Keresés a honlapon:

Patak Márta: Hol lesz a kutya elásva

 

 

 

 

Hol lesz a kutya elásva

 

A Magyar Írórezidencia¹ program keretében működő vajszlói rezidencián dolgozom január 17. óta. Részletes naplót vezetek, így napra pontosan tudom, hogy február 15-én, egy héttel ezelőtt Baranyahídvégről a Sámodot Majláthpusztával összekötő úton az egyes kilométert jelző zöld táblával szemben az út jobb oldalán egy elgázolt, már élettelen kutyát pillantottam meg.

Autóm nincsen, Anna tiszteletestől kaptam kölcsönbe kerékpárt, mellényt, sisakot, és kihasználom a lehetőséget, lazításképpen mindennap teszek egy rövidebb, órás-másfélórás túrát a környéken. Addig a napig általában Vejti felé indultam és a Hirics, Kisszentmárton, Baranyahídvég közötti szakaszon tettem meg ezt tizenöt kilométert, 15-én viszont úgy gondoltam, inkább a Cseri erdőbe megyek futni, így ellenkező irányba indultam el, csakhogy még a Mecsek Erdő táblája előtt eldöntöttem magamban, mégsem futok, hanem megteszem a jól bevált körömet, most ebből az irányból.

Nem sokáig örülhetek elhatározásomnak, hiszen alig teszek meg néhány kilométert, ott fekszik az út menti árok szélén a fűben a világosbarna, rövidszőrű kutya.

Nem tudom, áldjam vagy átkozzam-e a sorsot, hogy mindig észre kell vennem minden bánatra okot adó jelenséget. Ez jár a fejemben, és szomorúan tovább tekerek. Hol is kereshetném a gazdáját, nem ismerek itt senkit, a két falutól viszonylag messze vagyunk, aztán hirtelen lefékezek, önkéntelenül szinte, mintha a hüllőagyam figyelmeztetne, hiszen erre való a Facebook. Visszafordulok, lefényképezem szegényt, aztán gyorsan tekerek tovább, és amint hazaérek, keresek egy baranyai állatvédő csoportot. Azonnal be is lépek, Baranyai Állatvédők, ilyen egyszerű, fölteszem a koordinátákkal a képet, egy órán belül kéken világít a megfelelő ember neve, aki rohan chipet olvasni.

Fogadni mertem volna, hogy nincsen chip az állatban, ő is talán egy volt a fölösleges szaporulatból, akit párhetes kölyök korában valamilyen okból nem dobtak ki, vagy éppenséggel kidobtak, és bekönyörögte magát a közelben valamelyik állattenyésztő telepre, ahol megtűrték, de mivel fogyóeszközként volt nyilvántartva, eltűnése után nem is keresték.

Ha nincsen chip, akkor mi a teendő. Ásóm nincsen, hogy eltemessem, kérni még talán tudnék kölcsön kérni, de hogy nézne ki. Nekiállok ásni nem tudom én, kinek a földbirtokán. Az árkot mégsem áshatom föl, a padkát, ahol fekszik, még úgy sem. Teljesen tanácstalan vagyok.

Másnap Harkányba megyek egy fontos beszélgetésre, harmadnap viszont elhatározom, megyek, megnézem, mi történt szegénnyel. Ha még mindig ott van, visszafordulok, és beszólok a polgármesteri hivatalba, hogy temessék el.

Mondanom sem kell, nem változott semmi, a kutya ugyanúgy ott fekszik, csak a másik oldalán, mert a chipet leolvasó aktivista átfordította, hátha ott majd megtalálja. Vissza Baranyahídvégre, irány a polgármesteri hivatal.

A főkapu zárva, de van egy E-kapu, ott jutok be, a folyosón női hangok, asszonyok tesznek-vesznek, nyilván ebédhez vagy ebédosztáshoz készülődnek. Átérzem a helyzet abszurditását, mert már tudom a kérdésemet, sőt talán a választ is, amit majd kapok rá, úgyhogy kicsit zavartan is teszem föl, falugondnok van-e. Hogy milyen ügyben keresném én, ha volna, erre még zavartabban folytatom, mélységesen átérzem, micsoda képtelenség, amit kérnék, de csak előrukkolok a ténnyel, hogy egy elütött kutya fekszik a Sámod-Majláthpuszta úton az egyes kilométerszelvényben. Hogy ez nem a hivatalra tartozik, szóljak az állatvédőknek. Ennél a mondatnál vér tolul az agyamba, komoly erőfeszítésembe kerül, hogy megőrizzem a hidegvéremet.

