VideóA Minap csatorna videója Keresés a honlapon: |
Gyenes Zsolt: Mo-nochrome kiállításmegnyitó szövege (2026. 05. 15.)
Mo-nochrome kiállításmegnyitó szövege 2026. 05. 15.
A közlés-kommunikáció nagy mérföldkövei között egyértelműen ott található a fotográfia, a fotografikus kép. A képi ábrázolás, a beszéd-írás, a nyomtatás után időben a fotó következik. Majd a sor szerves folytatása a mozgókép/film. Azután átmeneti médiumok alapjaként az elektronika megjelenése, így például a videó vezet át a számítógépes környezetbe. Talán az eddigi sor végén felbukkan a mesterséges intelligencia is. Az újabb médiumok megjelenése kapcsán, – az azonnali félelmeket idővel háttérbe szorítva –, egyértelműen megállapítható az, hogy egyik médium sem cserélte le teljes mértékben elődjét, főleg igaz ez a művészet területén. Tehát a fotografikus kép is mérföldkő ezen a valójában nem lineáris úton. Fotografikus képről beszélhetünk; a skála széles. Ide sorolhatjuk például a röntgent, a xerox-ot, és a CT-t is. A fotóban éppen az egyik legizgalmasabb, hogy sokféle, – akár technikai értelemben is és könnyen lépi át saját határait (képességeit) is, illetve jut el a nehezen megragadható mediális határokig. Könnyen kapcsolatba lép, fuzionál tehát más technológiákkal. A fotográfia viszonya a kinti látható valósághoz kettős; reprodukció, de egyben manipuláció; értsd utóbbi alatt; csinálmány. Ez különbözteti meg például a rajzolt/festett képtől. Ez az alapvető újdonság a korábbi képfajtákhoz képest, ami a fotó valószerűségét, maximális hihetőségét alkotja; de ez az ami alapján viszont félrevezetheti is a befogadót. Ilyen szempontból talán a legveszélyesebb fegyvere a kommunikáció történetének. (Gondoljunk a politikában való szerepére.) Szerencsére e kiállítás kapcsán teljesen másról van szó. A fotó és az elmúlás, illetve a halál viszonyának összekapcsolása ma már közhelynek számít. De hát a közhelyek igazságtartalommal bírnak. A fotográfia tárgyiasult emlék. Különlegessége a valóság megfoghatatlan létében, ilyen módon önmaga valóságában létezik. Minden műalkotás egy saját rendszerén belül működő világ. A fényképezőgép objektíve a „látható világ hullámzásából meglát, elkülönít, kiemel, kiélesít, nyomatékosít” valami fontosat – írta Thomas Mann.
Mo Schrek fotográfiái – összhangban az eddig mondottakkal – a megragadhatatlan idő, annak múlásának elfogására tett művészi kísérletek is. Valójában minden típusú mű ebben a körben rezeg. Szent Ágoston hosszan mereng Vallomásaiban az idő emberi megfoghatatlanságáról. Azt írja: „Van múlt és van jövő, de azt szeretném tudni, hol vannak? Ha ezt egyenlőre nem tudom is, – tudom, hogy akárhol vannak, nem jövő és nem múlt módjára vannak, hanem jelen módon.” Minden fotográfia esszenciálisan, létével kérdez rá ezekre az alapvető dolgokra.
