Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Turányi Tamás: Skodapetrezselyem

Marko Blažo kiállításáról

Nyitra jó hely. Ha komálod Mikszáthot, még jobb: ezt a várost úgy hatja át valami egyetemes, kicsit száraz, kicsit szurkálós önhumor, akár a Szent Péter esernyőjét, ha emlékszel. Nyitrán minden van, illetve két dolog mintha nem lenne: szemetet és rendőrt nem láttam az utcán (és ez ma már jócskán kettő, a nagy túrának, proletárdiktatúrának ott is vége). Az építészet nyugalomra fogva, nem dózerolnak és légkalapálnak, hanem újrafestenek, kijavítanak, átfogalmaznak. Városrendezésileg higgadt, emlékeket finoman tisztelő, figyelmessé lelassított megújulás van.

A kisebb korúak a kerthelyiségekbe suli után nem energiaitalra, hanem csapolt Kofolára térnek, ez a nedű távoli, de korántsem szerény utalás a kólára, nem bánt, csak először kicsit visszakóstol, de ha megszokod, már tolhatod is félre a szlovák sörkultot – amivel amúgy is jobb óvatosan játszadozni, a magyar fej azért csak meghőköl a minimálisan tíz százalékos alkoholtartalmú komlókölteményektől, itthon egy homoki fehér, szekszárdi vörös is jól elvan ennyi üzemanyaggal… de amúgy is sokat fogsz gyalogolni, és az útközbeni pisilés itt is drága.

Nyitra olyan város, amilyen pl. Miskolc is lenni szeretne, csak még nem tudja, bár dolgozik ezen. Miskolcnak először a rosszarcúságot kellett levetnie (sikerült), de a helyén támadt szelídséggel még nem tud mit kezdeni. Nyitra meg eleve jóképű. Még az Original Gangsta, párdon, pár éve már Don (Padre, stb, ahogy akarod) is az, a nevét a félt szűrőprogramok miatt nem írhatom ide, ott mindenki tudja, ki ő, a városképhez tartozik, ahogy a chopperén (amely, a Ponyvaregény óta tudjuk, nem azonos a motorbiciklivel, bár kizárni nem lehet, hogy ez is egy halott emberé volt eredetileg) félmeztelenül, óne sisak integet a népnek szanaszét a kereszteződésben, a nép meg vissza, házinyúlra nem lőni, az itt szó szerint értendő, különben is védik, nem tudni, kik és melyik tetőről pontosan, de érezni a megkönnyebbült, hideg UZI-szagot, amint a lámpa újra zöld lesz, és a sötét legenda elrobog. Bírja a verseket, ezt viszont lehet tudni, máskülönben nem ezen a netbookon laptopognám ezeket a sorokat, de kíváncsibb ne légy, mert az a szép krokodilbőr csuka az én nyakamon is recseghet egy napon. Amúgy barátságos figura, de ezt is Nyitra teszi. Én pedig szeretek idejönni, mert ennél egészségesebb hangulatú várost már valószínűleg nem lesz módom ilyen behatóan megismerni, arról nem is beszélve, hogy a Zobor oldalában lakik a Mókusokkal Táncoló, akinek először a taglózóan egyedülálló hangú versei tetszettek meg, most pedig már úgyis mindegy. (Miközben ezt írom, felhív és tájékoztat, hogy épp süncsalád vonul át a kertjén, képzavarilag libasorban, el is nevezzük őket rögvest, elöl Milan Tüskič, majd Devla Szurovova, mögöttük a kicsit elveszettnek tűnő nagyfiú, Zablúdil Som, és a többi Gombocovka törtet szuszogva, leghátul füstölög Možemsi Zapalit, kicsit sértődött orral, mert most nincs alma, de még egy cigisdoboz sem, amire háttal vetődhetne, sünzárójel bezárva).

Meg kell említenem még a várnegyedet, a Сorgoň-szobor számomra zarándokhely, de van itt más is, a bronzból (?) való Сirill és Metód, először könnyelműen elröhögtem magam, mert a kezükben tartott Bibliáról valami E.T.- szerű lény néz meglehetősen félreérthetetlen testhelyzetben, megbánom én még ezt, mert gáz ilyet mondani a magamfajta hitéhesnek (profán-bután) mindazonáltal a szobrász mamájának se lehetett könnyű sorsa, mindegy. Nézd, az ég Nyitra felett kék tenyér, ahová Wagner valkürjei mindig visszatolatnak, azért ilyen fehérszeplős, csinoska. Most pedig nem vacakolunk tovább, lemegyünk a galériába.

Apró termetű, fehér köpenyes nénik fogadnak, majdnem elszaladok, mert megint nincsenek nálam a leleteim, de az esztékás mosollyal-bántalmazás helyett csak némi (állati olcsó) belépti díjat kérnek, viszont egyikük végig velünk tart, én meg még nem értem a szlovákot, Rozália igen, nyelvi féltékenységem idegesít, ellenséges pukkancsfejjel lépek tehát az első terembe, azonnal nem is érdekel az egész. Pedig fullszerviz van, angol nyelvű tájékoztatót nyom a kezembe diszkréten a néni, na jó, belenézek, épp, mielőtt Rozália rám szólna, hogy viselkedjek rendesen.

