Németh Dániel: A Megszentelt Csendességbe való belépés lehetőségeiről
A Megszentelt Csendességbe való belépés lehetőségeiről
"Szálljatok magatokba szívből, nyugovóra térve teremtsetek csendet"
~ Dávid Király Negyedik Zsoltára
Felbecsülhetetlen értékű lelki kincsek szunnyadnak elrejtetten a zsoltárok mélyén, és ezen megállapításnak nyilvánvaló igazságtartalma rendszerint még azoknak számára is egyértelműen megnyilatkozik, akik általánosságban kevés, avagy éppenséggel szemernyi érdeklődést sem mutatnak a zsidó-keresztény tradíció irányában. Jómagam az alábbi, első olvasatra talán némiképp nehézkesnek és hosszadalmasnak ható történet nyomán szeretném felvezetni azoknak az élményeknek és tapasztalatoknak megosztását, amelyeket kétségkívül a zsoltárvilágnak köszönhetek, és amelyek nézetrendszeremet mind a mai napig alapvetően meghatározzák. Számomra gimnazista koromban adathatott meg első ízben a velük való találkozás élménye, amikor iskolám akkori szerzetes-igazgatója egy hideg és sötét hajnali találkozás alkalmával zsolozsmára invitált. Lakóhelyem, és az iskolának otthont adó nagyváros között ugyanis több, mint harminc kilométeres távolság terült el, nekem pedig így minden egyes hétköznap alkalmával mintegy háromnegyed órás utazással kezdődött a reggelem, amíg megérkeztem a gimnázium kapujához. Minthogy a vidéki buszjáratok közlekedési rendje akkoriban még - meglehetősen finoman szólván - nem volt túlságosan rugalmasnak mondható, sok esetben már jócskán a tanítás megkezdése előtt az iskolapadban üldögélhettem, elsőként lépve az épületbe. Egy alkalommal tehát, amikor az igazgató atya a kápolnába igyekezve belém botlott, kegyesen megszánva felajánlotta, hogy a magányos üldögélés helyett inkább csatlakozzak hozzá és testvéreihez, a zsolozsma ideje alatt erősítvén valamelyik szerzetesi kart. Akkoriban persze még semminemű fogalommal nem rendelkeztem arról, hogy mit is takar ez a homályos kifejezés, amelyet éppenséggel akkor volt alkalmam első ízben hallani, így merőben új élményben lehetett részem azon a reggelen.
Az iskolámban tanító szerzetesrend tagjai akkortájt még a meglehetősen ünnepélyes és bonyolult, alapvetően benedekrendi szerzetesek által kialakított zsolozsmáskönyvet használták, később térvén rá a sokkalta egyszerűbben és könnyebben imádkozható, hagyományos zsolozsmáskönyv rendszerére. A Sanctus Benedictus által meghatározott úton járó szerzetesek számára ugyanis a zsolozsma végzése jelentette a napirend legfontosabbnak tekinthető aspektusát, amelyre voltaképpen az egész monasztikus életforma épül, az én gimnáziumom fenntartói azonban alapvetően szerzeteskanonokok voltak, akiknek a kétségkívül mozgalmasabb és eseménydúsabb életmód mellett már nem állott lehetőségükben hasonló mértékkel bíró hangsúlyt fektetni a zsolozsmára. Bármennyire is elvarázsolta őket a benedekrendi kórusrend csodálatos dallamvilága, gimnáziumi tanulmányaim idején már mindannyian egyetérteni látszottak abban, hogy nekik maguknak egyszerűbb liturgikus rendet lenne célszerű tartani. A zsolozsmával való találkozásom első néhány alkalma tehát még a benedekrendi keretek között való megvalósítás jegyében telt, amely élmény végső soron annak a következtetésnek levonását eredményezte, hogy én magam mindezen rendet sohasem lennék képes elsajátítani. Az imaórák liturgiájának e módja ugyanis alapvetően a zeneiségre épül, végzése pedig ennek okán megkívánja a megfelelően fejlett énekhang meglétét, valamint a komoly kottaismeretet, és természetesen nem csekély mértékű egyházzenei képzettséget is, ezen képességekkel azonban sem akkor, sem pedig a későbbi életemnek folyamán nem rendelkeztem. Emiatt éreztem különlegesen is nagy felüdülést, amikor a szerzetesek később véglegesen egy egyszerűbb, átláthatóbb és követhetőbb zsolozsmás rendre tértek át. A gregorián elemekre épülő, énekelt zsolozsma a külső szemlélő számára rendkívül megkapó lehet, ha azonban valaki nem rendelkezik kellő mennyiségű tehetséggel és gyakorlattal, igazán könnyedén a kényszeredettség poklába merülhet alá. Amennyiben ugyanis a dallamok helyes kiéneklésére való koncentráció téríti el túlzott mértékben a zsolozsmázó karok fókuszát, tapasztalataim szerint éppen a lényeg sikkadhat el, nevezetesen a zsoltárokban rejlő ősi bölcsesség feltárulkozása.