Ha Mo Schreck fotóinak előzményeit keressük a művészettörténetben talán az új tárgyiasság szerzői juthatnak eszünkbe, mint például Karl Blossfeldt és Albert Renger-Patzsch. Az elődök hűvös tárgyiassága teljesen más irányt vesz Mo munkáin. A szerző lírai érzékenysége haikukká, versekké formálja ezeket az opuszokat. Olyan vizuál-lírai alkotásokká, ahol Erósz és az árnyékában mindig ott lebzselő Thanatosz jelentőségre tesz szert. Erósz nem csak a szerelem, azon keresztül az erotika istene, hanem jelenti a vágyódást és törekvést a jó, az igaz és a szép iránt. Mo műveinek kompozíciós megoldásai, – az európai aranymetszésen alapuló szerkesztéstől némiképpen eltérő módon –, a távol-keleti, kimozdított harmóniákat láttatja. Ez tudat alatti választásnak tűnik és a képek feszültségének, érdekességének, izgalmának alapvető keretét jelenti. Olyan keret ez, mely a művész stílusának meghatározó eleme. Ez a kiállítás, összeállítás valójában egy mű, egy installáció, egy multi-, de inkább intermediális karakterű kiterjesztett fotográfia. Fotográfiák, plasztika, maguk a képek tárgyai, a száraz, száradó növények, szirmok és a felkért fiatal művészek dinamikus grafikái, illetve a hozzá kapcsolódó zene. (Ezekről egy kicsit később teszek említést!) Olyan finom, érzékszervi expanzió ez a kiállítás, ami kapcsán a látás, a hallás és a tapintás is szerepet kap. Utóbbi inkább a szemmel való háromdimenziós letapogatás kategóriája; aminek kapcsán a faktúra kiemelt szerepet játszik. Betekintést nyerhetünk az alkotó gondolkodásába, a titkok egy része is feltárul. Láthatjuk az állandóan változó növénykéket eredetiben, amelyek a fotók főszereplői, tárgyai és ott a „végállapot” jelzése; az elkészült egyik nagy méretű mű összegyűrve, átértelmezve plasztikává, sajátos kiállítási tárggyá formázva. Ez a gesztus szimbolikus; benne van a gyötrődés folyamata, ugyanúgy a könnyed, felszabadult játékosság is. Ez a kettősség maga az alkotás lényegi vonásához tartozik. A nagy méretű, belógatott fotográfiák a léptékváltásra is építenek. A néző bekerül azok terébe, részévé válik a vizuális megjelenésnek. A sorozat kiindulása, mely a bevezető falon látható, intim méreteivel ugyanannak a koncepciónak egy más olvasata; mint felsorakoztatott, preparált valóságdarabok kerülnek szemünk elé. Minden növénynek, azontúl a külön világot alkotó itteni összes képnek története, önálló jelentése van, de ebben az esetben is a néző-befogadó fejében fejeződik be a mű. A fotóművész kellő teret ad az asszociációk működésének. A képek lehetnek erotikusak, vagy éppen az elmúlást hangsúlyozhatják erősebben; kinek mi az alapállása. (Erre már a szövegem elején is utaltam.) Mo a művészeti közéletben is aktív szerepet vállal. Ehhez kapcsolódik az az önzetlen, nyitott hozzáállás, ami kapcsán fiatalokat is felkér, bevon egyéni kiállításába, az alkotás folyamatába. Kapukat nyit mások felé. Párbeszédet kezdeményez, mely a megvalósuló parafrázisok kapcsán termékenyítő hatással rendelkezik. A két fiatal művész hetek, hónapok óta együtt dolgozik Mo-val. A fotográfus alkotásaiból indultak ki. Szilágyi Barbara három művet jegyez mint vizuális művész; a fekete-fehér intro-vetítést, az RGB triptychont és kivitelezőként az összegyűrt nyomatot, ami plasztikává alakult. Mindkét animációjában a formai-gondolati kiindulás halad tovább, kerül egy új vágányra. Önálló, Mo sorozatát parafrazáló alkotások születnek. A statikusban rejlő dinamika válik időben kiterjesztetté, megragadhatóvá. Statikus és dinamikus valójában mindig együtt jár. A rezgő, hullámzó, érzékenyen megvalósított forma-mozgás hangsúlyozza, de egyben átértelmezi is az eredeti motívumokat. Nagy Roland ezekkel szerves egységben alkotta meg zenéjét; sőt a munkáknál maga a zene volt a kiindulás, ami a folyamatot generálta, tehát a végleges mű alapszerkezetét meghatározta. Zenéje a legjobb értelemben véve harmonikus, de ezzel egységben állandóan újralendül, megújul, sőt kimozdul a megszokottból. Teljes mértékben egyenrangú partnere, építőeleme a vizualitásnak. Mindenesetre pompás, példaértékű együttműködés tapasztalható a kiállító és a bevont fiatal művészek között. Mo Schreck itt látható kiállítása, műveinek egyedi és érzékeny lelkülete elrepít minket befogadókat egy olyan világba, ahol a mikro és makro nem különül el, ahol a történetek absztrahált jelek kapcsán bontódnak ki, ahol az érzések felülírják a mindennapokat. Ez a fajta, végtelen női finomság csak a szebbik nem eszköztárából bontakozhat ki. Mindez olyan formán valósul meg, hogy a fotográfia alapsajátossága, a jó értelembe vett reproduktív jelleg, a más médiumoknál nem tapasztalt különös valószerűség mindvégig áthatja azt, bizonyítékául annak, hogy a fénykép a kor változásaival parallel módon képes mozogni, alakulni; mindig új, izgalmas megoldásokat elénk tárni. Kérem élvezzék ezt az utazást, merüljenek el ebben a sajátos „moi” egyetemben! Köszönöm a figyelmet! A kiállítást megnyitom!
Megjelent: 2026-05-16 20:00:00
|