Nem tudom, hányszor fogadtam meg, hogy letiltom az összes állatvédő csoportot a FB-n, mert nem bírom elviselni a tehetetlenségemet, hogy nap mint nap szembesülnöm kelljen azzal a rengeteg borzalommal, amivel az állatvédők szembesülnek, de még a madárkórházak, kisállatmentők is szerte az országban küszködnek. Civilként, önerőből, legtöbbször a teljes szabadidejüket föláldozva, kilométereket utazva egy-egy sérült állatért, hogy esélyt adjanak neki az életben maradásra. Ha megkérdeznének, kik iránt viseltetek legnagyobb tisztelettel ebben az országban, akkor elsőként őket említeném, azokat, akik sérült madarakat, kis- és nagyvadakat mentenek, gyógyítanak és engednek vissza természetes élőhelyükre, és azokat, akik mások által ilyen vagy olyan módon halálra szánt kutyákat, macskákat mentenek, gondoznak és juttatnak felelős gazdához. Oltva, chipelve, ivartalanítva. Igen. Irántuk, minden más jótékony, életmentő szervezet csak utánuk jönne. És ők temessék el az elütött kutyát? Az ő önkéntesük? Az a kétgyermekes családanya, aki munka után szalad a gyerekeiért, és tőlük lopja el azt a félórát-órát, amíg autóba ül és kimegy chipet olvasni?

Erőt veszek magamon, és nem csekély indulattal a hangomban elmondom az asszonyoknak, hogy ez már nem az állatvédők feladata, ők már elvégezték, amit tudtak, megállapították, hogy nincsen chip a kutyában. Gazda híján kit értesítettek volna? Hogy akkor menjek a polgármesterhez. Így is teszek. Bekopogok, a polgármester hezitál, adok is rá okot, hiszen tapogatózva teszem föl a kérdést, közigazgatásilag hová tartozik a terület, de látszik rajta, hogy komolyan veszi a kérdésemet. Sajnos erre a feladatra nincsen embere, a közmunkásai nem szívesen vállalnak ilyet, de azért megpróbál küldeni valakit délután, ebben maradunk.

Este rákeresek a FB-n, írok neki a Messengeren, sikerült-e, hát nem sikerült, az emberek utána még elvittek hat köbméter fát egy rászorulónak.

Nem tudok haragudni a polgármesterre. Tudom, van ezer gondja, a legkisebb is nagyobb annál, semhogy azzal az elütött kutyával foglalkozzon, amelyik már több napja ott fekszik az árok szélén a faluja határában. Ha egyáltalán hozzájuk tartozik az a határ. De valószínűleg igen.

Telnek a napok, én teszek még néhány erőtlen próbálkozást a falubeli önkéntesnél, hogy esetleg menjünk oda egy ásóval és temessük el, de elsodor bennünket az idő. Szentül elhatározom, hogy többet nem megyek arra, más útvonalat választok arra az egy hétre, amíg Vajszlón leszek, inkább lemegyek mindennap a Drávához. Szebb is, igaz, valamivel hosszabb és ugyanazon az úton kell majd visszajönnöm, amelyiken mentem, de legalább nem kell szembesülnöm vele, hogy a kutya még mindig ott fekszik az út szélén temetetlenül.

És elérkezik február 21., hétfő, borús időt jósolnak, esőt, ebből nem lesz Dráva, gondolom, aztán hirtelen mégis eldöntöm, most vagy soha, kettőig még megfordulok, az Időkép szerint csak utána lesz eső.

El is indulok Vejti irányába, onnan a faluból egyenes út vezet le a Drávához. A hiricsi bekötőutat jelző táblának még a közelében sem járok, még sehol a két nagy kanyar, de már megfordul a fejemben, mi lenne, ha mégsem a Drávához mennék, esett az eső, még nagyobb lesz a sár, mint a minap, mennyivel könnyebb aszfalton tekerni, amúgy is késésben vagyok. Így tusakodom magammal egy darabig, pedig már tudhatnám, hogy úgyis arra fogok menni, mert bizonyosságot szeretnék, mi történt a kutyával. És közben elgondolkodom, vajon mi lehet bennem ez a kényszerítő erő? Puszta mazochizmus?

Bármi legyen is, engedek neki, Hiricsből tekerek Kisszentmártonba, onnan tovább, és a falut elhagyva feltűnik egy 1 km-t jelző tábla. Valami gyanús, de egyre bizakodóbban lesem az út bal oldalát, nincs ott semmi, föl is lélegeznék már, hiszen mindjárt odaérek az elágazáshoz, tehát elvitték, eltemették, aztán hamar eszmélek, hogy ez még csak az első letérő volt, még egyszer balra kell majd kanyarodnom, csal az emlékezetem, ez az út egyenesen Sámodra vezet, nekem pedig Baranyahídvég felé menetben kell majd figyelnem az egyes kilométernél.