A gimnáziumi esztendők idejére tehát a zsolozsmázó szerzetesek lelkes társául szegődtem, így pediglen egyre inkább megismerkedtem azzal a százötven különleges szerzeménnyel, amelyek a szerzetesi imádság alappilléreiként szolgálnak. Én magam később egy monasztikus közösség tagjává válhattam, belepillantván újfent a benedekrendi gyakorlat jelentette nehézségekbe. Sajnos sokszor tapasztaltam, hogy a szerzetesek számára óriási mértékű fontossággal bírt annak fenntartása, hogy az énekelt szöveget lehetőleg hibátlanul, mindennemű hamis hangtól mentesen énekeljék ki, azonban a megfelelő mértékű elmélyültség és konszekráltság sok esetben jelentős károkat szenvedett a formai elemekkel kapcsolatos, túlzott mértékű aggodalmaskodás miatt. Az eredetileg az Isteni Jelenlétben való megmerítkezést segítő, misztikus elcsendesedést megkívánó zsoltárimádság nem egy alkalommal változott át színpadias előadássá, amelynek esetében a külsőségek tekintetében megnyilvánuló tökéletes mivolt megvalósításának igénye csakhamar felülmúlni és elnyomni látszott a belső mélységek feltárására irányuló törekvést.
Összességében azt mondanám el, hogy a zsoltárok világával való igazi megismerkedésem ideje már kétségkívül arra az időszakra esett, amikor is a néven nevezhetetlen, nagyvárosi remeték útjára léptem. A "Szent Angyalok Remeteség" a szerzetesi zsolozsma végzésének igazi fellegvárává vált ez időtájt, még napjainkban is bizton állíthatom. Akkoriban az egyetemi élet napirendje nem követelte meg tőlem az előadásokon való állandó jelenlétet, így elérhetővé vált számomra, hogy napjában három, de akár négy alkalommal is zsoltározásra adjam a fejemet. Annak ellenére, hogy a mainstream kereszténységben szinte tengernyi irodalma érhető tetten a zsoltárok különféle értelmezéseinek, illetőleg a bennük rejlő teológiai értékek magyarázatának, viszonylag hamar kialakult bennem a szándék, hogy ezeknek tanulmányozására ne szenteljek kiemelt figyelmet, és ugyanezen megközelítésmód jellemzett a Szent Írásokkal kapcsolatban is. Bár akkoriban még nem vált mindez teljes mértékben tudatossá, utólag visszagondolván azonban erősen valószínűnek tűnik számomra, hogy már abban az időszakban is elsősorban arra vágytam, hogy az Istenség mintegy „csak nekem”, külön az én számomra közöljön és tegyen nyilvánvalóvá egynémely titkokat. Alapvetően nem kötötte le a figyelmemet, hogy mások - különösen is utalva itt az egyházi tekintély viselőire - miként nyilatkoznak meg a zsoltárokkal kapcsolatban, hanem szerettem volna én magam, a direkt és személyes, ha úgy tetszik misztikus találkozás során és által megtapasztalni, hogy vajon miféle rejtett értékek és bölcsességek húzódnak meg a szövegek felszíne alatt, illetőleg azoknak mélyebb rétegeiben.
