Keresés a honlapon:

Ványai Fehér József Hollywood Póhalmon – Ahol a Sátántangót forgatták

 

 

 

 

Hollywood Póhalmon

Ahol a Sátántangót forgatták

 

Póhalom nem önálló település Mezőtúr, Túrkeve, Dévaványa, Gyomaendrőd között, közigazgatásilag leginkább mégis utóbbihoz tartozik. Afféle tanyaközpont volt a múltban, kisgazdák szövetkezésének helyszíne és két téesz telephelye, a jelenben inkább lyuk a térképen. Azt, hogy a magyar művészet- és művelődéstörténet jeles és jellegzetes alkotói mit láttak meg benne, amit másutt és másban nem, annak megsejtése nem is olyan egyszerű.

Féja Géza még békéscsabai száműzetése előtt, a Viharsarok megírása idején érezte, ide el kell jönnie, látogatásának lenyomata ott van az elhíresült szociográfiában. Biztos, hogy vonattal érkezett, hiszen ő maga rögzítette beszámolójában. A gőzmozdony vontatta szerelvényről leszállhatott Nagyálláson vagy Őzedmajornál is, akár így, akár úgy, a zúzalékágyra-huppanástól két-három kilométert még gyalog vagy kocsival, lovas fogattal kellett megtennie. Amit nappal látott, az nagyjából rendben volt, az ólakban szarvasmarhák, birkák, baromfik, az éjjeli visszatéréskor azonban a viharlámpa fénye a nagyistállóban rávilágított a másik valóságra. A sarokban rongyokkal takaródzó embercsoport tagjai egymással szorosan összebújva próbáltak pihenni, aludni, nem sokkal különb körülmények között, mint a bealmozott állatok. Féja nem óvatoskodott a megfogalmazással, jobbágysorsnál is kegyetlenebbnek nevezte ezt az életet, modern rabszolgaságnak - baja lett belőle, megtalálta a hatóság.

A szocializmus évtizedeinek dicsérete furán hangzana a számból, mert emlékeim szerint a rendszer ellenzéke voltam, de a mából visszanézve némiképp árnyalódik a kép. Társadalmi szinten a szellem szabadságát az alkohol pótolta volna, sikertelenül, a röghöz kötött páriákat másod-, sőt harmadrangú állampolgárokként tartották számon, de a termelőerő legalább nem kritikus mértékben vándorolt el, kiürítve a vidéket…

Már a rendszerváltás után történt, hogy „pesti” művészek, filmesek jöttek Póhalomra terepjárókkal és itt nem megszokott ruházatban, lobogó hajjal, bohém kinézettel – nem mondhatni, hogy felverték a csöndet, és különben is, ekkoriban a politika diktálta a tempót. Csak később derült ki, hogy Krasznahorkai László Sátántangóját jöttek megfilmesíteni, legalábbis bizonyos jeleneteket itt leforgatni. Tarr Béla rendező egyik sajtónyilatkozatában elárulta, hogy neki már a megjelenés idején, a nyolcvanas évek közepén nagyon megtetszett a könyv, rögvest beindult tőle a fantáziája, csak hát a történelmi idő… Emlékezzünk: az egyenlősdi és az igazságos elosztás ideája már nem, a peresztrojka és a glasznoszty még nem uralta el a közbeszédet… Sejthető, hogy az engedélyezőknek mi nem imponált a műben: a filozófiai értelemben vett örök reménytelenség ábrázolása és a jónép becsaphatóságának sugalmazása, sőt kimondása, a végtelen tánc, a haláltangó, aztán a mozgóképen a szüntelenül csöpörgő eső, a köd, a sár, a sötétség, a romlás - virágok nélkül. De melyik hatalom szereti, ha az írástudók a Valóság nevű nagybácsiról küldözgetik jelentéseiket, fellebbezésül a felettünk valóhoz?

