Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Suhai Pál: A társadalmi nyilvánosság színeváltozása

 

Levél Mirtse Zsuzsának

Kedves Zsuzsa! Tényleg nehéz ügy ez. Vagy inkább groteszk. Hiszen az, amit joggal várhattunk annak idején a digitális technika elterjedésétől, a kulturális javakhoz való hozzáférés „demokratizálását”, az egyelőre még várat magára. Egyelőre több mint bőséges tapasztalataink a közhelyes feldicsérések, másfelől a kötözködő, aljas lehúzások gyakorlatáról vannak. Azokról, amiket Te is említettél. De folytathatnám a sort (hogy miket látok magam is) – az ocsú és a búza egybedöntögetését, a dilettantizmus árvizét, amely partjai közül ki is csap, s talán nem túlzás, ha azt mondom Petőfivel: „el akarja nyelni a világot.” És nem is csak a virtuálist. Begyűrűzik a „valóságosba” is. Önkritika és bizony kritika nélkül. Az Internet expanziója egyelőre (?) inkább csak látszata a nyilvánosság növekedésének. Már megszületett, de még inkubátorra szorul. Koraszülött. Ennek a korát éljük, egyfajta kvázi-nyilvánosságét, amelynek feltételei között szabadon tenyészhetnek a fönt említett erkölcsi-jellembeli és kvázi-tulajdonságok (a brancsszellem, a narcisztikus képmutatás és magamutogatás).

Nem mondom, hogy csak ezek (térjünk még vissza rájuk), de ezek is, mint minden és bármi. Itt minden „szabad”. S ekkor eszébe juthat az embernek Nietzsche prófétai kijelentése: „Ha minden szabad, semmi sem igaz.” Mint a munkaerő, az áru és a tőke áramlásának szabadságára alapozott szép új világunkban általában is, szép új világunkéban, amely maga is egyre inkább „virtuálissá” válik. Ebben a jog is csak ámul és széttárja karját, ha netalántán a „valódi” virtualitás határához érkezik – nincs útlevele a határátlépéshez (még büntetőügyekben sem). A technikai fejlődéssel szembeni ilyetén lemaradása néha bizony groteszk helyzetekhez vezet: egy-egy külföldön tartózkodó s ismeretlen lakcímmel rendelkező (különben magyar állampolgárságú, itt bejelentett) bloggert a bíróság még akkor sem tud beidézni, ha egyébként közösségi oldalán elérhetné az illetőt. Ilyen esetekben tűnhet úgy, hogy az „igazság” érvényesítésének manapság csak jogi akadályai vannak. Groteszk, nem? „A jog nem tehet semmit.” De mi, állítólagos értelmiségiek tehetünk-e valamit? A digitális kód világában. Mit lehet e jelenséggel kezdeni? – az utóbbi időben egyre inkább ez foglalkoztat. 

Jürgen Habermas A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása című könyvében a köz- és magánérdek elkülönülésének megszűnésével hozta összefüggésbe e görcsös állapot létrejöttét. (A klasszikus nyilvános terek kialakulásának ugyanis éppen e kettő dichotómiája volt a feltétele – a komoly szándék a köz ügyeinek nyilvánosság előtt való megvitatására.) Ezzel szemben manapság a magánérdekek és érdekeltségek árvize szinte minden lehetséges helyet elönt. A nyilvánosság így, ahelyett, hogy a közbeszéd terepe lehetne, a magánszféra kiterjesztésének lesz az eszköze, minden eddiginél hatékonyabb módja. Egy mai klasszikusunk (!) verse éppen e rohamtempóban kiklónozott emberfajtát megszólítva tűzi tollhegyre a fönti csúfságot: „...látszatot akarsz csupán, barátom, / mutogatni magad, nem megmutatni. / Blogolsz, lájkolsz, simogatásra vársz, / a Kocsmáros meg markába nevet.” Ennél, a nyilvánosság eme kisajátítójánál százszor becsületesebb a csiga, mely közügyeit házába húzódva intézi. Ahogy mi most itt tesszük. Ezek után (hogy következetes legyen a groteszk) jöhetne már egy újabb Habermas, aki a közügyek megvitatásának paradox módjaként, valamiféle ellenutópia gyanánt a magánbeszédet javasolná megoldásnak. Az internet legyen csak a nyilvános magánügyeké, a közösség pedig vonuljon vissza (ismét) a kazamatákba (!). Íme, a mainstream logikáját követő új felosztás.

Nagyjából ez a helyzet, de – és most térek vissza a levelem elején tett zárójeles megjegyzésre – mégsem gondolom, hogy ennek így is kell lennie. Egy koraszülött még fölnevelhető. Özönvízben (-vízen) még mindig lehet hajózni. Volt példa rá a történelemben. Most is látok ilyenre lehetőséget. De a Noé-bárkákat meg kell ácsolni. S hogy épp a Folyó egyike az ilyen internetes-virtuális bárkáknak, az számomra éppoly örvendetes, mint amennyire meghökkentő itt, e kontextusban nevének emlegetése. Folyó. Folyóa tengeren. Sebaj. A lényeg, hogy (hízelgésnek ne vedd) jó. Hogy van, de az is, amit benne találok. Öröm szörfözni rajta (benne). Nem állítom, hogy nem egyenetlen a színvonala (melyik „papír-alapú”, hagyományos irodalmi folyóiraté nem az), de egészen kiváló írásokat is találni benne. Kántás Balázs Celan-tanulmányaira, hogy csak egy nevet említsek, magam is rájárok. De sorolhatnék még másokat is. Azt persze el kell dönteni – döntenie a mindenkori szerkesztőknek (és bármilyen hasonló fórum mindenkori szerkesztőinek), hogy kit vagy mit tekintsenek célközönségnek. A riffatterre-i ideális olvasót-e (a mai katyvaszban van ilyen?), vagy a puszta kattintások üres helyét. Valamiféle prekoncepció, értékelvárás: iránytű csak kell a navigáláshoz. De ha van (ilyenünk), megy, mehet a hajó. Az új médium egyébként meglehetősen zavaros vizein is.  Lám, ez is viheti (s a hagyományos publikációs eszközök egyre képtelenebb válságtünetei, megélhetésének egyre szorítóbb gondjai láttán megkockáztatom és jövendölöm /!/ – nem kell nagy látnoki erő hozzá), viszi is (majd – egyre inkább) a nyilván újszerű, de hagyományosan értékesnek tekinthető alkotásokat: az értékeket – a minőséget (is). Ne lepődj meg e mondaton – ez is ilyen(szerű) (vitetés).

2012.november 19.

Megjelent: Bábeli adottságok, Napkút, 2014

  
  
 

Suhai Pál (Bezenye, 1945.) tanár, költő

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.