Az első jelentős élmény, amelyet ebben a próbálkozásomban és törekvésemben megtapasztalhattam, különleges módon egyáltalán nem a zsoltárok szövegében, hanem sokkalta inkább a bennük való elmélyülés alkalmával felfedezhető, különleges atmoszféra átélésének pillanataiban mutatkozott meg. Ebben az időszakban még egyáltalán nem nyilvánítottam meg koncentráló attitűdöt a zsoltárok szövegére fókuszáltan, ugyanis az első néhány, intenzív gyakorlással eltöltött hét során arra lettem figyelmes, hogy a rendszeres zsoltározás alkalmaiban egy egészen különleges hangulat kertjébe léphetek. Mindannyiszor, amikor letérdeltem szerény házioltáram elé, és gyertyát gyújtván kezembe vettem egykori hittanárom ajándékát, a jelenleg is hű társamként számon tartott zsolozsmáskönyvet, valamiképpen azon érzés ébredt fel bennem, mintha egy különleges, megszentelt világba nyerhetek meghívást, ahol az Isteni Jelenlét különösen is intenzív valójában képes megnyilvánulásra. Akkoriban még erőteljesen ragaszkodtam a mainstream keresztény-katolikus értelmezésekhez, így eszembe sem jutott volna a Shekinah (Jelenlét) valódi megnyilatkozására gondolni itt. Ennek okán így megelégedtem egyfajta ájtatos és elmélyült hangulatnak tulajdonítani ezeket a benyomásokat, azonban mostanság már egyre biztosabban vallom, hogy korai élményeim igazándiból valóban az Isteni Jelenlét, a Bennlakozó Krisztus Fényességének megtapasztalására rámutató, kezdetleges rácsodálkozások voltak. Még most, a jelenlegi sorok virtuális papírra vetésének idején is szinte teljes mértékben élő valóságként térnek vissza hozzám azoknak az élményeknek és hangulatoknak emlékei, amelyeket akkoriban, a 2012. esztendő első felében éltem át, a Szent Angyalok Remeteség névtelen szerzeteseként. Tekintetem most is éppen jelenlegi Remeteségünk könyvespolcára téved, ahol szinte hívogatóan ragadja meg tekintetemet ugyanaz a zsoltároskönyv, hogy újfent fellapozván ismételten elmélyedni invitáljon a zsoltárok csodálatos és varázslatos világában.
A zsoltározásban egészen 2015 teléig kitartottam, ekkor költöztem ugyanis vissza Vas megyébe, hogy remeteségemet a szülői házban szervezzem újjá. A "Szent Tugdual Remeteség" még nagyjából egy esztendeig működött bizonyos formában, annak ellenére is, hogy a világi munka vállalása jelentősen megnyirbálta a remeteségben töltött időszakok rendszerességét. 2016 januárjában aztán megtörtént a legnagyobb összeomlás, amelyet akkoriban csak el tudtam képzelni, és amely lassacskán, de annál biztosabban eltávolított engem a hagyományos, mainstream kereszténységtől. Új életszakasz kezdődött, amelyben a lelki túlélés szempontjából gyümölcsözőnek látszott, hogy elhagyjam azokat a gyakorlatokat és szokásokat, amelyek az összeroppanásom és kudarcom élményéhez kapcsolódtak. Emiatt a zsoltárok bölcsességében való megújulás lehetőségét hosszú időre elvetettem, a Szentmise liturgiájának rendszeres végzése ugyan még kitartani látszott egy darabig, amint azonban egyre inkább emelkedett a csalódottságomból fakadó fájdalmak okozta szenvedés mértéke, egy ponton túl már teljes akarattal felhagytam a konszekrált liturgiák végzésének mindennemű formájával. Elmélyült és megszentelt életmódomat, és a hozzája kapcsolódó valamennyi gyakorlatot és szokást felváltani látszott a kétségbeesett szervezkedés, tervezés, és az ezekből fakadó álomképekről való fantáziálás, minden igyekezetemmel azon voltam ugyanis, hogy valamilyen módon feltámasszam mindazt, ami számomra akkoriban elveszni látszott.
