasra adott labdát illik lecsapni. Egy bábu tehát elhagyja a táblát. De hogy milyen színű, azt most nem tudom. Mivel magam ellen játszom, annyira vagyok kiismerhető, amennyire ismerem magam. És van az úgy, hogy nem tudom: fekete-e a fekete és fehér- e a fehér.

 

Kibontásra vágyó jelenségek, avagy Quasimodo álma

 

Amikor a téli olvadás után kertemben sétálgattam, és szokásomhoz híven minden egyes rügyet kifaggattam, milyen is volt látszólag zavartalan szendergésük, hirtelen elnémult körülöttem minden, mintha egy szeszélyes istenség csendet vezényelt volna. Abban a végtelen békességben, kizökkenthetetlen átszellemült időtlenségben felrémlett emlékezetemben, hogy a szinkronisztikus események szakadást okozhatnak a valóságban. Jelen esetben gyümölcsösöm nyugati fekvésű teraszán éreztem valamiféle érintést. Pontosan ott, ahol valamilyen örömteli vágyakozás kerít minduntalan a hatalmába. Úgy vélem, a vágyak csendes erőként dolgoznak, és bizony nélkülük nehéz lenne megtenni az első lépéseket. Előszeretettel noszogatnak és van egyetlen egy pont amit kényszereik hatására szerintem csukott szemmel is ki tudnék jelölni. Itt van a gondolatom centruma, itt van kőmagom pontos helye. Itt már kényszeresen mindig megállok és minduntalan ide képzelem el vágytéglából emelt műtermemet, köré pedig FŰ-nek és KŐ-nek szoborkertjét. Ezen a pár négyzetméteren mintha kiüresedne a külső világ, hogy helyet adhasson valami nagyon ismeretlen új minőségnek. Úgy képzelem, mitikus barátom, Hermész ezen kiismerhetetlen négyzethálók között lépi át a valóság résnyire nyílt ajtójának küszöbét. Már értettem mitől csendesedtek el a madaraim, és hova száműzte a pillanat a mindent átható tavaszi szellőt. Csakis Hermész lehetett, a küszöbök és határok isteneként emlegetett bolondos szerzet, aki híres arról, hogy óriási kreatív erőkkel képes megajándékozni az embert. A rügyekben a lehetőségeket láttam, a Napban az éltető erőt éreztem. Amíg zsenge barackfáimat óvó tekintetemmel szemléltem, a rejtélyes légkörben eszembe jutott a már említett hermetikus filozófia néhány sora. „És ahogy minden dolog az egyből származik, az egyetlen gondolatból, a természetben minden dolog átvitellel az egyből keletkezett.”²¹ Hermészem személyesíti meg képzeletemet, és mivel képzeletünk alkotja meg körülöttünk a világot olyannak, amilyennek látjuk, ezért mindig is hittem teremtő képességében. Hermész szívesen társul mellém, mikor kertészkedem, de rendíthetetlenül ott van, mikor köveimet bűvölöm, vagy szemmel verem. Játékos soraimat is az Ő kedvteléséből hajlítgatom kedvemre. A Triszmegisztosztól ránk maradt sorok egyre csak torlódnak bennem, mintegy felkínálva a teremtő gondolatokat az alkalomhoz híven „Atyja a Nap, anyja a Hold, a Szél hordozta méhében, a Föld táplálta.(…) Ő a théleszma, az egész világ nemzője. (…)Ereje tökéletes, ha a földbe visszafordul.”²²

Mielőtt folytatnám, gerilláskodni akaró természetemet meg kell, hogy fékezzem. Most nem engedhetem, hogy fogást találjon gondolat örvényimben. Ezért gyorsan hozzáteszem: az újjászületés küszöbe felett ólálkodó Hermészem nem azonos a Smaragdtábla vélt szerzőjével, Hermész Triszmegisztosszal. Hermész barátom a nyugati kultúra görög istene, aki a lelkeket az alvilágba kíséri. Két világ határán mozog, ezért megjelenése váratlan események beköszöntét jelenti. Tehát tisztázva mindazt, mi félreérthető lehetett: a sakkfiguráim a helyükön maradtak. A fekete az fekete, a fehér pedig továbbra is fehér.

