Keresés a honlapon:

Kántor Zsolt: Kokas Ignác apokrif terei – Lebenyek, albatrosz szárnyak

 

 

 

 

Kokas Ignác apokrif terei

 

Lebenyek, albatrosz szárnyak

 

Mimózák között rózsa. Csupa bibe, kagyló és tölcsér. S a minden bársonyt beborító, apró szemcsék. Szegmentumok. Mintha a senkiföldje-érzés lenne, ami meghatározná örökségét. Pedig otthon van. Eggyel magasabb szinten lát, mint a többi én. Páracsepp a szemhéján. Nem könny. Nem magától értetődő ez a látás.

Mint egy picike bárányfelhő, vagy pehely-foszlány. Alaphelyzet.

Mintha nyelvvé tenné a beszédet rögtön. Nagy vásznak, kék és világoszöld drapériák, tapéták. S ha közelebb lép a néző, akkor veszi észre, ezek szerves, lélegző plüssök. De nemcsak mértékekből áll a reggel. Imákból, érzékszervek működéséből, Dopamin és tárkony. Közben lent a vízen a tükörre szúnyoglárvák másznak és pillanatokat szülnek az elkésett csillaghullás ömlő önkívületében. Pre-históriaként jön a hajnal. Isten ősrobbanás előtti tüsszentéseként. Áldás az Úr minden metaforája. Urim, tummim. Fény és tény.

Az égbolt vérkeringése felpezsdül, allegóriaként. Ahogy az ecset bemerítkezik a vérbe.

Hogyan foszlik szerte a derű ilyen hirtelen? Szkülla és Kharübdisz anyasziklái között egy új szemlélet van születőben.

Mindig a tenger, mármint jobb híján a Duna, mindig az egyenletes és az egyetemes simogatás, ami a tükröződések forrását korbácsolja fel, mint szomjúságot. Ez jelenti most az eszmét, ami az feltápászkodó férfiember fejében motoszkál, mint szertefröccsenő narratíva. Rendszerint a folyó kezdi ki a közönyt. Jön elő a bizsergés, a viszkető öröm, kérészéletű sóvárgás, liánok és hínár csapódnak a csónakba, halak ugrándoznak ki-be, szembe pedig jön a tejben és vajban kiáztatott köd és pára, mint egy tankhajó, de lehet, hogy jéghegy – esetleg zátony.

Álmodja a város az életét egy festőnek? És konstituálódik a vásznakon a világkép? Igen. Akár egy résen átfutó részecske. Hullámjelenség vagy vágyakozás? Nyitva hagyja. Mint Isten legösszetettebb próféciáit.

És akkor a hang, az idő és a fény egybekeltek. Ledobálja az adódás a hajnalt, a reggelt, az évszázadokat és a háborúkat magáról, mint elrongyolódott, véres göncöket. S ott áll előtte kicsit gyűrötten, de szép és rokonszenves hölgyként, akit szeret. Hát lehet haragudni arra, aki túlélte a túlélhetetlent? A nyomort, az elutasítottságot és az értetlenséget. Itt a meghalást tartóztatja fel a fantázia. Mert van itt egy entitás

A sóvárgás és a vonakodás egyetlen varrat. Kinéz az ablakon, a Margitszigeten hatalmas daru emel be a kockaházba egy szelet dobostortát, de visszamászik a tekintete a festőállványra.

A vörös szín egy parfüm. Budapest felett áfonya és gránátalma illat. Nézi a Gellérthegyet. A park lámpái kigyúlnak.

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2021-10-05 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.