Számos esztendő múlott el azóta, hogy eredeti álmom megvalósítására vonatkozó valamennyi reményem szertefoszlott, a Végtelenség azonban különleges ajándékokban részesített. Bizton mondom, rendkívüli lelki Utazás vette kezdetét, amelynek során számtalan tradícióval nyílott alkalmam megismerkedni, illetve beletekintést nyerni azoknak különféle spirituális gyakorlataiba. Közülük megannyi esetben vált nyilvánvalóvá számomra, hogy voltaképpen közönséges tévutakról van szó, amelyek bár külsőségeikben és elnevezéseikben minden igyekezetükkel megpróbálják mímelni mindazt, amelyről szólni akarnak, azonban a Leglényeg hiányában valós eredményeket mégsem képesek elérni. A sok-sok-sok kutatás során azonban alkalmam nyílott olyasfajta kincsekre bukkanni, amelyek végső soron visszavezettek magukhoz a zsoltárokhoz is. Amint ugyanis egyre mélyebbre és mélyebbre eveztem a Gnózis tengerében, úgy vált egyre inkább kristályossá számomra egyfelől a zsoltárokba rejtett különleges gazdagság, másfelől pediglen a közvetlen, személyes és misztikus természetű megismerésnek és találkozásnak egy érvényes és működőképes lehetősége.
Járhatunk akár a kabbalisták, alkimisták, remeték, mágusok vagy szúfik nyomában, egy dolog egészen bizonyosan nyilvánvaló, mégpedig azon alapvető igazság, hogy a személyes és közvetlen, direkt tapasztalás egyszerűen kihagyhatatlan aspektusát jelenti a szellemi megvalósításnak. Összességében teljes mértékben mindegynek tekinthető, hogy milyen képet hordozunk önmagunkban az Istenségről, mint ahogyan az is, hogy hordozunk-e bármilyen képet egyáltalán, az autentikus megismerési utakon ugyanis nem az istenképet, hanem a Valódi, Végső Valóságot kívánjuk megvalósítani. Természetesen jelentékeny mértékű elhajlások és téves értelmezések számára szolgálhat táptalaj gyanánt, amennyiben világképünk elméleti megalapozását hamis premisszákra építjük, így utunk során feltétlenül törekednünk szükséges a hibás vélekedések kiküszöbölésére, ám mindazonáltal kétségkívül igaznak tekinthető, hogy amennyiben nem helyezünk hangsúlyt a személyes megtapasztalás élményeire, keresésünk minden bizonnyal megmarad majd a dogmatikus vallásosság, vagy a rigorózus külsőségeskedés szintjén, ebben azonban semmiféle valós formáját a Gnózisnak nem lehetséges tetten érni, efelől egészen bizonyos vagyok. Az Igazi és Élő Gnózis megtapasztalása ugyanis élő kapcsolatot feltételez, amelyben a legszebb és legmagasztosabb éppen az, hogy elérése és megélése egyáltalán nem minősül olyannyira lehetetlen és képtelen törekvésnek és vállalkozásnak, mint amennyire első hallásra hangozhat.