Az egyes kilométer környékén ugyanott fekszik a kutya. Nem vitte el róka, sakál, nem lakmároztak belőle varjak, hollók vagy más, dögre is ráfanyalodó madarak. Csak a nyüvekben bízhatok, ők a nagyja munkát már nyilván el is végezték szegény kutya tetemén. De szentül elhatározom, egy életem, egy halálom én még teszek egy utolsó kísérletet, hiszen ÁNTSZ is van a világon.

Rövid keresgélés után kiderül, hogy a Kormányablak chatvonalán keresztül tehetek bejelentést elhullott állatról. Hozzá is látok, írom a panaszomat, hogy Baranyahídvégről Kisszentmártonba menet az 1 km-es tábla környékén jobb oldalon az út szélén legalább egy hete fekszik egy elütött kutya teteme. Chip nincs benne, megnézték. Szóltam az önkormányzatnak, eddig nem történt semmi. Én vendég vagyok Vajszlón, többet nem tehetek, nincs autóm, hogy vigyek egy ásót és eltemessem.

Nem tudom, mit vártam, mire számítottam, hiszen tisztában vagyok vele, hogy hivatalnak személyes hangon nem írunk levelet, de még chatben is mellőzni kell, hogyha bejelentést teszünk, minek a személyes érintettséget érzékeltetni. Ismerhetném jól a hivatalok működését, tudhatnám, hogy leginkább az ügyintéző empatikus képességén múlik, mi lesz a további ügymenet, főleg ilyen kellemetlen ügyek esetén, amikor minden hivatal igyekszik átpasszolni egy másik hivatalra a felelősséget. Chatről lévén szó, azonnali választ vártam, persze hiába, talán valamit rosszul csináltam, nem tudom, egyszerűen nem kaptam visszajelzést, hogy elment az üzenetem, helyette érkezett egyszerre három, automatikusan generált formaüzenet, a harmadik így hangzott, A rendszerünk visszajelzése alapján a chat beszélgetést megszakadt, így lezárjuk a megkeresését. Én mindenesetre lemásoltam és elküldtem a megadott E-mail címre is a szövegemet.

És lássanak csodát, ma reggel megérkezett az ÁNTSZ vagy a Kormányhivatal válasza, és ezzel megadta nekem a kegyelemdöfést. Tisztelt Ügyfelünk! Köszönjük, hogy megkeresésével a 1818-hoz fordult! A sok felkiáltójel nekem mindig gyanús, így is olvasom a folytatást. Ügyfélszolgálatunk közigazgatási kérdésekben általános tájékoztatást nyújt, így az egyes települési/kerületi önkormányzatok hatáskörébe tartozó ügykörökben, ők az illetékesek.

Amennyiben a települési önkormányzat felé megtette a bejelentést, Önnek nincs több teendője.

Amennyiben további kérdése van, vagy információra lenne szüksége, forduljon továbbra is bizalommal hozzánk!

Elképesztő. Én tehát most hátradőlhetek a székemben, hiszen a hivatal szerint is megtettem mindent, amit felelős állampolgárként kötelességem megtenni. És hátradől a hivatal alkalmazottja is, hiszen lehetőségeihez mérten kimerítő választ adott burkolt kérdésemre, melyet inkább magamnak kellett volna föltennem, nem is neki, hogyan tovább, mit tehetnék még én az ügy érdekében, ha egyszer nem hagy nyugodni a tudat, hogy az a szegény állat, akit nem keres senki, még mindig temetetlenül ott hever az útszélen.

Nem szeretnék messzemenő következtetéseket levonni az esetből, hiszen az én magánügyem, hogyan intézem el a lelkiismeretemmel, meddig terjed az én egyéni felelősségem az ügyben, ámde mégis kikívánkozik belőlem, itt mégiscsak többről, közös ügyről volna szó. Nem úgy értem, ha igazságos akarok lenni, akkor onnan kéne elkezdenem, ha egyszer az ember évezredekkel ezelőtt magához édesgette a kutyát, akkor gondoskodjon is róla felelősséggel. Nem. Olyan messzire nem megyek vissza, beérem annyival, fölteszem a kérdést, hasonló helyzetben és úgy általában is, meddig terjed az állampolgár, az egyén felelőssége a közös ügyekben.

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2022-03-08 18:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.