Marko Blažo, festő, született 1972-ben, mi több, Kassán, az ambivalens Márai-kultuszom miatt így már nem is annyira érdektelen. Ez az első önálló kiállítása, bár számos díjat begyűjtött már. Szórakoztató és játékos, mondja az ismertető, generációja nagy nevettetője. Hát… Fád, fogfájós, ORWO-színekkel operáló digitális nyomatok, idejétmúlt moderngörcs, dödögöm, mindjárt szembejön űrhajósruhában, tomahawkkal a Gojko Mitič, hej, Dinári-hegység, szegény ember Arizonája, hogy benyeltem a szoci indiánfilmeket, dehát hol van az már… a Blažo az első nyomatokon egy elnagyolt zsilettpengét hoz játékba, elég baj ez nekünk, beszari avantgarde, nem? Aztán fokoz, síparadicsomok szubkultúrája, forrótea, sílift és lanovka-ikonok, pályatérképek hajigálva ész nélkül, olyan, mint a betűtésztaleves, kanalazod, nincs más, de valami nagyon nem stimmel, most merjél szólni?

A néni még velünk, ez se jó nekem, szégyellem magam, furcsa már minden, ez még egy kőkemény sznobnak is kényelmetlen, nyögvenyelős, mondom, de akkor min somolyog Rozália. Aztán a következő teremben jön a hoppá, egy Petri-sor jut eszembe׃ „értelme-hullottáig ismételt szó”. Nem segítségileg, hanem egyszer csak ott van a levegőben, s ilyenkor a dagi egó visszavesz – kinyitottam a szemem, elhallgattam. Más kontextusba helyez dolgokat, Duchamp óta közhasznú gúnyolódás ez is? Ilyen egyszerű lenne? Nem. Ez egy gonosz gyerek, pontosabban úgy gonosz, mint ahogy a gyerekek tudnak lenni – akkor valamit nem felejtett el. Itt nincs kontextus, Blažo mindent mindenből kiszed. Biztosítótűre fűzi a pisai ferdetornyot, folyékony lego-katedrálist csepegtet, Monthy Python főcím-modorú kollázst mutat fel semmi addigiból nem következően, ne is mentsd el, mondhatná, kicsit már belobban az agyam, Bódy Gábort hallom az ominózus, undergroundban terjedt kazettáról, amin részegen olyat is mond, hogy „ennek a szégyennek az a címe, hogy ez – szégyen”, elvetélnek a magyarázatok, Utolsó Vacsora is van, ügyelve, hogy az apostolok még elérjék az utolsó buszt - Blažo citál, citál, egykedvű, kitartó, de sehová nem tartó gyermeki szenvedéllyel, a motívumok között semmiféle esztétikai különbség, mint mikor a ded szórja kifelé a rácsos ágyból a cuccot, egy plüssállat, röpül utána nagyi keresztje, a megkeményedett babapiskóta, mindegy, csak a ritmus meglegyen, egykedvű építés-rombolás, Apollóni lelkialkat (bocsánat), de ha valaki így felad minden fogódzót, az vagy elmebeteg, vagy igazán tökös gyerek. Mert ez nagyon veszélyes – megvan, ugye, a természeti jelenség, amit úgy hívnak׃ hangyamalom. Elég ijesztő, ne mondjam, tragikus – a királynőjét vesztett kolónia, vezérlő feromon híján egyszer csak elindul körbe-körbe, valószínűleg egymás illata után mennek, mígnem elpusztul mind. A mindenükből kifosztott, leválasztott motívumokkal, említi az ismertető, Hokusai volt elég bátor így, mint lehetséges szellemi előd, elszórakozni (Views of Mount Fuji), dehát a Keleten egyes kérdések (melyek az értelemre vonatkoznak) fel sem tétetnek, nekik nincs ilyen kérdésük.

Megyek még egy kört, s felfedezem több képen is az agyonkínzott, kicsavart, perspektíva-gyötört, mindenen át- meg átrobogó feketefehér lokomotívokat, ez már tényleg rémít. Emlékezni kezdek a rácsos ágyra, a hajigálásra. Ez volna a felnőttek világa? A civilizáció? Ebbe kéne belenőnöm, mint Emil Zatopeknek a Botas-cipőbe? Ez a média? Ezek vannak a tábláitokon? Azt csinálok vele, amit akarok. Büntess meg, ha tudsz.

Egy kisfú mantrája hallható (látható) itt, abban a nagyon súlyos pillanatban, mielőtt mégiscsak rárobban az értelem, amely---

És ez, nézem Rozália ugyemegmondtam mosolyát – nem kevés. A nagyvadak, mint pl Hermann Nitsch vérvadulása, Günter Brus sajáttesttől – válópere utáni grafikái (egy nem túl régi ÉS-ben szemügyre vehetők az utóbbiak) már-már otthonosnak tűnnek ezek után.

A néni, gondolom, nem kis kajánsággal átkísér minket a bunker-múzeumba is, ahol állandó rotációban többek közt Enrik Bistika rövidfimjei elé lehet letelepedni, (már meg sem lep, hogy) gyerekméretű puffokra, meg mennek más, mozgóképen dokumentált projektek is, hogyan fest egy élő fa (az ágakra kötözött alkalmatossággal), az „akasztott ember” (a cipőjére applikált filccel), vagy egy hajó, a kikötő „vízmozdulataival”, mindegyikhez nagy tábla papírt tettek, rám meg a pírt, hogy azt hittem, ilyen vérfagyasztó találékonysággal csak a mi Erdély Miklósunk volt megáldva.

Hazamegyünk, és csak annyit kérek Rozáliától, hogy némi szeszmentes Marguerita (saját szerzeménye, naná) és a spenótos sonkatekercs elfogyasztása után hadd nézhessek végre valami jó kis Mikiegerest, lehetőleg benzines vattával a homlokomon. Emberek, számoljatok a fiatal szlovák művészettel, ezek nagyon nyitva tartanak, a Tóth Kingáék noise pollution- ját is, (bocs, ha így hívom, kedvencem manapság) ha jól tudom, szóda nélkül legurították nemrég Pozsonyban. Szóval van élet a knédli alatt, én azt mondom.

  
  
 

Turányi Tamás (Kaposvár, 1966.) költő, író

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.