Mindennemű probléma, félreértelmezés és értetlenkedés jórészt abból fakad ugyanis, hogy napjaink botcsinálta vallási és egyházi "megmondóemberei" hajlamosak úgy tekinteni a szellemi megvalósításra, mint valamiféle elvont, homályos és távol eső, sőt mi több, egyenesen veszélyes területre, amelytől a „világi hívőket” rendszerint igyekeznek távol tartani. A keresztény Reformáció (1517), és az ennek nyomán szárnyra kelő protestantizmus óriási lehetőséget jelentett a személyessé váló spiritualitás irányában, azonban a várakozásoknak megfelelő hatást sajnos egyik ágazata sem bizonyult alkalmasnak megvalósítani. Hasonló tapasztalatokat volt alkalmam elkönyvelni főként azon törekvéseknek területén, amelyek az eredeti tradicionális irányvonalat próbálták meg modern környezetbe átültetni, és széles körben átadni a gyakorlók és érdeklődők számára. Többségük kezdetben valós lehetőségnek látszott annak érdekében, hogy a különféle autentikus tanításokat kimentsék a számos szempontot illetően hiteltelennek és méltatlannak tekinthető, újkori hamis hierarchák karmai közül, és átadják az arra érdemesnek tartható keresőknek, azonban a legtöbbjük hosszabb-rövidebb idő után ugyanúgy elfojtani látszott az Élő Gnózis megélésének lehetőségét, mint ahogyan az a hagyományos, mainstream irányvonalak esetében mainapság kétségkívül tetten érhető. A Gnózisnak azonban, mint ahogyan azt korábban már több esetben megfogalmaztam, mindenkor megvoltak és megvannak napjainkban is a maga sajátos Ösvényei és megnyilatkozási formái, amelyek nem igazán tűrik a hamis tekintély korlátozását. Amennyiben tehát valaki igazán élő, igazán személyes és igazán dinamikus kapcsolatra vágyik a Mindenség vonatkozásában, feltétlenül szükséges lépéseket tennie annak gyakorlati megvalósítása felé.
A zsoltárokkal kapcsolatos gondolatmenethez visszakanyarodván, és azt az imént leírtakkal összekapcsolván azt mondhatom, hogy a magányos imádság gyakorlata azért is képezi kiemelten értékes lehetőségét a személyes Istenség-kapcsolatnak, mert a figyelmet a külső, formai tényezőkről visszavonván a belső valóságok felé irányítja. Többé már nem szükséges arra figyelnünk, hogy vajon megfelelően éneklünk-e ki egy bizonyos hangot, vagy hogy éppen miként énekel, vagy imádkozik a másik, hanem valójában arra helyezhetjük a figyelmünk fókuszát, ami az imádság során valóban szükséges és fontos. Amikor én magam zsoltárokat imádkozok, meditálok vagy szertartásokat végzek, minden egyes alkalommal lehetségessé válik számomra, hogy a bennem élő Isteni Jelenléttel a magam lehetőségei és adottságai szerint kapcsolatot keressek, tapasztalataim szerint pedig ez a Jelenlét egyáltalán nem mutatkozik fukarnak. Mindennek azonban tetten érhető egy feltétlenül szükséges és el nem hanyagolható feltétele, ez pedig a Szentséges Elcsendesedés megvalósítása, azaz a belépés a Megszentelt Csendességbe.
Egyes korai gnosztikus tradíciók kozmológiájában a "Sigé" kifejezés egyaránt jelenthet fogalmat és személyt. Fogalmi értelmezésében voltaképpen megegyezik a Teremtés aktusát megelőző „Szent Csenddel”, amelyből az idő keletkezésének pillanatában megszületik a Világegyetem. A kabbalista teremtéstörténet, avagy jobban mondva kiáradástörténet szerint a megnyilvánuló Világ a Teremtő Szó (Logos) által nyert (és nyer minden pillanatban) megvalósulást. A Teremtést megelőzően ugyanis még nem létezett senki és semmi. Az Istenség Végső Természete ennek megfelelően maga az Üresség, azaz a Nem-Létezés, Léten Túliság (Ain). A Végtelenség (Ain Soph) már egyfajta kibontakozási formaként ragadható meg, amelyből a Végtelen Fényesség (Ain Soph Aur) származik. A Teremtést megelőzően a Mindenségen Túlonnan Valóként megnyilvánuló Istenség először mintegy összeszűkítette Önmagát, hogy helyet készítsen a Teremtésnek, létrehozva ezzel valamiféle Ősi Anyaméhet, amelyben aztán a Teremtő Szó (Logos) és a Teremtő Bölcsesség (Sophia) által minden dolog formát ölthetett. Ezt a formát öltést azonban végtelen csendesség előzte meg, amely bizonyos módon jelenleg is ott létezik a Teremtés fátyla mögött. Ebbe a Megszentelt Csendességbe szükséges belépnie a szellemi megvalósítónak, amikor az Isteni Jelenléttel való kapcsolatát keresi. Hasonlóan azonban a legtöbb más, gnosztikus és kabbalista kifejezéshez, Sigé nem csupán fogalmat, hanem egyfajta megszemélyesített erőt is képvisel. A hagyomány szerint Sigé feminin minőség, amelyből a különféle mennyei lények kiáradtak. A kabbalista és gnosztikus kozmológia ugyanis a Teremtés folyamatát hajlamos inkább kiáradásként meghatározni, amelynek során az Egyből Kettő, majd Három lesz, a Hármas Egységből pedig megannyi más létező bontakozik ki. Ez a Sigé, ez az alapvetően feminin pólusú minőség képviseli a Csendet, amelyből és amelyben minden más formát öltött, így bizonyos szempontból a Shekinah (Jelenlét) minőségére, és az elsődlegesen a Binah Sephirához kapcsolódó Aima (Anya) Istennévre is utal.