Szemügyre véve gyümölcsfáimat, kertem legmisztikusabb helyét kerestem fel, ami messziről olyannak tűnhet egy látogatónak, mintha egy piciny házat betuszkoltak volna egy borostyánnal bevont szőnyeg alá; aminek a tetőszerkezete természetesen - akár a púp az ember hátán - megfeszítette a zöldellő bőrleplet. Egy kicsiny domb a hegy oldalán elkerülhetetlenül szembetűnő. Magyar völgyek, hegyek jellegzetes, hosszúkás pince féle kitüremkedéseihez hasonló, földbe vájt kis házikóm emlékei hirtelen rám törtek. Bádog kúpokkal fedett szellőzői, amik még emlékeznek a – felvidékies nyelvjárásban – sparhéton rotyogó gánicának az illatára, vagy a mindent átható fokhagymás tócsni vörös pírjának ragadós füstjére. Ott merednek most is púpom magaslatán, és minduntalan mesélnek. Idős szomszédjaimtól tudom, hogy egykor élt itt egy öreg anyó, aki szőlőivel, gyümölcsfáival és rózsáival foglalatoskodott naphosszat. A borostyán ugyan befutotta a hétköznapok színes emlékeit, mégis az indáknak a szorításában máig fennmaradt a mesebeli veremházikó, s mint egy kibontásra váró titok hívogatja a kíváncsi szemlélőt. Ellentmondásos hely ez, ahol most írásomban elidőzöm, ugyanis egy ízben már nekiláttunk kiszabadítani a bejáratot elfedő kapuzatot a burjánzó bozót fogságából. Bevallom én akkor nem nagyon akartam felfedni kertünk földbevájt titkát, de gyermekeim és vizsla természetű labradorunk mindent felülíró kíváncsisága engem is magával ragadott. Minél közelebb kerültünk a rejtélyhez annál inkább hátrálni kezdtünk elhatározásunktól. Paradox helyzet több napi munka után megállni a lejárati lépcsőt elzáró, hevenyészetten összerakott téglafal előtt, de bizony megtorpantunk. Hermészem, jelen esetben főkertészsegédem, ellentmondásos tulajdonságai közé tartozik, hogy miközben nem ismer el semmiféle határt vagy korlátot, hiszen lélekvezetőként isteni szférákban mozog, váratlan időpontban szeszélye képes fondorlatos mód megálljt parancsolni. Talán a bejárat szemöldök lécén meglátott valami néki szóló feliratot. Ez nem volt ritka a görög és a római kultúrák szokásrendjében, sőt a mi kultúránkban is a küszöbnek és szemöldökgerendának kiemelkedő szerepe volt. Azonban minderről, vélhetően, a postavölgyi kis közösség hegyoldalának pincéjében élő magányos anyóka nem sokat tudhatott. Mindenesetre egy-két téglát megbontva sikerült egy kopogtatóablaknyi rést kiszabadítanunk a helyi „dzsungelünkből”. Azt gondolom, van abban valami vészjósló, amikor vehemens vadászvéréről hírhedt kutyusunk megtorpan, némi szimatolás után megfordul, és lépésnyi távolból bambán néz reánk. Mai napig tisztán emlékszem arra a bátor lendületre, amint egy új földrész felfedezésének a reményében, a hírhedt konkvisztádorok hitével és kapzsi bizakodásával nekiláttunk közös nagy titkunk kibontásához. Bennem akkoriban valamiféle megmagyarázhatatlan óvatosság volt. Tiltott területnek éreztem. Van, minek az álmát idő előtt nem célszerű megzavarni, – gondoltam –, de mondanom se kell, győzött a túlerő, és persze nekem is megvoltak a rejtett vágyaim. Nem annyira a kíváncsiság volt az, amiért nekiláttam. Sokkal inkább egy fészer kialakításának a lehetősége hajtott, ami ideiglenesen akár műteremként is funkcionálhatna, míg vágytéglákból rakott műtermem megvalósítása realitássá nem válik. De természetesen, nem utolsó sorban, ott munkált azért bennem is a kaland megélésének misztikus lehetősége a fiaimmal. Átlépni Hermész küszöbén. Átlépni a lélektani határt, és találkozni a régóta kertünk szellemének tartott ősanyával. A gyerkőcök, mondanom sem kell, rögtön elemlámpáért siettek, hogy bekukucskálhassunk a képzeletünk által felkorbácsolt lehetőségek netovábbjának birodalmába. Szarkofágok, kincses ládák, fegyverek, Kánaánja helyett azonban vészjóslóbb volt a helyzet. A csak rézsútosan megvilágítható föld alatti birodalom pókhálóktól átszőtt bejáratánál egyszer csak felcsillant valami. A pásztázó lámpa fénye a fekete lehelet szürkületében magára talált. Döbbenten néztük, egymásnak adva a borsónyi fényforrást. Mindenre számítottunk, de arra, hogy egy régi, faragott tükrös szekrény fogad bennünket, arra végképp nem. Ha a küszöböt a lélektani határmezsgyének tekintjük, akkor a tükör láttán már csupán a torkunkban keletkező szorongató gombócot kellett leküzdenünk, és elgondolkodhattunk azon, hogy valóban eljött-e az átlépés ideje. Meglehet, hogy édesapám és fiaim velem egyetemben, a kutyánkról már nem is beszélve, nem értették azonnal az esemény mögötti hermészi fuvallatot, de a kísérő érzelmi töltés figyelmeztetett minket. Nem jött el még az ideje, gondoltuk néma egyetértésben. Abbahagytuk a munkálatokat, mert hát amúgy is későre járt és sötétedett.