A Sátántangó nyomtatott és légiesített változatában is felfogható hosszú pillantásnak, amely bizonyíték arra, hogy a perifériáról magas művészetet lehet csinálni. Egyik sem kritikai realista stílusú emberábrázolás, megfűszerezve a jó és a rossz harcával, s végül győz előbbi, nem is naturalista trágyataposás vagy a hőskultusz élesztgetése demagóg és didaktikus módon, hanem valami más, új minőség keresése, mintha maga az élet utánozná a művészetet, s nem megfordítva.

A film friss olvasat a könyvről úgy, hogy nem szakad el tőle és mégis más születik, a színészek szabadon garázdálkodnak tehetségükkel. Minden népfias buzgalomtól menten állítom, hogy Féja istállóalmon kábultan alvói és az immáron Nobel-díjas, gyulai születésű író hősei és antihősei ugyanazok, csak más-más alakban.

Mégis, mi hát Póhalom titka, amely egyformán rabul ejti a gyanútlanul szemlélődőt éppúgy, mint az írót és a filmrendezőt? Talán a monarchiás hangulat maradéka, nyakon öntve a kommunizmus odakozmált ígéretével, s mindez összekeverve a kelet hagyományosan cifra nyomorúságával? Innen nézve Hollywood a címben legföljebb a gunyorosság eszköze lehetne, pedig most távol áll tőlem, csakúgy, mint a megidézettektől.

A Sátántangó ikonikus jelenetei anélkül rögzültek memóriánkban, hogy túl gyakran frissítenénk azokat. A járhatatlan úton gyalogló triász, a földdel 45 fokos szöget bezáró, buszmegállót jelző tábla, bár busz ritkán járt erre, a kocsmajelenet (tangóharmonikás Derzsi János), a kezében demizsonnal céltalanul bolyongó alak… Fizikai valójukban a mű díszleteiként szolgáló tárgyaknak, helyeknek napjainkban írmagjuk sincs, a dombon álló kiskastélyt, amelyet anno áfész-boltként, ivóként használtak, elbontották, a téglákat eladták. Hiába, nincs fantáziánk a kulturális érték felfedezéséhez és megőrzéséhez, avagy rombolni már tudunk, építeni még nem.

Tehát a magyar Hollywood fantazmagóriája legföljebb tragikus iróniaként értelmezhető, a mában néhány gazdálkodó, bérlő növénytermesztéssel foglalkozik itt, az állattartás nem jellemző, a hatalmas táblákat nagy gépek művelik, alkalmazott alig, arat az aszály, öntözésről legföljebb a környezetismeret tankönyvekben esik szó. A földművelők egyike, Nagy Sándor jó ismerősöm, előfordult már, hogy segítettem neki beadványt fogalmazni, cserében körbevezetett a birtokon. Még így is nehezen él meg, pedig a tulajdona nem kicsi terület, kiegészítésképpen lomizik, vagyis utánfutójával elfuvarozza a költözők fölöslegessé vált bútorát, holmiját. Szülei tanyája mögött kicsavart lábú székek, asztalok, füstöl a kémény, tüzelő lesz belőlük. Meglep, hogy Sanyi egy másik épületben tizenötezer kötetes könyvtárat őriz, azt mondja, majd, ha megöregszik, többet olvas. A polcról leemelem Krasznahorkai Sátántangóját, nem csodálkozom, hogy itt van, ismerősöm ápolja a filmesek nagy látogatásának emlékét. Én vagy húsz éve estem túl az olvasmányon, most csak felütöm, éppen itt: „… a körülötte hallgató tárgyak között egyszer csak elkezdődött valami ideges párbeszéd”.

Kifelé bámulunk az ablakon, a leharcolt tájat nézzük, nem akar esni a hó, pedig decembert mutat a naptár, ősidők óta nem láttunk normális havat, az angyalok errefelé nem szívesen rázogatják a pendelyüket. Új angyalokra várunk.

 

 

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2026-02-25 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.