Sokan a "modernek" közül képviselik azon vélekedést, amely szerint a Csend mindig egyfajta hiányállapotból fakad, tehát mondjuk a hangnak, vagy a hangosságnak a hiánya, mint ahogyan sokan hajlamosak tévesen azt feltételezni, hogy a semmi csakis és kizárólag valaminek a hiánya lehet. A Csendben azonban nyilvánvalóvá válik, hogy az nem valaminek a hiánya, hanem eleven valóság, ráadásképpen élő eleven valóság. A Csend valóban Jelenléttel bír, mint ahogyan beszélni is képes hozzánk, és ennek a Megszentelt Csendességnek az eléréséhez segítenek hozzá bennünket a zsoltárok is. Amellett ugyanis, hogy szinte kimeríthetetlen forrását képezik a bölcsességnek, imádkozásuk és a rajtuk való elmélkedés olyan klímát teremt, amelyben megadathat a lehetőség a Csendnek, valamint az ebben a Csendben formát öltő Isteni Jelenlétnek számára ahhoz, hogy szólásra emelkedjék.
Praktikus szempontból fontos azonban tudatosítanunk, hogy nem mindegyik zsoltár alkalmas az imádságra, illetőleg akad néhány olyan zsoltár is, amelynek használata az imádság során kimondottan ellenjavallott, átelmélkedésre azonban még ezek a zsoltárok is alkalmasak lehetnek. Az egyes zsolozsmáskönyvek tapasztalataim szerint viszonylag megfelelő módon válogatják meg az imádságra szánt zsoltárokat, én azonban azon oknál fogva nem használom szívesen őket, mert a magam részéről nem viselhetem, ha külső tényező szabja meg számomra, hogy mit és hogyan imádkozzak. Néminemű iránymutatás gyanánt azonban kétségtelenül megfelelőek lehetnek ezek a könyvek is. Amennyiben lehetőségem lehet javaslatokat tenni, úgy nagyon jó szívvel ajánlanám az ötvenedik (50) zsoltárt, amely a bűnbánati és megújulási liturgia része lehet, illetőleg – másfajta oknál fogva – a kilencvenedik (90) zsoltárt. A legfontosabb, hogy válasszuk meg azt az öt-hat, esetleg tíz szerzeményt közülük, amelyet személyes imaéletünk szerves részévé teszünk, és próbáljunk ezekben minél inkább elmélyedni, ahelyett hogy a teljes zsoltárkincset próbálnánk egyszerre a magunkénak kisajátítani. Az én tapasztalatom mindebben az, hogy a kevesebb ebben az esetben is több, így legyenek inkább személyes kedvezményezettek az életünkben, amelyeknek segítségével a bennünk élő Isteni Jelenléthez közelebb kerülhetünk. A zsoltárokon keresztül különleges világ nyílhat meg számunkra, és ebben elmélyedvén – bízvást mondhatom – igazi kincsekre lelhetünk. Olyan kincsekre, amelyeket valóban nem vehet el tőlünk senki ezen a világon... és természetesen a világon túlonnan sem.
Megjelent: 2022-01-11 18:00:00
 |
|
Németh Dániel |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