Ellentmondásos hely ez, amint már említettem, mert amikor belépni készültünk az öreg anyó szellemi nyomataitól átitatott hétköznapjainak és tárgyainak energetikai terébe, felrémlett bennem, hogy valamiféle hasonló sejtelem miatt hagytam félbe „Quasimodo álma” című kőtömbömet.

Forrás: Fűkő Béla / holdkatlan.hu

 

Nem volt bennem semmiféle elbizonytalanító erő, csupán hermészi sugallatomra hallgattam akkoriban is. Két kőtömeg összeillesztése nem nagy kunszt, mondhatnánk. De mikor eggyé válnak, történik valami, amire nehéz szavakat találni. Mondhatnám, hogy vannak formai okok, amik miatt a zordnak, ridegnek tűnő, jelenségek képesek harmóniába elcsendesülni. Azt is mondhatnám, hogy olyan meditatív közeget teremtenek, amit megint csak nehéz tudományosan hitelesíteni. Két kőtömb formai egymásra találását nem vethetjük alá objektív kísérletnek. Tudomásul kell vennünk, hogy van, amikor széttárja a kezét az alkotó és ráébred, hogy bár része volt a találkozásuknak, innentől nem tudja kézben tartani a dolgok menetét. Quasimodo küllemű nagyharsányi kövem púpjával érdemelte ki címét. Akár rútnak is nevezhetném, de ez távol állna az igazságtól. Sziklaságában volt valami robosztusság, valami gyötrelmesen nehézkes, ami terheinek cipeléséből következhetett. Az arcára volt írva magányossága, és púpjában nehézségeinek szépsége. Megkínzottságának láttán felmerült bennem, hogy a fő nézete felől is megbonthatnám a szilárd ”kő szellemet”, mintegy segítve az emocionális felismerések lehetőségeit. A rútban ott a szépség, a szépben pedig sokszor csupán a lehetőség. Nem szeretem a szép köveket, mert olyan illúzióba ringathatják mind az alkotót, mind a befogadót, ami lusta ábrándokhoz hasonlóan elaltatják az éber ráhangolódást. Azonban hiszek a lehetséges csodák felismerésében. A meditatív ráhangolódás jelen esetben egy púpos szikladarabra olyan tudatállapotot képes létrehozni, hogy szinte akaratlan „magas fokú archetípusos megvilágosodás és különböző felismerések részesévé válik az ember.”²³ Meditációról beszélünk most is, akárcsak az idézett részlet szerzője, Ken Wilber, csak ő az emberi kapcsolatok lélektanának a kutatója. De ne feledjük, a szobraim sosem élettelen, lomha tömegek csupán, hanem entitással rendelkező, energiával átjárt struktúrák, amik több dimenziós kiterjedéssel létező jelenségként realizálódnak a tudatunkban. Mondanom sem kell, hogy mindez két szikladarab találkozásakor is fennáll. Kapcsolatról van jelen esetben is szó, csak Quasimodonk más dimenziókban talált rá párjára. Eredeti elképzeléseim szerint, amennyiben megnyitom, púpos kövemet, akkor valószínűleg közelebb kerülök a tudatalatti tartományok jelentőségének felismeréséhez és az archetípusok megszemélyesítéséhez, de Hermészem akkor is megtisztelt hűvös jelenlétével, és púposom azóta is sziklaként őrzi titkát. „Quasimodo álma” című szobor kompozícióm régóta áll és figyel engem, hasonlóan a hegy hátán kitüremkedő, földbe vájt kis házikónkhoz. Emlékeim alapján közel egy időben fogtak össze feltárásra váró titkaik. Elképzelhető most, így utólag, hogy kölcsönösen és együtt akarták metafizikai üzeneteiket felfedni. Az összegyűjtött szinkron jelenségekről vezetett napló megfigyeléseink gyűjteményéből kiderül, hogy amennyiben például egy archetípus működésbe lép, mintegy automatikusan ismétlődő jelenségek garmadát vonja maga után. Akár a jól ismert játékban, mikor az élre állított dominó kockákból felsorakoztatott útvonal csupán egyetlen döntő pillanatra várva egy irányba eldől. Eldől, hogy kölcsönösen és együtt fejezzék ki az utat, az üzenetet, vagy a jelentés mélyebb tartalmait. Mikor kerti sétám alkalmával kutyám újra körbeszimatolta a kopogtatóablaknyi rést, magával ragadott egy régóta húzódó érzés, ami Hermészem rafináltságának köszönhetően eszembe juttatta egykor magára hagyott szobrom rezzenéstelen tömegét. A dominó eldőlt, és maga alá temetve mintegy elindított egy gondolati örvényt. Felrémlett a hasonló okokból kibontásra váró siklósi lapos mészkövem, a vietnámi márványtömböm, aminek a belseje vélhetően egy víz vájta üreget rejt, és persze Quasimodóm álma. És most meg itt az anyó háza. Ráadásul történik mindez az újjászületés küszöbén, a nagyhéten. Settimana Sancta, ahogy latinul nevezik a „sanyarúság hetét”, mely felkészít minket a testi és lelki megújulásra. Hermész barátom híresen jól képes időzíteni, és lélekvezetőként az általjárás misztériumában jártasan tudja, hogy miként fonja össze a belső valóságot és az anyagi világot a határmezsgyén. Felettébb fortélyos istenség, az vitathatatlan. Akkor, ott a kertben, a jelképes üzeneteknek köszönhetően ráébredtem, hogy végre ki kell bontanom magamból, Quasimodómból, szikláimból és kertem titokzatos földi mélységéből a benne rejlő, önmagán túlragyogó szépséget. Kibontásra vágyó sziklák vagyunk mindannyian, és ezt Hermészünk nagyon is jól tudja.

 

Játékon innen és túl

 

Most gerilláskodásomat feladva fekete sakkbábuimat fehérre cserélem. Nincs ütés, nincs lépés. Nincs jelentősége annak, hogy stratégiázgassak. Feltett kezekkel megadom magam saját magamnak. Kétségekkel teli a puttonyom, és minden utánajárásom, kutatásom, tapasztalatom ellenére be kell ismernem, hogy ugyancsak lehetetlen vállalkozás ellenőrizni jelképes összefüggéseinket. Mikor a nem az okság elvén alapuló történéseket Jung Wolfgang Paulival, a kvantumfizikussal közösen kutatta, egy idő után mindkettőjükben önkéntelen felvetődött „…hogy a klasszikus fizika megszokott triádját — a teret, az időt és az okságot — ki kellene egészíteni egy negyedik elemmel a szinkronicitással, és így tetramert kapnánk. E negyedik elem az okság ellenpólusa lenne, mivel nem oksági elven működik.”²⁴. Ellenőrizhetjük-e megérzéseinket? Ellenőrizhetjük-e jóslatainkat? Rajta lehet-e kapni Hermészünket, mikor az összefüggések rendszerében ráirányítja figyelmünket a forma nélküli külső létezésére? Persze, hogy mindenre van válaszunk, de a metafizikai jelenlét mindig és mindenkor csupán utólag észlelhető. Hermészünk rafinált fickó, csak idővel csíphető nyakon egykori isteni adománya. Remélhetőleg sikerült éreztetnem, hogy történeteim szinkron jelenségeiben, törékeny összefüggéseiben vannak kiismerhetetlen, majdhogynem tiltott dolgok, melyek objektív kísérletnek nem vethetők alá. Meg lehet jósolni minden esetben egy sakkjátszma kimenetelét? Valószínűleg igen, mert ok okozati összefüggések mentén történik. De vajon kézben tudjuk-e tartani minden esetben a dolgok menetét? Most gerilla támadásokon és játékon innen és túl, mit is mondhatna egy kövek bűvöletében élő szobrász, aki csupán csak kérdéseivel, születőfélben lévő szobraival és magányával van körbezárva? Ismételten be kell, hogy ismerjem azt a tapasztalati tényt, hogy a nem oksági elven alapuló folyamatok tagadhatatlanul jelen vannak minden művészi megnyilvánulásban, sőt az a legletisztultabb állapot, ha a gondolati érintéstől a végső letisztultságig a szinkron jelenségek sodrában éljük a mindennapjainkat. Hiszen mennyivel érdekesebb, ha mindezt úgy élem meg, mint egy tenyérnyi mítoszt, és csak úgy felszabadultan mesélek. Mesélek egy angyalról, ki elbukott, és emberi gyarlóságaiba visszahullva kővé keseredett. Vagy kővé változtatta egy rendelet.

 

 

 

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2026-11-05 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.